Mivel sok évvel ezelőtt elhagytam a nagyvállalati kommunikáció világát a zöld civilkedésért, amolyan külsős érdeklődőként olvasom a Kreatív online-t. Néha-néha bekukucskálok, mi is zajlik éppen ott, a ,,túloldalon”. Most viszont felkaptam a fejem a Káosz a természetben – életveszélyes helyzetek helyett életveszélyes üzenetek című írást olvasva.

A szerző szakmai tapasztalatát ismerve kíváncsian vártam a leleplező sorokat és néztem meg a bírált Columbia reklámot. Majd újra elolvastam a cikket és újra megnéztem a reklámot, de továbbra sem értettem, miért született az írás, hiszen igazából nincs itt semmi látnivaló.

Tizenvalahány év zöld civilszervezeti lét után nem mondanám, hogy nem tartom felelősnek a vállalatokat és különösen kommunikációs tevékenységüket a világ jelenlegi helyzetéért, de 

nem értem, hogy miért kellene kiemelni ebből a masszából a Columbia kampányát. 

Szerintem semmivel sem súlyosabb ez a koncepció, mint bármelyik másik fogyasztásra buzdító, a növekedés mindenhatóságát hirdető kampányé. Sőt, számomra még szimpatikusabb is, hogy 

felvállalja azt, ami. 

Egy vállalat, aki el akarja adni termékeit. Szerintem sokkal károsabbak azok a kommunikációs aktivitások, amikor mást akar sugallni magáról egy márka, mint amiről valójában szól. A profitról, a növekedésről, a ,,fejlődésről”. Rövid távon és a korszellemnek megfelelően hosszú távon is - ezt szokták valójában vállalati nyelven fenntarthatóságnak gondolni.  

De ez a világ erről szól. Ez az alaplogikája, amit benne élőkként mindannyian követünk, hiszen nem, vagy alig látunk más alternatívát. Vagy ha látunk, az nem tűnik vonzónak, mert kényelmetlen, lemondással jár, fenekestül felfordítaná az életünket, stb. Persze vannak fokozatok, egyre többen próbáljuk visszafogni magunkat és ,,zöldíteni”, ,,ökosodni”, ,,környezetbarát” alternatívákat keresni (ez utóbbi kifejezéstől amúgy a hajam az égnek áll). 

De mindezzel együtt ugyanazt a fogyasztói világot éljük és építjük. 

Szerves részei vagyunk. A szerző is, aki a reggeli kávéja előtt nézte meg a hirdetést. A kávé fenntarthatatlan világunk szimbóluma a természet és a termelők kizsákmányolásával és a brutális vízlábnyomával – egy csésze kávéhoz 160 liter vizet használunk el. Félreértés ne essék, nem őt bírálom ezért, hiszen minden igyekezetem ellenére magam is ide vagyok bedrótozva, így ha van kritikai éle a mondandómnak, akkor az ugyanúgy vonatkozik rám is.

A bírált reklám nekem egészen mást sugall, mint a cikkben leírtak. Én egy meglehetősen tipikus amerikai ,,vicces” reklámot látok a régi iskolát követő poénokkal, vizuális megvalósítással. A súlyos természeti csapások egyre inkább mindennaposak lesznek, ez igaz. De lassan ez az új normális. Miért ne lehetne akkor megjeleníteni mindezt? Amúgy a reklámban pont nem ezekből van több. Annyi felróható az alkotóknak, hogy azokkal szemben visszatetsző lehet mindez, akik ilyen eseményben veszítettek el valakit, de nekem úgy tűnik, hogy még erre is próbáltak figyelemmel lenni. 

Inkább igyekeztek eltúlzott szituációkat kreálni, vagy olyan helyzetet mutatni, ahol az elszenvedő saját magát karikírozza – lásd Aron Ralstont, a karját bicskával levágó hegymászót, aki csak így tudott kiszabadulni a sziklák fogságából.

A cikk azt is felrója a márkának, hogy inkább olyan üzenetekre lenne szükség, amelyek arra buzdítanak, hogy a ,,mostaninál sokkal empatikusabb, kölcsönösségen alapuló viszonyt építsünk a természeti környezetünkkel.” Fontos gondolat, de ezt komolyan elvárjuk egy profitorientált gazdasági szereplőtől? Hogy meghaladja alapvető működési logikáját? Persze léteznek közösségi, nonprofit vállalkozások, szövetkezetek, de sajnos nem ők a jelenlegi gazdasági rendszer meghatározói.

Joanna Macy, a nemrég elhunyt világhírű ökopszichológus munkásságát nagy becsben tartó emberként munkám egyik alapvetése, hogy a természet részei vagyunk és amíg ezt nem érezzük, addig nem tudunk változtatni az uralkodó modellen. De ezt nem várom el egy vállalattól, aki az említett logika alapján létezik, működik.

Nem ide akarom kifuttatni az írást, de a már most is zajló és nagy valószínűséggel egyre fájdalmasabb összeomlásból kinövő új modellben az emberek közössége és a gazdasági szereplők is drasztikusan másként fognak tekinteni mindenre, ami körülvesz minket. De addig a régi modell kisebb-nagyobb részeiként 

nem hiszem, hogy lenne erkölcsi alapunk bárkit kiemelve bírálnunk. 

Talán egy, a világ bármely részén még létező őslakos törzs, – akiknek életterét folyamatosan elvesszük mi, az elképesztően zöld, öko, fenntartható és ESG kompatibilis létezésünkkel, és – akik a mindennapjaikat tényleg a természet szerves részeként élik meg, talán ők kritizálhatnák ezt a világot. De mi itt nem. Maximum az általunk okozott ártalmakat tudjuk mérsékelni és felkészülni arra, ami előttünk áll.

A cikk írójáról:

Szabó Gyula zöld életmód mentor, tréner, Way of Council facilitátor. Pályáját szerelemből egy dzsesszklub  plakátragasztójaként és PR-eseként kezdte, majd a zeneiparban gondozott kommunikációs kampányokat, készített reklámokat. Innen egyenes út vezetett a Magyar Telekomhoz, ahol a társadalmi szerepvállalás és vállalati márkamenedzsment tevékenység szakmai irányításáért felelt. Ennek keretében többek között a Telekom márka hazai bevezetésének projektvezetője volt. Ezt követően tapasztalatait a civil szektorban hasznosította az Ökoszolgálat Alapítvány igazgatójaként, majd kuratóriumi elnökeként. Jelenleg a fenntarthatóság vagy még inkább a regeneratív kultúrák emberi, közösségi oldalával foglalkozik. A ,,felülről-lefelé" helyett a ,,belülről-kifelé" megközelítésben hisz. Érzékenyítő, közösségépítő programokkal támogatja vállalatok és más szerveződések, közösségek munkáját. Szakmai zsűritagként az Effekteam Egyesület vállalati programjainak rendszeres közreműködője.

Borítókép: YouTube / a reklámból