Kreatív: A projekt összeállításakor milyen kérdések keringtek benned? Kész koncepcióval vágtál neki?

Sz. É.: Amikor 2017-ben elkezdtem a képeket csinálni, első sorban csak magamnak fotóztam ezeket a velünk maradt tárgyakat a múltból. Aztán 2018-ban kaptam az ötletre egy alkotói ösztöndíjat, ami egy éves határidőt szabott, hogy a végén bemutassak valamit belőle. Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele: felkutattam olyan embereket, akik valamilyen oknál fogva rajonganak a 80-as, 90-es évek esztétikájáért. Koncepcióm tehát volt, de egyelőre az csak a projekt vázát adta meg. Aztán 2021-ben az addig elkészült képek egy részét kiállítottuk a Capa Központban, de mivel a Covid-járvány alatt voltunk, sokat volt zárva maga a kiállítás is. 

Még ebben az időszakban is úgy éreztem, hogy nincs teljesen kész a sorozat, még formálni szeretném. Ekkoriban keresett meg Sirbik Attila a közös könyvkiadás ötletével, akinek meg is mutattam a projektet, de jeleztem neki is, hogy még dolgoznék rajta, ha lehet. Tetszett neki a koncepció, ezért én még egy évet fotózgattam, aminek köszönhetően sokat finomodott a dolog, kitöltöttem a hiányzó részeket. Végül Bencze Péter közreműködésével megvalósult a könyv, a képeket pedig a Longtermhandstandben állítottuk ki még az év elején.

A Capa Központban kiállított képek még más címen futottak?

Igen, akkor még Tutti Frutti volt a projekt neve, ezzel is utalva a régi cukorkára, vagy az akkoriban tomboló olasz-mániára, aminek köszönhetően egyébként egy csomó magyar nő ment el olasz férjet találni magának, vagy épp fordítva. Aztán 2022-ben megláttam egy fotóskönyvet ugyanezzel a címmel (TUTTI FRUTTI, Andrea Basileo könyve), ráadásul kis alakos spirálfüzet formájában, ami tök más témában készült, ezért úgy voltam vele, hogy ilyen rövid időn belül azért nem lenne túl szerencsés, ha két ugyanazon című fotókönyv jelenne meg. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy lehetne akár komolyabb címe is a sorozatnak.

Ha már cím: a Tutti fruttiból egy elég borongós hangulatú cím lett, ha jól tudom bosszúból elátkozott, mások utolsó mondatát ismételgető nimfa és horrorfilm ihlette. Miért választottad az Echo in Deliriumot, büntetésnek érzed a nosztalgiázást?

Nem, viszont amikor elkezdtem a témával foglalkozni, volt egy furcsa érzésem azzal kapcsolatban, hogy olyan dolgok jöttek az utóbbi években divatba, amiknek az eltűnését már egyszer átéltem. Ebben az érzésben persze benne van az öregedés és az elmúlás, illetve az a bizarr jelenség, hogy a ma 80-as, 90-es évek ruháiba öltöző fiatalok a koruk miatt nem emlékezhetnek arra, mire hasonlítanak. Ez az egyik része, a másik pedig az, hogy a képek jó részét a Covid-járvány alatt csináltam, ekkoriban halt meg apukám is, és azt vettem észre magamon, hogy a szorongató érzések közepette a gyerekkori élményeimhez nyúltam vissza, tudod, amikor még így minden rendben volt. 

Elővettem a Spice Girlst meg ilyen hülyeségeket, mert valamiért megnyugtató volt visszamenni a múltba, főleg amikor bizonytalannak tűnt a jelen és a jövő. Persze ez a megnyugvás csak ideig-óráig hatásos.

Ekkoriban kezdtem el ráadásul tanítani a MOME-n, és azt is láttam, hogy a diákjaim nagyon szoronganak a jövőjükkel kapcsolatban: ott van a klímaváltozás mellett a háború, a Covid meg az infláció. Plusz már az én generációmnak sem egyszerű kérdés a lakhatás, de számukra szinte már elérhetetlen szinteket ütnek meg a lakásárak. Ilyen körülmények közt megértem, ha ők is elvágyódnak, mondjuk egy olyan világba, ahol látszólag épp nem voltak krízisek, vagy social media. Ezért sem akartam könnyed címet adni, mert ez a fajta eszképizmus, múltba vágyódás nem biztos, hogy egy könnyed dolog.

A nosztalgiázás részeként erősen vegyítjük és szelektáljuk ezen korszak esztétikáit. Ez az attitűd a gyászfolyamat része, vagy inkább ünneplés?

Ez nehéz kérdés, mert az ünneplést talán túl erősnek gondolom, de a gyászt is. Talán valahol a kettő közt lehet az igazság. Mondjuk nem segít az érzések egészséges feldolgozásán az sem, hogy a kapitalizmusnak köszönhetően már mindent újra gyártanak, nem hagyják, hogy ezek a tárgyak, használati és kulturális cikkek eltűnjenek. 

Újra kiadják a Tamagotchit, meg a Nokia 3210-et, meg a Star Warsnak már nem tudom hányadik részét: mindent újra elénk raknak, mert ezzel pénzre lehet váltani az egyre nagyobb szinteket megütő múltba vágyódást.

Ha a márkák nem járatnák 130 százalékon a konzumerista nosztalgiát, akkor nem is lenne jelen?

A divat persze mindig is ismételte önmagát, tehát az, hogy 20-30 éves ciklusok vannak az öltözködésben, mindig is jelen volt. Csak mintha ez mostanság valahogy jóval erősebben mutatkozna meg, ennek persze része az is, hogy itt van velünk a social media, aminek köszönhetően a fiatalok is már be vannak húzva ebbe a nosztalgiázásba, ráadásul sokszor egy olyan kor iránt, amiben nem éltek soha. Tehát az, hogy az ember nosztalgiázik, az egy természetes dolog, én csak azt tartom nagyon furcsának, hogy a fiatalok tényleg úgy révednek vissza, mintha öregek lennének: a közösségi média ezeket a ciklusokat is felgyorsította. 

Mire befejeztem a sorozatot, arra lettem figyelmes, hogy a diákjaim már úgy öltözködnek, mintha a 2000-es évek elején lennénk, amikor a nagyszülők padlásáról vadásztuk a melegítőszetteket, hogy mi is utánozhassuk a régi trendeket.

Amikor a korért rajongó fiatalokat fotóztál a sorozathoz, mit mondtak, miért találják annyira vonzónak ezt az időszakot?

Nem mindig születtek egyértelmű válaszok, de volt azért pár dolog, ami feljött indokként: egyrészt a fast fashion kérdése, azon belül is az, hogy manapság a ruhák sokkal rosszabb minőségűek, mint mondjuk a 90-es években, másrészt pedig a fenntarthatóságra való törekedés, a tudatosság. Mert hogy azt tapasztalják, hogy felveszik a mai ruhákat és három használat után szinte kuka, de bezzeg a vintage shopokban milyen időtálló és jó minőségű ruhákat lehet találni, amik ráadásul egyediek, nem fognak veled szembe jönni az utcán. Ez elgondolkodtatja őket a most is zajló folyamatokról. A ruhák, tárgyak mellett persze ott volt indokként a jövő miatti szorongás is, amit korábban már érintettünk. 

Ezek persze a fiatalok, de mi a helyzet az időszakot megéltekkel? Mi a különbség a megélt és az elképzelt múlt között?

Valóban kétféle korosztályt fotóztam a projekt során, egyrészt ugye voltak a Z generációsok, másrészt pedig az enyém, a millenialok (Az 1981 és 1996 között született emberek – A szerk.). Az utóbbival kapcsolatban főként az érdekelt, hogy hogyan tolódik ki a felnőtté válás időszaka, hogyan maradunk tovább kvázi gyerekek. Rengeteg kutatás készül ebben a témában, de mi is érezzük azt, hogy már nem úgy éljük az életünket, mint a szüleink. Nincs az, hogy suli után egyből házasság, gyerek meg lakásvásárlás, hanem inkább azon gondolkozunk, melyik buliba menjünk el este. Ennek a kitolódásnak nagyon sok aspektusa van, én a projektben kifejezetten azokat a jeleneteket kerestem és fotóztam, ahol ez a jelenség tényleg kijön, például amikor 35 évesek tartanak Barbie-bulit. Ez a korosztály nyilván másként áll ehhez az időszakhoz, mert átélte azt, hogy eltűnnek azok a dolgok, amik hatással voltak rá. A mostani fiatalok nem élték át azt, hogy hogyan válik cikivé a kisbajusz, ezért ma gond nélkül kinövesztik. Egy időben én is röhejesnek gondoltam, de mára annyi ilyen bajusz jön velem szembe, hogy nekem is megfordul a fejemben: azért mégis van benne valami!

Azért remélem az nem jön vissza, amit csináltunk a 2000-es évek elején, hogy egy időben trapéz nadrágra húztunk fel szoknyát, mert az tényleg iszonyatos volt.

Ha már trendek utánzása, a fiatalok mit költenek hozzá, amikor előhúzzák ezeket a divatokat?

Van, amikor semmit, mert tényleg egy az egyben el tudják találni. Aztán van olyan is, amikor valamilyen furcsa mixbe formálják át a régi és a mai divat elemeit. Amikor engem egyszer fiatalok fotóztak, akkor a sminkelés során mutatkozott meg, hogy mennyire mást gondolunk a 80-as évek sminkjeiről. A 80-as sminkből végül lett egy Gen Z verzió, rózsaszín szempillákkal. Néztem is, hogy hú, ilyenre én nem emlékszem akkoriból, de neki mégis ezt jelentette az az időszak. A színek hasonlóak voltak, de azért mégis volt benne egy kis 2020-as évek 80-as esztétikája, kicsit tovább gondolva, tovább fejlesztve. De talán már nem is lehet olyan sminket készíteni, mint a 80-as években, mert teljesen mások az alapanyagok manapság, nem tudom. Mindenesetre tetszett a végeredmény, csak nem feltétlen ugyanarra gondoltunk a 80-as évek sminkje alatt.

Szombat Éva fotográfus, Budapesten él és dolgozik. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia szakán szerzett mesterdiplomát 2012-ben, valamint vizuális kommunikáció szakon tanult a párizsi Esag Penninghenen. A munkái a boldogsággal, a mentális egészséggel, saját magunk elfogadásával foglalkoznak, finom politikával átszőtt, színes vizuális elemekkel. Korábban két könyvet jelentetett meg a témában: Happiness, Practitioners. 2021-ben elnyerte a Robert Capa Nagydíjat az Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatával, melyet később a Kehrer Verlag az Everybody Needs Arttal együttműködésben 2022-ben jelentetett meg I Want Orgasms, Not Roses címen. A könyv 2023-ban a Belfast Photo Festival Photo-Book Award egyik győztese volt. 

A nosztalgiáról szóló Echo In Delirium című sorozata 2024 végén készült el. Munkái számos fesztiválon és kiállításon szerepeltek, például az Unseen Amsterdam, 212 Photography Istanbul, Belfast Photo Festival, White Box (New York), Jeruzsálemi Biennále, Imago Lisboa, Foto Wien, Krinzinger Schottenfeld (Bécs), Galleri Image (Aarhus), Fotografica Bogota, National Museum Warsaw, Münchner Künstlerhaus, Robert Capa Center. 2018-ban beválasztották a FUTURES – Európai Fotográfiai Platform tehetségei közé. 2020-tól tagja a Secondary Archive Közép-Kelet Európai nőművészeti platformnak. Jelenleg a MOME doktorandája és tanára a fotográfia szakon.

A munkád során sokat foglalkozol a boldogság témájával. Mennyire tartozik hozzá az egyén boldogságához a nosztalgia? 

Ezekben a fiatalokban nekem az tetszett nagyon, hogy időt és energiát fektettek abba, hogy beleássák magukat a témába és utánanézzenek ennek az időszaknak és hogy gondosan kiválogassák, ami nekik tetszik, ahelyett, hogy levennék a polcról, amit eléjük raknak. Engem mindig nagyon érdekeltek az ilyesmi hobbik, meg az, hogy az ember hogyan szórakoztatja magát, illetve hogyan találja meg a saját boldogságát ezekben a dolgokban. Ilyen szempontból abszolút hozzátartozik, és én az önmegvalósítás ezen formáját mindig nagyra tartottam.

Azt azért mégsem lehet elmondani, hogy a 80-as, 90-es évek társadalmi szempontból kiemelkedően jó időszakok lettek volna. 1980 és 1985 között tetőzött az öngyilkosságok száma itthon, 1993-ban pedig a munkanélküliségi ráta 13,5 százalékon volt. Miért nosztalgiázunk nehéz időszakokra?

Persze ebben van azért mindig egy nagy önámítás. Vannak olyan emberek is, akik a középkorba vagy a reneszánszba vágynak vissza, miközben tudjuk, hogy mondjuk nem voltak gyógyszerek, vagy angol wc. 

A realitás nem feltétlenül játszik szerepet a nosztalgiázásban: igen, a rendszerváltás után beindult a vadkapitalizmus, sokan elvesztették a munkájukat, aztán páran meg jól meggazdagodtak. Ez a realitás része, de emellett ott volt az az érzés is, hogy kiszabadultunk a vasfüggöny mögül és minden lehetőség kinyílt előttünk. 

Aztán most ott a csalódottság az emberekben, hogy nem annyira az lett, mint amit reméltek, de legalább abban az időablakban úgy érezték, hogy bármi lehetséges. Ez az érzés inkább az én korosztályomban van meg, a mostani fiatalok pedig inkább a gyerekkori idillt fedezik újra ebben az időszakban, amibe ugye a valós világ és annak problémái még nem gyűrűztek be.

Sokan a 90-es éveket említik bizonyos szempontból aranykornak, például a hip-hop rajongók. Mi teheti ezeket az időszakokat aranykorrá?

Szerintem sok ember számára ízlés szempontjából a 80-as évek pokol volt. A dauerolt haj meg azok a borzalmas esküvői ruhák… de mondjuk én a válltöméses ruhákért amúgy rajongok. Ettől még lehet vannak dolgok, amik visszatérnek, nemrég Miley Cyrus állt elő dauerolt hajjal, mondjuk az elég rosszul nézett ki. Szóval, ha nem is lehet aranykornak hívni ezeket az időszakokat, megértem a visszavágyódást. 

A diákjaimon is észrevettem, hogy a kézzel tapintható dolgok náluk visszajönnek a divatba, pont azért, mert ma már minden online történik, és valahogy művinek hat számukra. Ezt abszolút megértem, már én sem tudok egy Marvel filmet sem végig nézni a végletekig tolt CGI miatt, akkor már inkább sokkal átélhetőbb egy E.T., ahol nyilván tudom, hogy egy ember van a jelmez alatt, de pont emiatt sokkal emberibb az egész történet. De a fotókönyvek népszerűsödése és a bakelitlemezek visszatérésén is látszik, hogy az embereknek igénye van a kézzelfogható dolgokra, amit ugye az online világ az utóbbi időszakban valamennyire lecserélt, emiatt érezhetik páran azt, hogy a 80-as 90-es évek még a valódi dolgokról szólt.

Ez a projekt naplóként is szolgál, erre maga a könyv formája is utal. Emögött mi volt az inspiráció?

Ezzel a spirálfüzetes kihajtogatós megoldással a dolgok körkörösségére szerettem volna utalni, arra, hogy a dolgok mennyire egymásra épülnek. A spirál nekem több mindent is jelent, egyrészt olyan kicsit, mint egy asztali naptár, meg hasonlít a régi vezetékes telefonok zsinórjára is. Meg persze eszembe juttatja a sulis időket, amikor kis füzetekbe jegyzeteltünk, de alapvetően a ciklikusság szemléltetése volt fontos számomra. Még a lapok színe is szándékos: eleve sárga lapot választottunk Bárdy Anna grafikussal, de még rásárgítottunk utólag, hogy a nap által kisütött könyvlapokra emlékeztessen, amikre ráült már a múlt fátyla. Ezzel szemben mondjuk a tipó meg a grafikai elrendezés teljesen modern. 

Zárásként arra lennék kíváncsi, ha lenne egy üres házad, amit a saját nosztalgiád tárgyaival tölthetnél meg, hogyan nézne ki?

Biztos, hogy lenne egy magnóm, lemezlejátszóm, meg persze egy Polly Pocketes vitrinem. Az biztos, hogy fizikális médiával is megtölteném… mert hát, ha a Netflix meg az HBO meg a Spotify egyszer csak meghalna, eltűnnének a kedvenc filmjeink, zenéink és hirtelen felértékelődne a kézzelfogható média. Ha jó nagy házról van szó, akkor jöhetnének még Blu-rayek de akár VHS-sek is. Meg fotókönyvek is, amik persze most is vannak nálam, de akkor egy egész falat megtöltenék velük. Ja, meg válltöméses ruhagyűjtemény, régi dzsekik, és fényképezőgépek sokasága. Ezekből így is sok van, de sajnos mindig szanálni kell egy ponton, mert már nem fér el. 

Az Echo in Delirium képeit legközelebb a Ludwig Múzeumban tekinthetitek meg június 6-tól, ahol az Esterhazy Art Award shortlistes munkáiból készül majd kiállítás.

A fotókönyv a  Symposion és az Everybody Needs Art kiadásában jelent meg 

Utószó: Adam Mazur
Design: Bárdy Anna