Néhány héttel később a Kreatív hasábjain olvastam az ÖRT-főtitkár nyilatkozatát (2003. május, 22. oldal), miszerint a reklámetikai ügyeket kevésbé jól tudja kezelni egy olyan szervezet, amely egy nagyobb szövetség része: hangzatos kijelentés a legcsekélyebb magyarázat nélkül. Márciusban a Reklámszövetség elnökségi ülésén az ÖRT-főtitkár, Fazekas Ildikó – aki az elnökség tagjaként volt jelen! – figyelmeztette a grémiumot, hogy a hosszú távú stratégiából talán már jobb lenne kihagyni a Reklámetikai Bizottságot.

Ez utóbbi esetet a Kreatív májusi számában alaposan körüljárta: Fazekas Ildikó – amellett, hogy indoklás nélkül - megint megismételte az önálló szervezetről szóló csacskaságot, csak egy dolgot említett magyarázatként: az európai példát. Amiben igaza lehet a főtitkár asszonynak, aki csak arról feledkezik meg, hogy a most hangzatos példaként emlegetett Európában az viszont példátlan, hogy egy évtizedek óta jól működő reklámetikai szervezet nyakára kimondatlan és kimondhatatlan okokból egy újabbat szervezzenek! Olyan példa persze van, amikor a farkas – ha már a lábát bedughatta az ajtón – rögtön meg is akarja enni a házigazdát.

Személy szerint azt gondolom, hogy a hazai önszabályozásnak ma már, a fokozódó feszültségek nyomán mindenképp elsődleges problémája a szervezeti kettősség, de vannak egyebek is. Ezért – remélve a szerkesztők és az olvasók türelmét – nem csak az MRSZ-ÖRT konfliktusról, hanem a további két meghatározó gondról is közreadok néhány gondolatot.

Múlt. Jelen. Jövő?
A reklámetika Magyarországon jóval fiatalabb, mint a fejlett nyugati gazdaságokban. Az első ilyen jellegű, összefüggő normarendszert a harmincas években adta közre a párizsi székhelyű Nemzetközi Kereskedelmi Kamara. Ennek átvételére, adaptálására nyilván nem volt igény sem a háborús esztendőkben, sem a Rákosi-érában. A reklámszakma első és sokáig egyetlen szervezete, az MRSZ is csak az ún. új gazdasági mechanizmus bevezetése után évekkel, 1975-ben jött létre.

A MRSZ azonban nagyon rövid időn belül létrehozta a Reklámetikai Bizottságot, amelynek ebben az időben ugyan kevés konkrét ügyben kellett csak eljárnia, viszont megalkotta – az egész régióban egyedülálló módon! – az első hazai Reklámetikai Kódexet, amely, a társadalmi-gazdasági közeg miatt persze némileg korlátozottan már akkor is a nemzetközi normákat tükrözte.

A Reklámetikai Bizottság akkori tagjainak becsületére legyen mondva: a bizottság a rendszerváltásból adódó feladatokkal is megbirkózott. Egyfelől 1991-ben hatályba léphetett az új, átdolgozott kódex, másfelől a bizottság fel tudta venni a hirtelen megsokasodó panaszok által diktált tempót.

1996-ban azonban történt valami, ami a mai nehézségek egyik fontos gyökere. Létrehozták az Önszabályozó Reklámtestületet valakik (nem tudni pontosan, hogy a háttérből kik mozgatták a szálakat), valamilyen érdekektől vezérelve (nem tudni pontosan, hogy a látszólag tisztán reklámszakmai szerveződés milyen lobbi-célokat szolgált a reklámtörvény éppen folyó előkészítése során), valamilyen pénzügyi háttérre támaszkodva (nem tudni pontosan, hogy az előkészítő munkák nem csekély költségét kik fizették meg).

Az egyik előkészítő ülésen volt lehetőségem kifejteni, hogy megítélésem szerint sokkal célszerűbb és hasznosabb lenne, ha az ÖRT létrehozására szánt időt, pénzt, energiát a húsz éve – és jól – működő Reklámetikai Bizottság munkafeltételeinek és -módszereinek javítására fordítanák. Némelyek tekintetéből rá kellett jönnöm: elefánt vagyok egy porcelánboltban.

Na mindegy, hagyjuk a múltat: az ÖRT ma már az, aminek látszik.

Hogy akkor miért tartom az ÖRT létrejöttét mégis a bajok egyik gyökerének? Mert a kettősség eleve hordozta annak lehetőségét, hogy bárki bármikor egyikkel szemben a másikra hivatkozhasson: akár egy konkrét reklámmal kapcsolatos konkrét panaszügyben, akár más általános kérdésekben, mint mondjuk a bizottságok munkamódszere vagy személyi összetétele, netán a bizottságok passzív és aktív viszonya a szélesebb nyilvánossághoz, és a sor még bőven folytatható lenne.

Ily módon tehát az első perctől kezdve rendkívül fontos lett volna (most pedig már elodázhatatlannak tetszik) e kettősség, illetve az ebből fakadó furcsa helyzet feloldása, megszüntetése, amire tulajdonképpen három elvi-elméleti lehetőség is kínálkozik:

• valamelyik szervezet megszűnése,
• a két szervezet összeolvadása,
• a két szervezet specializálódása.

Az első lehetőségről nincs értelme részletesen szólni. E megoldás olyan egyéni és csoportérdekeket, illetve érzékenységeket és presztízs-szempontokat sértene, amelyek – szerintem legalábbis – önként nem vállalhatók egyik fél részéről sem. Ezt a megoldást csak valamilyen végletes kényszerhelyzet válthatja ki.

A szervezetek összeolvadása – bár első ránézésre fájdalom-mentesebbnek tűnhet, mint valamelyik megszűnése – talán még kevésbé járható út, legalábbis megítélésem szerint. A két szervezet működése, kultúrája között ugyanis alapvető különbségek vannak.

- Az egyik önálló, a másik a Reklámszövetség része.

- Az egyiknek saját bevételei, költségvetése, infrastruktúrája és alkalmazottai vannak, míg a másiknak – bevételek híján – költségei sem lehetnek.

- Az egyik ún. ad hoc bizottságokkal működik, amelyek résztvevői mindig cserélődnek. A másik állandó – az MRSZ közgyűlése által választott! – tagokból áll.

Talán már ennyi különbség felvillantása is elegendő ahhoz, hogy bárki beláthassa: ezt a két szervezetet összeolvasztani – értékeik megőrzésével – szinte lehetetlen lenne.

Marad tehát a harmadik verzió, a specializálódás. Vizsgáljuk meg, hogy ez vajon reális lehetőség-e, azaz soroljuk fel, hogy milyen funkciókat látnak el – egyelőre egymással vetekedve – a reklámetikai bizottságok:

a) Mindkét szervezet esetében gyakori, hogy még a reklámok tervezésének idején (netán a gyártást vagy a közzétételt megelőzően) kérnek ún. előzetes állásfoglalást, zömmel az ügynökségek és kreatív stúdiók, de olykor a reklámozók vagy eszköztulajdonosok is.

b) Szintén az alapfeladatok közé tartozik a már közzétett-megjelent reklámokkal kapcsolatos panaszok megítélése. A bejelentések igen változatos forrásokból származhatnak. Versenytársak érezhetik úgy, hogy konkurensük hirdetése sérti jogaikat, érdekeiket. Magánszemélyek vagy civilszervezetek általában a közízlés, a közerkölcs védelmében, vagy a megtévesztő-félrevezető reklámok ellen lépnek fel. Hatóságok (pl. fogyasztóvédelem, versenyhivatal) és bíróságok saját eljárásaik szakmai alátámasztására, reklámszakmai kérdések tisztázására kérik – mind gyakrabban – a bizottságokat.

c) A szakmai presztízs emelkedésének is tekinthető, hogy a törvényeket, rendeleteket előkészítő hatóságok egyre gyakrabban tartanak igényt a reklámszakmai szövetségek – köztük természetesen az etikai szervezetek – véleményére, észrevételeire. (Ezek összegyűjtése, a közös szakmai állásfoglalás megfogalmazása és a hatóságok felé történő továbbítása, a hatóságokkal történő kapcsolattartás, a lobbizás jelenleg – a szakmai szervezetek megállapodása alapján – szintén az egyik etikai szervezet, az ÖRT feladata.)

d) Nem ritka az sem, amikor a legkülönfélébb szakmák (orvos, gyógyszergyártó, gyógyszerész, dohányipar, söripar, kereskedelem) szövetségei és kamarái részben saját etikai kódexük, részben pedig saját etikai bizottságuk gyakorlatának kialakítása során, netán egyes konkrét kérdések megítélése érdekében egyeztetnek a reklámetikai fórumokkal.

Nos, ennyi – külön-külön is jelentős, fontos – feladat minden bizonnyal megosztható a két szervezet között, ha a cél tényleg a békés és konstruktív együttműködés. Befejezésül fel is vázolok egy lehetséges – számomra kézenfekvőnek és rokonszenvesnek tűnő – megoldást (hangsúlyozva, hogy minden bizonnyal más elképzelések is lehetségesek).

Javaslom tehát, hogy a két reklámetikai szervezet közötti szakosodás, a feladatok megosztása az előzetes – utólagos ellentétpár mentén történjen.

Az Önszabályozó Reklámtestület szakosodhatna az előzetes ügyekre, két értelemben is. Egyfelől csak ők foglalkoznának a reklámok tervezésének, előkészítésének szakaszában felmerülő reklámjogi-reklámetikai vonatkozású kérdésekkel, a reklámügynökségek és kreatív stúdiók, netán reklámozó cégek számára biztosított ilyen jellegű tanácsadással. Másfelől – fenntartva a jelenlegi gyakorlatot – az ÖRT foglalkozhatna a továbbiakban is a törvénykezés és rendeletalkotás intézményei felé gyakorolt előzetes véleményezés, lobbizás feladataival, ideértve akár az Uniós szervezetekkel való együttműködést is.

A Reklámetikai Bizottság ezzel szemben az utólagos problémákat kezelhetné: a már megjelent reklámokkal kapcsolatban éljen panasszal akár versenytárs, akár civilszervezet, akár magánszemély, kérjen reklámszakmai-reklámetikai szakvéleményt hatóság vagy bíróság, az ilyen jellegű ügyek kizárólag a bizottság hatáskörébe tartozzanak. És ugyanígy: a már hatályos reklámjogi-reklámetikai normák továbbadása más szakmák etikai szervezetei számára tartozzék a bizottságra.

Úgy gondolom, hogy javaslatom gyakorlatilag is igen könnyen megvalósítható: a szakma kellő tájékoztatása után már csak a „rossz helyre érkező” bejelentések egyszerű továbbadását tételezi fel.

További – de szerintem rendkívül fontos – haszna lenne-lehetne a specializációnak, hogy megnyitná az utat a reklámetika iránt elkötelezett erők együttműködése előtt. Ha ugyanis az ebben érdekelt emberek nem féltenék egymástól feladataikat, akkor nyilván sokkal szívesebben segítenék egymás munkáját akár gondolataikkal és ötleteikkel, akár információkkal. Ettől a pillanattól kezdve a két testület között valóban működő formális és informális együttműködés jöhetne létre.

Reklámetika és nyilvánosság
Ha már a reklámszakma prominensei, szervezetei, szövetségei vennék maguknak a fáradtságot, hogy az önszabályozás kérdéseivel foglalkoznak, feltétlen érdemes lenne tisztázni a nyilvánosságra vonatkozó elveket, követelményeket.

Talán sokan emlékeznek még egyik üdítőitalunk bevezető kampányára, amely „Kapd be!” szlogenjével meglehetősen nagy társadalmi ellenállást váltott ki. Ekkor született meg a „Levél önmagunkhoz” című felhívás, amelyet akkor még minden számottevő reklámszakmai szervezet aláírt. Az is, amely egy év múlva egy ugyanilyen – de csak a Reklámetikai Bizottság által kiadott – közleményt súlyosan kifogásolt, mondván: a nyilvánosság sérti a szakma érdekeit.

Ettől kezdve a Reklámetikai Bizottságot meglehetősen sok támadás érte a szűkebb szakmai és a szélesebb médianyilvánossághoz fűződő viszonya, gyakorlata miatt. Nem tudom, hasonló támadások érték-e, érik-e az ÖRT-öt is, de érhetnék, hiszen bármely reklámetikai szervezet, hasonló helyzetben, hasonló dilemmákkal kénytelen szembesülni.

Gyakori vád volt például, hogy a Reklámetikai Bizottság keresi a publicitást, a médianyilvánosságot. Ahogy egyik bírálója egyszer írásban is megfogalmazta: „generálja az újságcikkeket”. Nos, ez egyszerűen nem igaz!

Sokszor fordul elő a bizottság – de, gondolom ugyanígy az ÖRT – képviselőivel is, hogy a média keresi meg őket, véleményt kérve az újságíró által kifogásolhatónak tartott hirdetésekről. És amilyen mostanság a sajtó, a gondosan megfogalmazott, árnyalt válaszok helyett harsogó címek alatt sarkított megállapítások látnak napvilágot.

Persze más esetek is vannak. 1998-ban és 1999-ben a bizottság tagjai három ízben vélték úgy, hogy tapasztalataikat „nyílt levél” formájában is meg kell fogalmazniuk. Ezeket azonban mindig csak reklámszakmai fórumokban – MRSZ Tájékoztató, Kreatív, Intern, Propaganda-Reklám – tették közzé. Az már egy más kérdés, hogy ezek az orgánumok a sajtó munkatársainak kezébe is kerülhetnek, kiváltva – botrányt szimatoló – érdeklődésüket.

A nyilvánosság megint más formája, ha egy adott ügy valamely résztvevője (alkotó, ügynökség, reklámozó) nem ért egyet a reklámetikai megítéléssel, és igazát bizonygatva a sajtóhoz fordul. Ilyenkor tényleg kényszerű a szereplés: meg kell védeni a kialakított álláspontot, a meghozott döntést, netán az elrendelt szankciót. Az ÖRT például akkoriban kétszer is belesodródott ilyen helyzetbe: emlékezzünk csak az óvszereket ábrázoló színház-plakát, vagy a meredt és vörös hímvesszőjű kutyával sajtkereskedést népszerűsítő poszter botrányára.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: miért ne érezhetné úgy a reklámetikával foglalkozó szerencsétlen, hogy aktuális mondanivalóját – éppen a szakma érdekében (lásd: PR) – a legszélesebb közönséghez is el kell juttatnia. Az ÖRT is így tett például, amikor felszólalt a whisky-s rabló reklámokban való esetleges szerepeltetése ellen. Megítélésem szerint: nagyon helyesen. S ezért nem „cikizés” járna, hanem sokkal inkább köszönet.

A nyilvánossággal kapcsolatos feszültségek legfőbb oka – úgy vélem legalábbis – egy alapvető elvi kérdés tisztázatlansága. Ennek lényege pedig a következő: Mi szolgálja igazán az átfogó reklámszakmai érdeket: a „mundér becsületének” feltétlen és kritikátlan védelme a nagyközönséggel, a sajtóval, a politikával szemben, vagy a – kifelé is – nyíltabb, őszinte és önkritikus magatartás? Másként fogalmazva: betöltheti-e az önszabályozás a korlátozó törekvésekkel szembeni védelem szerepét, ha működéséről és eredményeiről a társadalom (ideértve a lakosságot, a hatóságokat, és a törvényhozást egyaránt) nem szerezhet tudomást?

E kérdés széleskörű megvitatása, a szakma különböző szervezetei számára elfogadható konszenzus kialakítása – szerintem – nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy egy sor további gyakorlati kérdés megválaszolható legyen. Ilyenek például:

• Kívánatos-e, hogy a reklámetikai szervezetek munkája, a vitás ügyekben kialakított állásfoglalásai orientálják a további szakmai gyakorlatot?
• A konkrét etikai ügyekben hozott állásfoglalások milyen nyilvánosságot kapjanak, kaphatnak?
• Több hasonló jellegű konkrét ügyből a szakma számára lehet-e, kell-e levonni általános tanulságokat, illetve megfogalmazni ajánlásokat?
• Lehet-e, kell-e a tapasztalatoknak, vagy ezek valamely részének, a szakmainál szélesebb nyilvánosságot adni?
• Hol húzzuk meg a szakmai nyilvánosság határait, ha tudjuk, hogy lapjainkat számos újságíró is rendszeresen olvassa?

Személyes véleményemet nyilván már a kérdések megfogalmazása is sejteti. Ugyanakkor persze tudom, hogy másoknak ettől gyökeresen eltérő elképzeléseik vannak, lehetnek. Van, aki úgy véli, hogy az állásfoglalások semmilyen nyilvánosságot ne kapjanak, mivel azok csak a közvetlenül érintettekre tartoznak. Mások szerint a szakmát lehet (névvel? név nélkül?) tájékoztatni, de azt feltétlenül biztosítani kellene, hogy ezek az információk ne kerülhessenek a szakmán kívüliek kezébe.

Az eltérő véleményekkel nincs is baj. A baj azzal van, hogy ezeket nem tárgyaljuk meg, s nem alakítjuk ki a fentebb is emlegetett konszenzust, a mindenki által elfogadható kompromisszumot. Ennek hiányában pedig marad, az egymásra mutogatás, a címkézgetés, a szakmából való kiátkozás.

Ezt érdemlik?

Ogilvy közszájon forgó mondata szerint az ügyfelek olyan reklámot kapnak, amilyet megérdemelnek. Nos, lehet. De egy biztos: ezt a gondolatot a reklámetika és a szakmai megítélés kapcsolatára nem lehet adaptálni. A hazai önszabályozás sokkal magasabb szinten áll, mint a széles szakmai közönség ismeretei vagy megbecsülése. (Két és fél éve nekem például mérhetetlenül elegem lett abból, hogy – a Reklámetikai Bizottság tagjaként – hét éves, évente körülbelül 100-150 órányi, társadalmi munkával sikerült elérnem, hogy sokak szemében én legyek a szakma egyik legnagyobb ellensége. Ezért is nem a legfrissebbek a cikkben szereplő példák – amiért elnézést kérek az Olvasótól.)

Csak egyetlen példa az indulatokra: a Reklámetikai Bizottsághoz érkezett beadvány egy – amúgy kellemes, hangulatos – reklámfilm egyetlen, talán ha másodpercnyi részletét kifogásolta, amelyben a főszereplő fiatalember, kedveséhez igyekezvén, fellépett egy parkoló személyautó motorházára. A panasz megítélése nem is lehetett vitás, hiszen a kódex kimondja, hogy „a reklám nem tartalmazhat olyan elemeket, és nem kelthet olyan összhatást, amelyek sértik a társadalom általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normáit”, valamint, hogy „A reklám nem tartalmazhat olyan elemeket, és nem kelthet olyan összhatást, amely agresszív, erőszakos vagy törvénybe ütköző cselekedeteket ösztönöz, támogat, igazol”. A bizottság azt javasolta, hogy a kifogásolt részletet – még egyszer: ez a kb. egyperces filmből egyetlen másodperc volt – vegyék ki. Sima ügy, mondhatná bárki. Erre azt kell hallanom, hogy a televíziós médiafőnökök megbeszélésén szélsőséges indulatokat és az etikai bizottság elleni kirohanásokat váltott ki az állásfoglalás.

A legszélsőségesebb véleményekre is legyen elég egyetlen példa: az ásító pápát ábrázoló plakát kapcsán kialakult vitában a Népszabadság hasábjain megszólalt egy fiatal reklámszakember (?), aki cikkében odáig ment, hogy a szakmai önszabályozásnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezte – teljes egészében és minden részletében. Holott a nemzetközi tendencia éppen fordított: a fejlett piaccal és fejlett reklámgazdasággal rendelkező fejlett demokráciákban egyre erőteljesebb és hangsúlyosabb az önszabályozás, ha másért nem, hogy ne legyen szükség külső – politikai, hatósági – szabályozásra.

A kevésbé szélsőséges véleményekkel meg az a baj, hogy eddig soha nem kerültek megvitatásra, kitárgyalásra. A szaklapokban, levelekben, nyilatkozatokban történő üzengetések mindig, kivétel nélkül „ex katedra” kijelentések: ez vagy az így helyes és úgy helytelen, a szakma érdeke ezt meg ezt diktálja,… Mintha az adott vélemény megfogalmazója birtokában lenne a bölcsek kövének, mintha más alapállás, más logika, más szemlélet nem is létezhetne, vagy – ami még rosszabb – mintha mások álláspontját figyelembe se kellene venni, sőt, meg se kellene hallgatni.

Ráadásul – sajnos – gyakorta még e kinyilatkoztatásokat sem lehet komolyan venni. Olykor előfordul például, hogy a nagy hangon véleményt nyilvánító „szakemberről” kiderül, hogy egyszerűen azt sem tudja, miről beszél. Erre ismét egy nyomtatásban megjelent példát említek: egyik hetilapunk egy erotikus jellegű plakát kapcsán, a társadalmi és médiabotrány, illetve a fogyasztóvédelmi bírság – tehát nem reklámetikai elmarasztalás! – kapcsán kérdezett többeket. A megszólalók között szerepelt egy „reklámpszichológus” is, aki – nem tudni, mi okból – válaszában elkanyarodott a Reklámetikai Bizottság irányába. Szavaiból kiderült: ő azt hiszi, hogy a bizottság minden reklámot előzetesen megvizsgál, s engedélyezi vagy megtiltja közzétételüket. Totális tudatlanság.

Mások kinyilatkoztatásaiból nem a tudatlanság, „csak” a pontatlanság tűnik ki. Ennek egyik szép példája a kiváló kreatívigazgató (nem ironizálok: valóban az egyik legjobb hazai reklámszakemberről van szó) cikke a reklámszaklapban: egy három évvel korábbi ügyre emlékezve gúnyolódik a Reklámetikai Bizottság állásfoglalásán, és egy cseppet sem zavarja, hogy az általa „ki lecikizett” mondat a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség határozatából való.

Ugyanő egy hónappal később a Magyar Reklámetikai Kódex egyik előírását tette nevetségessé. Pedig a Kódex nem azért követeli meg, hogy a társadalmi célú hirdetéseken feltüntessék a reklámozó nevét, emblémáját, hogy ennek elmulasztásáért a kreatívigazgatót bilincsbe lehessen verni (?!), hanem azért, hogy ne fordulhasson elő: valakik társadalmi célúnak álcázzák üzleti-kereskedelmi hirdetéseiket.

Megint mások véleményét azért nehéz mértékadónak tekinteni, mert azt nyilvánvalóan csak pillanatnyi üzleti érdekeik diktálják. Egyik reklámügynökségünk igazgatója például – vélhetően ügyfele feltétlen védelmének szándékával – egyre sértettebb levelezésbe bonyolódott a Reklámetikai Bizottsággal, holott – mint utóbb egyértelműen bebizonyosodott – az ügyfél ezt a „kíméletet” egyáltalán nem igényelte, sőt, kért egy angol nyelvű etikai kódexet, hogy a külföldi központnak is megküldhesse.

Mit szólhat bárki is azokhoz a durcás reakciókhoz, mint amikor egy multinacionális reklámügynökség – egy elmarasztaló etikai állásfoglalás miatt – kilépett a Reklámszövetségből? Vagy amikor egy másik egy állásfoglalás kapcsán előadott kifogásai között azt is megemlítette, hogy a közelmúltban lépett a szövetség tagjai közé, amit majd most jól felül fog vizsgálni. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ugyanezen láncok angol vagy német tagjai vajon megpróbálnának-e ugyanilyen primitív módon nyomást gyakorolni az ASA-ra vagy a ZAW-ra.

(S ha már a külföldre tekintünk: a Német Reklámtanács – amely lényegében megfelel a hazai Reklámetikai Bizottságnak – 1999 során 401 panasz, bejelentés alapján 188 kampányt, illetve hirdetést vizsgált meg. Kereken száz esetben a kifogásokat megalapozatlannak találták. S most tessék figyelni: 82 esetben a panasz hallatán a reklámozó azonnal leállította, visszavonta a megkérdőjelezhető reklámokat! Ily módon a Reklámtanács mindössze hat esetben kényszerült arra, hogy elmarasztaló állásfoglalást hozzon, netán valamiféle szankciókon gondolkozzon.)

Nyilván nem szabad komolyan venni a sértettségből fakadó vagdalkozásokat sem. Ennek legkirívóbb példája, amikor egyértelműen közízlést sértő reklámfilmje kapcsán az ügynökség vezetője válogatott gorombaságok és sértések özönét zúdította a Reklámetikai Bizottságra és annak tagjaira, majd a neki írott magánlevelemet, mint a bizottság válaszát mutogatta körbe, a fél szakmának.

Egy szó, mint száz: mindennél a reklámetika és annak képviselői sokkal-sokkal jobb szakmai ismertséget, megítélést, elismerést érdemelnének. Persze az ismeretek terjesztése, az állásfoglalások elfogadtatása, a presztízs növelése érdekében a Reklámetikai Bizottság és az ÖRT is tehetne többet. De ez a gondolat visszavezet a nyilvánosság kérdéséhez: a kígyó saját farkába harap.