Idén a Women Street Photographers éves kiállításán szerepel az egyik fotód. Hogyan született ez a kép?

A fotó egy sorozat része, amelyet a milánói Fashion Week idején készítettem. Nem a kifutót fényképeztem, hanem a bemutatók előtti utcákat és tereket. A bejáratok körül ilyenkor óriási tömeg gyűlik össze: influenszerek, divatrajongók, modellkarrierről álmodó fiatalok. Mindenki fotóz, pózol, videózik, és azonnal posztol, mutatva, hogy része ennek a jelentős eseménynek. A közösségi médiának köszönhetően soha nem lehet tudni, melyik kép vagy pillanat válik virálissá az interneten, és hoz láthatóságot vagy hírnevet. A sorozatomban az érdekelt, hogyan alakítják az emberek tudatosan a saját megjelenésüket ebben a közegben. Ez a fajta önreprezentáció ma már a hétköznapok része is, de a Fashion Week idején különösen intenzíven jelenik meg. A tér kaotikus, nyilvános színpaddá válik, ahol a valóság és az online tér határai elmosódnak.

Mitől izgalmas számodra a streetfotózás?

A váratlanság ereje vonz. Sok fotós azt szereti, ha előre precízen megtervezheti a képet – például Cindy Sherman is így dolgozik, akinek a képeit nagyon szeretem.

Az utcai fotózásban viszont az az izgalmas, hogy nem tudsz előre tervezni, észre kell venned és meg kell találnod a jelenetet. Mész az utcán, látszólag nem történik semmi, majd egyszer csak – ott, ahol nem is számítasz rá – történik valami. Az a pillanat nem tér vissza. Ha figyelsz és szerencséd is van, el tudod kapni. Ha nem vagy ott, nyoma vész. Megragadhatsz valamit a valóságból, ami szép, megható vagy éppen másért lényeges.

Mennyire spontának a képeid? Mennyire nyúlsz bele a helyzetekbe?

Többnyire kapcsolatba lépek az alanyokkal. Jelzem, hogy fotózom őket, és gyakran engedélyt is kérek, mert így természetesebbnek érzem a helyzetet. Erre lehet azt mondani, hogy ilyenkor a pillanat már nem teljesen spontán, még ha nem is irányítom a szereplőket.

Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy ha szólok, egy-két perc után már senkit sem érdekel a jelenlétem, és mindenki visszatér ahhoz, amit csinált. Néha ezek a képek a legjobbak.

Fontos, hogy mindig spontán pillanatot örökítsenek meg a streetfotók?

Sokan úgy gondolják, hogy igen: a fotósnak teljesen észrevétlennek kell maradnia, mintha „légy lenne a falon”. Ugyanakkor William Klein, akit az egyik legnagyobb streetfotósként tartanak számon, kifejezetten belelépett a helyzetekbe. Gyakran megszólította az embereket, provokálta őket, sőt néha szinte „belekiabált” a jelenetbe, hogy reakciót váltson ki. A képei mégsem megrendezettek, inkább egy spontán, élő interakcióból születnek. 

Ma már szinte mindenkinek ott van a zsebében egy kamera. Szerinted túltermelés van a streetfotóban?

Szerintem streetfotóból nincs túltermelés. Utcán készült közepes képekből viszont lehet. Attól, hogy valaki az utcán készít egy fotót, az még nem feltétlenül lesz streetfotó.

A streetfotósok pontosan tudják, mennyire nehéz igazán jó képet készíteni. Ehhez egyszerre kell jelenlét, vizuális érzékenység, gyors döntés és nagyon szigorú válogatás. Ugyanakkor szerintem kifejezetten jó dolog, hogy ma az eszközök sokkal könnyebben elérhetők. Ha valaki szeretne tanulni, streetfotókat készíteni, ma már minden lehetősége megvan rá.

Hogyan kezdtél el fotózni?

Húszéves koromban már készítettem képeket, de nem túl komolyan; akkoriban sok minden más is érdekelt, így a fotózás háttérbe szorult. Az ELTE bölcsészkarán angol–esztétika szakra jártam, majd ösztöndíjjal New Yorkba kerültem, ahol filozófia mesterszakot végeztem.

Hazatérve több éven át a kulturális és oktatási szférában dolgoztam: eleinte egy cégnél, amely az üzleti és a kulturális szférát kötötte össze, utána egy alapítványnál, ahol művészeti és oktatási programokat szerveztem.

A Covid idején kevesebb munkám és több időm lett. A telefonommal jártam az utcákat, és újra elkezdtem fotókat készíteni. Rájöttem, hogy ez mennyire hiányzott az életemből. Néhány hónap után vettem egy komolyabb gépet, és eldöntöttem, hogy megnézem, meddig jutok, ha tényleg komolyan veszem.

Autodidakta módon tanultál?

Igen. A technikai tudást főként az internetről szedtem össze. Ma már rengeteg ingyenes és fizetős oktatóanyag érhető el: YouTube-tutorialok, online kurzusok. Kezdetben nehéz eligazodni közöttük, de egy idő után rááll az ember agya, és látja, hogy mi hasznos.

A vizuális részét hogyan tanultad?

A vizuális látásmódhoz már volt némi alapom. Korábban is fotóztam, és művészetszerető családban nőttem fel. A nagypapám testvére, Kepes György festő- és fotóművész volt, aki a Bauhaus köréhez kapcsolódott, és később Amerikában élt. Gyerekkoromtól természetes volt, hogy kiállításokra jártunk, képzőművészeti táborokba mentünk.

Az sem véletlen, hogy esztétika szakra jártam, és a filozófia mesterszakon is sok művészetfilozófiát hallgattam. A művészet mindig jelen volt az életemben.

Amikor eldöntöttem, hogy komolyabban foglalkozom a fotózással, tudatosan kezdtem képeket elemezni. Fotókönyveket vettem, és próbáltam megérteni, mitől működik egy kép, mitől áll össze egy kompozíció, mennyit számít egy apró részlet.

Nagyon szeretem az energikus, mozgalmas képeket; William Klein például nagy kedvencem. Képei egészen más irányt képviselnek, mint a bressoni hagyomány. Míg Cartier-Bressonnál a kompozíció gyakran nagyon letisztult és kiegyensúlyozott, Klein képei sokkal energikusabbak és nyersebbek: belóg egy fél kar, levágott fejek, szokatlan vágások jelennek meg bennük. Mégis működnek – a káoszból is képes volt rendet teremteni. Ezt a fajta energiát és dinamizmust szeretem a képeiben. Sokat segített az is, hogy saját projekteket találtam ki. Így nem vesztem el abban, hogy mit kellene megtanulnom, mert mindig arra koncentráltam, amire az adott munka közben szükségem volt.

Mi volt az első számodra fontos fotós projekted?

Portré- és interjúsorozatot készítettem külföldre költözött magyar fiatalokkal. Arra voltam kíváncsi, miért mentek el, mit nyertek és mit veszítettek, és mi hiányzik nekik. Odautaztam hozzájuk Berlinbe, Amszterdamba, Londonba stb., összeírtuk a számukra fontos helyszíneket – piac, metrómegálló, kávézó –, bejártuk azokat, és ott készítettem róluk portrékat, miközben elmesélték a történetüket.

Ez egyfajta személyes terápia is volt nekem, mert az én fiam is akkoriban volt 18 éves, és minden ismerősünk gyereke külföldön tanult vagy élt. Meg akartam érteni, miért választják ezt az utat. Az utolsó interjúalanyom a fiam volt. Megkértem, hogy olvassa el a többiekkel készült interjúkat, és reflektáljon rájuk. A sorozatot több évig készítettem, most fejeztem be.

Ebben a folyamatban tanultam meg igazán a streetfotózást is, mert reggeltől estig jártam az utcákat ezekben a városokban. Az ott készült képek közül több bekerült fesztiválokra és kiállításokra is.

Manapság ez már a munkád is, vagy megmaradt művészi projektnek?

A streetfotó és a saját projektjeim személyesen nagyon fontosak számomra, de főként megbízásos munkákból élek. Portrékat és eseményeket fotózom.

Ma már szinte mindenkinek szüksége van jó minőségű képekre az online jelenléthez – ügyvédeknek, pszichológusoknak, politikai szakértőknek a honlapjukra vagy közösségi felületeikre.

Az elmúlt években több nemzetközi kiállításon is részt vettél – Velencében, Párizsban, Tokióban. Hogyan kezdtél el fotókiállításokon és fotófesztiválokon szerepelni?

Követem azoknak a fotósoknak a munkáját, akiket szeretek, és így idővel azt is láttam, hogy ők hol állítanak ki, milyen fesztiválokon jelennek meg, mely platformok számítanak a szakmában. Egy ponton arra gondoltam, én is beadom a munkáimat ezekre a helyekre.

Az elmúlt két évben több nemzetközi kiállításra is beválogattak, ami fontos visszajelzés. A jelentkezés azonban akkor is hasznos folyamat, ha nem válogatnak be. Ilyenkor alaposabban átnézem a munkáimat: melyik miért működik, melyik kevésbé, és mit lehetett volna jobban csinálni. Ez mind segít.

Gondolom, rengeteg képet készítesz, és a válogatás is fontos része a folyamatnak. Vannak, akik szerint a válogatás ugyanúgy művészet.

A streetfotó nem túl „hatékony” műfaj: sokan mondják, már annak is örülhetünk, ha a képek egy százaléka jó. A válogatás valóban fontos. Ha egy nap nem készül egyetlen jó kép sem, tudni kell azt mondani: oké, akkor ez most mind kuka. Kritikusnak kell lenni. Ugyanakkor ez nem zavar. A fotózás számomra nemcsak a képekről szól, hanem arról is, hogy kimozdít, és olyan helyzetekbe visz, ahová kamera nélkül valószínűleg nem mennék el.

Manapság is elsősorban projektben gondolkozol vagy inkább egyedi képekben?

Elsősorban projektekben és sorozatokban: szeretem, amikor több kép együtt értlemez egy témát, eseményt vagy jelenséget. Közben azonban sok önálló képet is készítek; amikor az utcán járok, egyszerűen lefotózom azt, ami vizuálisan vagy emberileg megragad.

A klasszikus streetfotográfia inkább egyetlen erős pillanatra épül. Ilyenkor a kép önmagában működik, nem egy sorozat részeként nyeri el a jelentését. Cartier-Bresson pocsolyán átugró alakja vagy Doisneau bagettet vivő kisfiúja ilyen képek: egyetlen pillanat, amelyben minden összeáll. Ezek a fotók nem egy témát járnak körül, hanem a mindennapi élet egy spontán, megismételhetetlen pillanatát ragadják meg.

Ugyanakkor a határok nem élesek. Fred Herzog például évtizedeken át fotózta Vancouver utcáit. Bár streetfotókat készített, a munkái együtt mégis dokumentarista jelentést kapnak: egy várost és egy korszakot mutatnak meg.

Martin Parr is jó példa erre. Ő magát inkább társadalmi dokumentarista fotósnak tartotta. Képeiben a fogyasztói társadalom hétköznapjait vizsgálta: a turizmust, a szabadidőt, az étkezést vagy a vásárlás kultúráját. Ugyanakkor sok fotója streetfotóként is működik, mert spontán helyzeteket és emberi pillanatokat ragad meg. Emiatt sok streetfotós számára fontos referenciapont, és streetfotó fesztiválokra is gyakran hívták zsűrinek.

Melyik díjadra vagy kiállításra vagy a legbüszkébb?

Mindig a legfrissebb sikernek örülök a legjobban, arra vagyok a legbüszkébb. Tegnap kaptam a hírt, hogy a Budapesti Fotófesztivál egyik kiállítására beválogatták a képemet, a Lookbookra, amely a kortárs divat és vizualitás kapcsolatát vizsgálja. A kiállítás a Kiscelli Múzeumban lesz, most ennek örülök a legjobban. 

Tavaly volt önálló kiállításod Barcelonában. Hogyan állt össze ez a tárlat?

Egy önálló kiállítás nagy élmény, mert ilyenkor a teljes anyagom egyben látható. A kurátor, Soós Kata arra törekedett, hogy megmutassa, mi az a közös hang és attitűd, amely a különböző sorozataimat összeköti. Nem egyetlen projektre koncentráltunk, hanem arra, milyen látásmód rajzolódik ki a munkákból. A válogatásban én is aktívan részt vettem, és érdekes volt látni, mit emel ki, mit tart hangsúlyosnak.

A kiállítás Barcelonában, a Nau Bostik Sala Basiana terében kapott helyet. A Nau Bostik egy ipari épületből kialakított kulturális központ, ahol koncerteket, kiállításokat és más programokat is rendeznek. Nyers, graffitikkel borított falak, nagy terek, beton, tégla felületek adják a hangulatát. Amikor felmerült a kiállítás lehetősége, rögtön lelkes lettem, úgy éreztem, a képeim passzolnak ehhez a helyhez.

Előfordult, hogy a kritika nagyot alakított a stílusodon?

Nem igazán, de a visszajelzések mindig fontosak. A LensCulture platformján például lehet elemzést és kritikát kérni, és nemrég elküldtem néhány portréfotómat. Az egyik képet csak később tettem be, mert valahogy túl szomorúnak éreztem, és mindig kicsit zavart, amikor ránéztem. A képen egy idős férfi jön szembe a tömeggel. A LensCulture értékelője pont ezt a képet tartotta a legjobbnak. Nyilván éppen az adta az erejét, ami engem kicsit zavart benne. Azóta ezt a fotót a fontosabb fotók közé tettem. 

Számodra mit jelent ma láthatónak lenni, és milyen platformokon mutatod meg a munkáidat?

Nekem a láthatóság azt jelenti, hogy a munkáim eljutnak azokhoz, akiket érdekelhetnek – akár kiállításon, akár online. Használom az Instagramot és a Facebookot, itt osztom meg, min dolgozom, és hol állítok ki. Ugyanakkor nem a digitális világban nőttem fel, és nem posztolok gyakran, mert nekem ez nem jön annyira természetesen.

Milyen terveid vannak a jövőre?

Nyáron Berlinbe szeretnék menni, ahol már elkezdtem egy sorozatot a berlini fal megmaradt szakaszairól. Az érdekel, hogyan épül be a fal emléke a város hétköznapjaiba, hogyan van jelen a mindennapi életben. Most pályázom egy néhány hetes ösztöndíjra, hogy folytatni tudjam a munkát. Emellett Budapesten is dolgozom egy új projekten, de ott még keresem a fókuszt – több irány is érdekel, és még alakul a munka.

Végül, segítségül azoknak, akik esetleg kedvet kaptak: milyen gépet használsz streetfotózáshoz?

Alapvetően egy kisebb, full-frame-es gépet használok. Az utcán fontos, hogy a kamera ne legyen ijesztően nagy, és könnyű legyen, mert sokat gyalogolok vele. Általában 28 vagy 35 mm-es objektívet használok, mert szeretek közel menni az emberekhez, benne lenni a helyzetben. És persze sokan mondják, hogy a streetfotóhoz a kamera mellett a cipő a legfontosabb – mert a streetfotózás végső soron gyaloglás.

Szirbek Anita

Budapesten élő street-, és dokumentarista fotográfus. Tanulmányait az ELTE-n angol–esztétika szakon végezte, majd filozófia mesterszakon folytatta tanulmányait New Yorkban. Több éven át az oktatási és kulturális szektorban dolgozott, mielőtt a fotográfia felé fordult.

Öt éve kezdett tudatosan foglalkozni a fényképezéssel, autodidakta módon képezve magát. Munkáiban a városi tér dinamikája, a spontán emberi találkozások és a tekintetekből kibontakozó történetek állnak a középpontban.

Munkáit több nemzetközi kiállításon mutatták be, többek között Barcelonában, Velencében, Párizsban, és Tokióban. Díjai között szerepel a Women Street Photograhpers New York-i dontője, és a Páris Street Photo Gold elismerés.

https://www.instagram.com/anita.szirbek/
https://www.anitaszirbek.com/

Nyitókép: Milánó, 2025 (Forrás: Szirbek Anita)