2020 kifejezetten (dobpergés!) jó év volt, ha a sorozattermést nézem. Megkockáztatom, ha lenne értelme éves felhozatalokat egymással összehasonlítani, ez egy kimagasló időszak volt. Sok minden kedvezett ennek, de a több idő=több figyelem kifejezetten kiemelt a nagy zajból máskor talán elvesző remekeket. (Mivel a mozik szinte teljesen leálltak, eleve több figyelem jutott erre a világra).

Mindenki több mindent nézett meg, így több helyről lehetett összeszedni, hogy minek érdemes tényleg esélyt adni. A több idő pedig egyben türelmesebb nézővé is tett – engem biztosan. Igaz, ez a türelem néhány esetben súlyos türelmetlenségbe csapott át, ha úgy éreztem csúnyán megvezettek. Kifejezetten idegesített a The Undoing üres komolykodása, művészkedésnek beállított modorossága; mint ahogy hamar elveszített a Netflix-sikerszériája, a The Queen’s Gambit is, ahol az a csúfság is megtörtént, hogy a jelmez-, és díszlettervezők többet tettek hozzá a történethez, mint az írók és a rendező.

De térjünk vissza a türelemhez. Az idei kedvenc sorozataim, regényszerűen, akár fejezetenként dobáltak egyik hangulatból a másikba, stílusban, hangnemben teljesen ellentétes epizódokkal. 2020-ra tényleg odajutottunk már, hogy a sorozatkészítés az egyik legszabadabb formátum. Valahol lenyűgöző például, hogy az HBO egy olyan furcsa, botladozó, szinte semmilyen hagyományhoz nem sorolható videónapló-sorozat mögé is beállt, mint a How To with John Wilson. Nem tudom, hogy ez az alkotói szabadság mennyire marad velünk, és mennyire tolódik a következő évek gyártása a tuti bombasikerek felé (Disney, igen, rád gondolok most), de én egyelőre élvezem, hogy olyan dolgokra volt megrendelői és nézői igény, mint a Kidding, az I May Destroy You és a We Are Who Are We Are.

(Korábbi szerkesztőségen belüli idei kedvencekről írtunk már, például a búcsúzó Bojack Horsemanről, a Midnight Gospelről, a kiváló Ramyról és What We Do In The Shadows-ról, na meg a Tiger Kingről, ezeket most külön nem tárgyaljuk)

Kidding / Most nevess

Időszámítás, tehát még Covid előtt érkezett a Kidding második évada, amiről ma már tudjuk, hogy egyben az utolsó is, hiszen a Showtime nem költ többet a szériára. Gyanítom, ha tavasszal, vagy ősszel mutatják be a Kiddinget, jóval nagyobbat szól a projekt, de azért a sorozatnak így is masszív rajongótábora lett.

Az főleg a második évadra lett még világosabb, hogy a rendező, Michel Gondry és a főszereplő, Jim Carrey is hozta magával a sorozatba saját mániáit (előbbi a játékos, álomszerű jeleneteket, utóbbi a szomorú komikus sztereotípiáját), de ez a sorozat főleg az írócsapat 10 részes terápiás kezelése. Biztos van, aki számára idegesítő lehet, ahogy a musicalbetétektől a teljesen abszurd humorig mindent belezsúfoltak ebbe az évadba, de engem szórakoztatott ez a csapongás, ami a 10 rész végére egy összefüggő, háromgenerációs családtörténetté nőtte ki magát. (Mondom, türelem!)

A stílusában talán leginkább a Barryhez hasonlítható sorozat sorban dobálja elénk a szereplők traumáit (hopp egy válás, jön egy kis gyász, kis időskori demencia sem árt, és öntsük le az egészet egy másik válással), de mindezt szellemesen, néha a totális hülyeség felé tolva a súlyos témák közötti oldást. Maga a vezető író, Dave Holstein jellemezte a legjobban a műsort: „Olyannak kell lennie, mint egy jó beszélgetésnek, amiben nem akarod, hogy egy pillanatra is elveszítsd a hallgatót. Az egyik pillanatban viccelsz, aztán a következő percben már megpróbálsz egy halott gyerekről beszélni. A sorozatkészítés folyamatos balanszírozás a kettő között.”

I May Destroy You / Tönkretehetlek

„Ahogy a nyomozóra vártunk a rendőrségen, ahol bejelentést tettem az engem ért nemi erőszakról, és tudtam, hogy az egész életem örökre megváltozik, a velem várakozó barátom épp Pokémon Go-zott a telefonján. Ez a helyzet megadta az alaphangot a további gondolataimhoz” – mesélte Michaela Coel, aki saját élményeit dolgozta fel a fenti leíráshoz hasonlóan őszinte, megrázó és nagyon vicces stílusban az I May Destroy You-ban.

Önéletrajzi ihletésű, az írót egyben főszereplőként is felvonultató dramedyből persze láttunk mostanában már nagyon jókat (Ramy, Master of None, Fleabag), de az I May Destroy You még ebben a mezőnyben is új szint. Mintha a legszórakoztatóbb, legőszintébb barátunk mesélné el élete legnehezebb időszakát, és közben egyetlen pillanatra sem tudod eldönteni, hogy nagyon rosszul, vagy nagyon jól érezd magad.

Az I May Destroy You nem csak történetmesélésben kimagasló, nagyon rég hallottam ennyire színes, találó, személyes soundtracket sorozathoz.

We Are Who We Are / Akik mi vagyunk

Amennyire friss hang Michaela Coelé az I May Destroy You-ban, annyira hathat anakronisztikusan Luca Guadagnino (Call Me By Your Name, I Am Love) sorozata. Bevallom, elsőre féltem, hogy a feketeöves-művészfilmes rendező mit is akar 8 részen keresztül, de aztán leesett: nincs itt semmi trükk, ez egy 8 részre nyújtott érzékeny, lassan a bőröd alá kúszó Guadagnino-mozi, amit az tesz sorozatszerűvé, hogy az összes szereplő egy zárt területen, egy Velence melletti amerikai katonai bázison él.

Ahogy egy zárt térben szokás, a világnézeti, gyereknevelési elvek közötti különbségek még jobban kiütköznek, mint ahogy a tinédzserkor is még elviselhetetlenebb ebben a hierarchikus, végletekig szabályozott környezetben. Szakdolgozatok tömkelegében lehetne elemezni, hogy milyen apró trükkökkel épít szinte észrevétlenül karaktereket ez a sorozat. Ha pedig valaki falhoz állítana, és megkérdezné, melyik rész ragadt meg legelevenebben bennem 2020-ból, akkor azt mondanám: hogy semmi nem tett vágott gajra a We Are Who We Are 4. és 7. epizódjánál. Az egyik életed bulija, a másik a legrosszabb másnapod.