hero
Kreatív 2021. december 03. 12:54
Tüdős Klára
Erdei Zsófia valós insightokra épülő novellákat ír, most egy régi emlék, a bútorápolás és a generációs szakadék adta a témát.

“Tudom, hogy muszáj leállni a ruhák ilyen szintű fogyasztásával.”  

Ideküldik nyaralni az unokát, végre. Évek óta csak akkor találkoztak Klárával, ha éppen elkaptak néhány olcsó repjegyet. A közös nyaralót még a háború után húzta fel a férjével, aki értelmiségiként először azt sem tudta, melyik végét verje a szögnek. Az építmény kívülről inkább hasonlít egy bádogdobozra, mint épületre, belülről viszont már csak egy inas hiányzik, hogy megadja a módját a nagypolgári bútoroknak, amiket lassan mentettek le az évtizedek alatt. Hiszen fent, a kiutalt lakásban nem volt helye semminek sem. 

A nagy ruhásszekrény is így került le. Nehéz, az a fajta, amit akárhogy forgatnak, sehogy sem hagy teret a szobában. Klára még a múlt héten kente le lakkal. Másnap tűnt fel rajta az a bosszantó nyom, mintha egy galamb feküdt volna el rajta hanyatt, tárt szárnyakkal. Vergődésnek nyoma sem volt, a formája szabályosnak tűnt, mint egy tüdő. Hiába törölte, még a szomszéd nagyítóját is elkérte, elkönyvelte, hogy biztos elérte őt is a demencia.  

Látja megint, ahogy most fellép a hokedlire, tüsszentése hullámot ver fent a porban. Vakon tapogat a kezével, a portól szeme úgy pislog, mint szende kislány korában, mikor biccentettek neki az udvarlók. Megtalálja, amit keresett, egy üveg tokajit. Az idejét sem tudja, mikor tette oda. Ahogy nyújtózik a kincsért, melle nekifeszül az ajtónak, és így érzi, hogy az nagyot sóhajt, mint mikor a férje először húzta magához lassúzás közben. Elnyújtott mozdulattal ereszkedik vissza a parkettára, majd óvatosan kikulcsolja a szekrényajtót és ahogy nyílik, úgy szemével tudja mit keres, mert a folt mögötti helyen, valami megmozdult. 

Nem kell tologatni a vállfákat, a selyemzsákból szinte kiugrik. A vállfa párnázott, a molytámadásokat látszólag túlélte, de az akasztó már rozsdásodik. Ez volt az első, amiben nőnek érezte magát, amiben minden lélegzetvételére jobban dagadt a melle. Kézzel szőtték, és igen, abban a ruhában mindig is volt élet, olyan, amit lehetetlen lett volna konfekcionálni. 

Lehúzza a zsákot, és így kirajzolódik a szabás, mintha a mályvaszín anyag irányította volna, a vonalaiban nincs semmi nekifeszülés, mintha az egészet nem is varrások tartanák, hanem mindig is együtt létezett volna az ujjaktól a testet egyenesen követő szoknyáig. Emlékszik, hogy nem kellett ráigazítani, csak megtalálták egymást, és tudja, az unokán is jól festene. Tizenhét múlt, éppen abban a korban van, mikor Klára bújt bele először és hagyta, hogy az elsőre hűvös anyag megismerje a testét. Talán a kislánynak is segítene, hogy végre kihúzhassa magát, ahogy nagyanyja, amikor a ruha először földet ért rajta – tudta, hogy többé nem dönthetnek mások felette. 

A ruha apró köhécselésbe kezd, hallani, hogy szakad fel a por. A légszomjtól kapkodó a légzése. Klára aggódva figyeli. Közben megszólal a csengő, megérkezik a világutazó, ezért sietve az ágyra fekteti a ruhát és kiszalad eléje. A Zsolnay kistányérok csak a zserbó miatt vannak, de mint kiderült, fogyókúrázik a drága, habár egészen Füredig kellett menni gluténmentes lisztért, és sehogyan sem állt össze vele a tészta. Már három éve nem volt itthon, mégsem borul a nyakába. Klára igazából magában beszél, hogy talán neki is meg kéne újítani az útlevelét, hogy kimehessen hozzájuk. Habár ki tudja, maga sem érti, de amióta leült a határok felkapása, a veszélyek ellenére állítólag még személyire sincs nagyon szükség, hogy ő is viszonozhassa a mai látogatást. 

— Játszunk? Van egy meglepetésem. Gyere! — mondja. Az unoka panaszosan nyög egyet, nehezen áll fel és csak vonszolja magát a szobában, kínosnak érzi nagyanyja erőlködését.

— Hideg. Hideg. Hideg. — Klára hangja közben egyre izgatottabb, és annyira szeretné kimondani, hogy forró, de a langyosig sem jut. Unokája meg is unja a játékot, és ahogy visszazuhan a karosszékbe, mintha sosem érne véget az esés, a távolság hirtelen végtelen. Klárában az egyre táguló tér vákuuma elnémítja az utolsó langyosra hajló hideget. Máris hallani a ventilátor zúgását, ahogy a függöny szélét elcsípik a lapátok. A ruhára néz, ott fekszik az ágyon a túlsó szobában, és az anyag csak hullámzik lágyan, a gyűrődések hol kisimulnak, hol mély barázdákba rendeződnek. Mértékadó szalonból való, kézzel szőtt, nem konfekció. Nem lehet elfelejteni a szemeket, akik végigkísérték pesti korzón, amikor először viselte; aznap már nem kellett fizetnie a vattacukorért. Él, szinte fel akar kelni. Tüdeje szabályos ütemben mozog fel és le. 

Klára felsegíti a derekán körbefutó szalagnál fogva és kiviszi, mondva, hogy szabad a gazda. Az unokája fintorog, kineveti a nagymama levetett cuccát és félkézzel arrébb löki egy letűnt kor emlékét, ami nem segít átlépni a kettejük közé húzott vonalat. A pofontól elveszti tartását Klára büszkesége, és egy utolsó sóhajtással kifújja magát az ablakon át egyenesen a tó felé. Egy pillanatra felkapja a szél, majd a levegőben görcsbe rándul és összezuhan, mint egy sárkány, amit többé nem feszít a zsinór. Egyenesen a vízbe esik, ahol még fenntartja egy alászorult légbuborék, majd maga alá gyűri egy gyorsan távozó hullám. Klára nem nyúl utána, és nem nyúl többé a szekrénybe, bezárja örökké, csak letörli bútorápolóval, amíg a karja ér.