Lassan három éve járok egy improvizációs színjátszó csoportba, immár a haladók között, és számos teltházas vizsgabemutatón túl úgy érzem, érdemes összegyűjtenem, mit adhat a színjátszás, amitől végső soron jobb szakember lehet az ember – vagy legalábbis jobb kolléga.

Első körben ki kell emelnem: ha színjátszó csoportra vetemedsz, felejtsd el a komfortzónád! De persze nem mélyvíz a dolog, gondosan végigvezetnek a folyamaton, hogy úgy és akkor hagyd magad mögött a komfortzónád, ahogy te szeretnéd. Az esetek többségében pedig visz a közeg, már csak azért is, mert mindenki azért van ott, hogy magával vigyen valamit, legyen az jókedv vagy egy önismereti felfedezés. A komfortzóna elhagyása pedig az ügynökségi létben sem árt időnként, elvégre idegen terepen lehet valóban tapasztalni és közben érsz, mint a jó bor.

Mert mi az improvizáció maga? Azonnali döntéshozás, egy helyzet analizálása félmásodpercek alatt és egy szélsebes, minél pontosabban adott válaszreakció. Pont ezek azok, amik a szakmában is érnek minket nap mint nap. Egy teljesen új probléma, egy kérdés, ami lehet, hogy adott esetben váratlanul ér. A szimpla „nem tudom" viszont nem lehet válasz, ezért is jó, ha az ember edzett technikával érkezik, vagy a saját bőrén szokja meg, hogy ez a szakma olykor maratoni futás sprintben.

Az improvizációs feladatok, képzelt szituációk eljátszása önmagában fejleszti a kreativitást, mert rávezetnek arra, hogy merj „a dobozon kívül" gondolkodni. A valódi figyelem a kulcs, ami kinyitja a világot, az improvizációs színház pedig segít tesztelni az ötleteidet.

Rávezet, hogy a folyamatokat – akárcsak egy darabot és a jeleneteit – rendszerben és logikusan egymás után lásd. Sokszor fordul elő, hogy megvan, hova kell kifuttatni egy jelenetet, és erre keressük a hogyant és a miértet. Mi ez, ha nem kommunikációs stratégiai kérdés?

A teniszlabda mint eszköz

Az egyik kedvenc gyakorlatom talán a legegyszerűbb is. Nem kell hozzá más, csak egy teniszlabda, vagy ahogy olasz instruktorom, Fabrizio Paladin (nemzetközileg elismert színész, rendező, színházpedagógus – A szerk.) hívja: „It’s time for the yellow ball!” De mit rejt ez a szlogennek is beillő mondat? Fabrizio úgy tanítja, hogy ez a játék önmagában összefoglalja a színpadi létezés és csapatmunka esszenciáját. A gyakorlatban azt jelenti, hogy egy körben állva dobáljuk egymásnak a labdát. Először két kézzel, majd először az ügyesebb, utána az ügyetlenebb kezünkkel, végül pedig úgy, hogy a velünk szemközt állóval farkasszemet nézve valakinek odahajítjuk a periférián, lehetőleg pontosan a kezébe. A cél minden esetben az, hogy ez minél feszesebben, ritmusosan történjen, pörögjön az egész anélkül, hogy a labda földet érne. Elsőre könnyűnek tűnhet, de biztosíthatok mindenkit, hogy megtalálni és fenntartani a ritmust igencsak nagy kihívás tud lenni.

És itt jön a varázslat – mert mire jó ez? A két kézzel dobott labda kvázi metaforája a színpadon elmondott soroknak (és nem utolsó sorban az ügynökségi, munkahelyi létnek!). Ha a labda nem feszesen, szinte egyenes vonalat leírva érkezik a partnerhez, hanem lekonyul, hajlik, mert épp elkalandozunk, vagy máshol járunk fejben, akkor a soroknak nincs ereje, leesnek, súlytalanok, és megnehezítik a partner dolgát; a néző pedig megérzi egyből, az előadás gagyi lesz. Ugyanígy az ügynökségi szakmában, ahol több ember és divízió összehangolt munkája kell ahhoz, hogy megszülessen a kampány (az előadás), ami magával ragadja majd a célcsoportot (a nézőket). Ha nem vagyunk a feladaton fejben, nincsenek jól meghatározva a célok, nem rakjuk bele, amit tudunk, akkor a labda leesik, vagy ha nem is ér földet, a partnert akkor is roppant nehéz helyzetbe hozzuk. Ügynökségi életre lefordítva: a copywriter hibásan írja meg a szöveget, emiatt az account nem adja le időben a grafikusnak a briefet, ő nem tud a kapacitásban tervezni vele, a projektvezető nem kapja meg az időben kész a mockupot – és így tovább, jön a leégés az ügyfél előtt, vagy improvizálni kell.

Persze a hibázásnak lehet ezeregy oka, de a játék közben bárkinek van lehetősége korrigálni a hibát – a közös siker érdekében. A kulcs a világos cél, fókusz és a figyelem, figyelmesség, ahogy Fabrizio tanítja. Ha a labda rosszul érkezik feléd, mondjuk térdmagasságba, akkor leguggolsz és úgy kapod el, hogy megmentsd a menetet, adaptálódsz és figyelsz a partnerre. Mint az a híres karmester, aki úgy mentette meg a zongoristát egy darab szétbarmolásától, hogy felemelte az egész zenekari hangzást egy oktávval, így a pianista hamis félreütése nem tűnt fel. Bár a történet lehet akár kitalált is, jól szemlélteti, hogy mennyire egymásra vannak utalva a csapatban, közös célért küzdők, legyen az színész, zenész, copywriter, grafikus vagy éppen account.

Figyeljünk egymásra és képzeljük bele magunkat a másik helyébe, adjunk úgy briefet, mintha mi kapnánk, legyünk olyan alaposak, ahogy azt mi elvárjuk, legyen a játék egyenlő, mert a cél nem az, hogy ne nálam essen le a labda, hanem hogy minél tovább játékban maradjon. Akkor lehetsz jobb kolléga, ha jobban figyelsz a másikra – ami nemcsak egyéni, hanem csapatszinten is, rövid- és hosszútávon egyaránt megtérül.