Jan Slota idén Orbán Viktort gúnyoló plakáttal készül a márciusi szlovák választásokra, hogy csak a legújabb fejleményét említsük ennek a szokásnak. A kontinens nyugati felén azonban elég régóta nem szokás a szomszéddal foglalkozni egy választási kampányban. Az áprilisi francia elnökválasztásnak azonban kiemelten fontos témája Németország. Az Európai Unió (illetve különböző nevű elődjei) elsősorban azért jött létre, hogy a németek és a franciák lehetőség szerint ne háborúzzanak többet egymással. Háborús veszély ugyan tényleg nincs, de most olyan időszakát éli az EU, amikor éppen okot ad arra, hogy a francia belpolitikai viták jelentős témája Berlin legyen.

Galéria: Cikk[106070] galéria

A két győzelemre esélyes jelölt, a hivatalban lévő jobboldali Nicolas Sarkozy és baloldali kihívója, François Hollande egyaránt a francia büszkeséget állították az idei kampány középpontjába. Sarkozy kampányszlogenje az „Erős Franciaország” lett. Hollande így kommentálta ezt: „Sarkozy a gyengeségét próbálja ezzel leplezni.” És hogy miért volna gyenge Sarkozy a francia baloldal szerint? Mert úgy táncol, ahogy német kollégája, Angela Merkel fütyül.

Ugyan Sarkozy és Merkel elég keményen végigvitatkozták az elmúlt másfél évet arról, hogyan kezeljék az euró válságát, a végső javaslatokat általában közösen vezették elő. A nagy csúcsok előtt addig egyeztettek, amíg meg nem egyeztek. És ezek az egyezségek többségükben a kezdeti német állásponthoz álltak közelebb.

A németkérdésnek a kampányban van egy egészen konkrét ügye is: a fiskális unióról szóló szerződéstervezet, amelyet a németek erőltetnek a legjobban, de Sarkozy is támogatja. Kihívója, a közvélemény-kutatásokat előtte 8 százalékponttal vezető Hollande viszont nem ratifikálná, ha nyerne. Éppen ezért Angela Merkel mindent megtesz Sarkozy győzelméért. (Még akkor is, ha tavaly ősszel pont azokban a pillanatokban veszekedtek Frankfurtban nagyon hangosan, amikor Sarkozy felesége szült. A következő találkozójukra Merkel egy macit adott a francia elnöknek engesztelésül, amelyet az újszülöttnek küldött. A francia baloldal ezt persze úgy értelmezte, hogy a berlini medvét küldte be az Élysée Palotába.)

Galéria: Cikk[106070] galériaMerkel mostanra viszont már annyira lelkes volt, hogy még az előtt közölte, hogy segíti Sarkozy kampányát, hogy Sarkozy hivatalosan bejelentette volna február 15-én indulási szándékát.

Miközben Hollande és Sarkozy is erőről és a francia büszkeségről beszélnek, mindketten az európai szabályokat egyre ütemesebben diktáló Németországhoz viszonyítanak. Hollande szerint túlzás az a megszorításfetisizmus, amit Merkel egész Európára erőltet. Sarkozy viszont éppen a német példában hisz: január végén több mint egy órán át beszélt a terveiről a francia köztévében, és hosszan sorolta, hogy milyen intézkedéseken van már túl Németország, amelyeket mind át kellene venni ahhoz, hogy Franciaország is legalább olyan erős legyen, mint keleti szomszédja. „Ha náluk működött, miért ne működne nálunk is?” – kérdezte Sarkozy a választóitól. A terv szerint többet kellene dolgozniuk és kevesebbet adózniuk a franciáknak, és kevesebb szociális juttatás járna nekik.

Ezzel szemben Hollande éppen azt emeli ki, amitől Franciaország évtizedek óta különleges Európában: hogy igen humánusan bánik az állampolgáraival. Sok szakmában csak 35 órás a munkahét, hosszú a szabadság, és a munkanélküliek hosszú ideig szinte a teljes elvesztett fizetésüket megkapják az államtól.

Sarkozy a nemzeti büszkeségről szóló retorikáját az állam gazdasági erejére építi, és a német modellt ajánlja. Hollande viszont az egyének boldogságára fűzi fel a francia nagyságot hirdető állítását, és éppen azzal keresi a választói kegyét, hogy üzeni nekik: ő szembemegy akár Németország akaratával is. Hollande spekuláns- és bankárellenes retorikával győzködi a választókat, és a Sarkozy által ígért takarékosság helyett azt javasolja, hogy költsön többet az állam a hazai stratégiai vállalkozásokra.

A francia politika németfixációja annyira erős, hogy decemberben Hollande éppen aznap látogatott Berlinbe, amelyiken Merkel Párizsban találkozott Sarkozyvel. Miközben utóbbiak az összeurópai takarékoskodást előíró fiskális unióról egyezkedtek, addig Hollande arról győzködte a német szociáldemokratákat, hogy készüljenek együtt a baloldal visszatérésére, és egy olyan európai rend felépítésére, ami nem a megszorítást helyezi a középpontba. E gesztusával pedig azt üzente hazafelé, hogy nem a német kancellár irányítja majd a francia elnököt, hanem éppen fordítva lesz minden, ha a baloldali pártok átveszik a hatalmat.

A mostani francia elnökválasztás egyrészt nagyon erős példája annak, hogy ha baj van otthon, akkor érdemes a szomszédról beszélni. Másrészt pedig bizonyítéka annak is, hogy az EU annyira fontos lett, hogy már csak nemzeti ügyekkel nem lehet megragadni a közönség figyelmét.