Alkotó típus vagyok, folyamatosan új dolgokat keresek, tanulok, érdekel a körülöttünk lévő világ és az emberek. Viszonylag sokáig lovagoltam, úsztam, teniszeztem, autodidakta módon megtanultam programozni, grafikai szoftvereket kezelni, voltam Boeing 737-es Lufthansa-pilóta a Flight Simulatorban és egész jól fotózom, főként portrét és ételeket. 

Viszont van egy terület, ahol mindennél jobban otthon érzem magam: ez pedig a zenélés. 

Amióta az eszemet tudom, zene vesz körül. Szó szerint, hiszen édesapám hatalmas zenerajongó, van otthon vagy kétezer bakellit lemeze és ugyanennyi CD-je. Gyerekkoromban minden nap a zenéről szólt, hallgattunk B.B. Kingtől kezdve Santanán át Oscar Petersont, Jerry Lee Lewist, U2-t, Tears for Fearst, Genesist (még Peter Gabriellel) és némi komolyzenét is. 

Első generációs értelmiségi családból származom. A kispesti lakótelepen nőttem fel, nem igazán volt lehetőségünk hangszeres képzésben részt venni, netalán hangszert venni (nem is volt elérhető). 1989-ben aztán az egyik haverom kapott egy Casio szintetizátort a külföldi rokonoktól. Villogott, rengeteg gomb volt rajta és izgalmas hangokat lehetett vele kiadni – ott éreztem, hogy nekem ezzel kezdenem kell valamit. Az elkövetkező egy évben  minden nap ott voltam náluk és rongyosra koptattam a billentyűzetet. Akkoriban jöttek be az első zenetévék és azt játszottuk, hogy ki tudja minél gyorsabban „leszedni”, eljátszani a soron következő szám fő témáját. 

Aztán eljött 1993...

Ebben az évben akadtam rá a lakótelepi könyvtárban a Depeche Mode Songs of Faith and Devotion lemezére, ami életem talán legmeghatározóbb zenei élménye volt. Lenyűgözött az a zenei sokszínűség, ami a számokban megjelent: gospel, blues, rock, elektronika... Akkor ott eldöntöttem, hogy szeretnék én is zenész lenni. Ugyanebben az évben megalapítottuk két barátommal – Baranyai Beával és Vékony Zolival – a Vertical Voices nevű zenekart, amivel fel is léptünk az Első Magyar Szintipop Fesztiválon. A siker... nos...elmaradt. De nem adtuk fel. 

Nagyapám volt végül az, aki szabad utat engedett a zenei kiteljesedésemnek: amikor eladta a hétvégi házát, félrehívott és a kezembe nyomott egy borítékot: a lelkemre kötötte, hogy a pénzből, amit odaadott, csak szintetizátort vehetek, de olyat, ami hosszú távon boldogságot okoz majd és örömömet lelem majd a zenélésben vele. Ez volt a legelső billentyűs hangszerem, egy Roland JV-35-ös, amely mind a mai napig megvan és soha nem fogom eladni. 

Ezt követően rengeteg helyen és formációban játszottam, felléptem a Szigeten, az A38-on, a Kuliplexben, zenéltünk egy buliban vagy turnén az Eleven Holddal, a Quimby-vel vagy éppen a Erős Attilával (Carpe Diem – tudod, Álomhajó) a Reklámzajon. Játszottam szinti-popot, jazzt, bluest, rockot, mindenféle feldolgozást, néha kevés, néha meg nagyon sok (3500 volt a rekord, ha jól emlékszem) ember előtt.

Kiadtam két lemezt, részt vettem másik három megszületésében. Szép lassan megtanultam a zenekészítés alapjait, építettem egy demó stúdiót és producerkedtem is egy kicsit. Munka mellett, természetesen.

Van azonban egy olyan aspektusa a zenelésnek, amit különösen élvezek: ez pedig a zenei rendezés. Nagyon klassz dolog elindulni egy alapötletből és megérkezni a kész zeneszámhoz úgy, hogy közben végtelen lehetőséged van bármilyen irányba elvinni a szerzeményt. Te döntöd el, hogy lágyabb vagy keményebb, vidám vagy szomorú, lassú vagy gyors legyen az adott dal. És ez rengeteget segít a munkámban is. Mert ebben benne van a vízió, a stratégia, vannak taktikai megoldások, van matek, van érzelem, van építkezés, van lebontás és újrakeretezés, vannak eszközök és vannak fogyasztók... az emberek, akik a végén meghallgatják. 

Közben lett három gyermekem, akik rendszeresen felmászkálnak a hálószoba galériáján berendezett mini stúdiómba, nézegetik a régi analóg szintiket, a villogó fényeket és a gombokat, nyomogatják őket, rácsodálkoznak a különböző hangokra és folyton nyüstölnek, hogy mikor megyünk már koncertre. Mert ők is – mint az apjuk – már három éves koruk óta imádják az élő zenét és nem hagynának ki egy koncertet sem. Hátha tovább megy majd valami...