Egy ponton rájöttem, nem feltétlenül azért kell futnom, mert én egy olyan ember vagyok, aki imád futni, vagy aki az összes sportág közül épp ezt választotta magának; hanem egyszerűen azért, mert szükségem van az ilyen típusú mozgásra ahhoz, hogy jól legyek. Ezzel a felismeréssel nagy súlyok kerültek le rólam. Ne érts félre, gyakran kifejezetten szeretek futni,
de azért felszabadító, hogy nem kell belőle érzelmi vagy identitásbeli kérdést csinálnom, hanem, ha akarom, kezelhetem úgy is, mint egy egészséges rutint: valamit, amit rendszeresen végzek, magától értetődően, mint a fogmosást.
Ráadásul az újságírás és a futás nagyon hasonló sportok. Mindkettőhöz kell állóképesség és monotóniatűrés, nem is kevés. Képesnek kell lenned arra is, hogy beoszd az energiádat, hogy kitartson a lendület a táv vagy a szöveg végéig. És igen, sokszor akkor is el kell kezdeni, neki kell indulni, amikor semmi kedved nincs hozzá – de megtanulod, hogy bízhatsz magadban és abban, hogy menet közben majd jó lesz. Amúgy is elég nagy tévhit, hogy a motiváció a cselekvés előfeltétele. A motiváció gyakran a tevékenységeink közben érkezik, és inkább az erőfeszítéseink fenntartásában játszik szerepet.
Emily Nagoski szexoktató nyomán már azt is jobban értem, hogy hajlamosak vagyunk összemosni a stresszt kiváltó ingereket és magát a stresszt. Megoldok egy problémát, kilépek egy helyzetből, vagy kibékülök valakivel, és azt hiszem, ezzel egycsapásra megszűnnek bennem a stresszre jellemző élettani változások is. De ez nincs így. Tennem kell valamit, amiből az agyam megérti, hogy a fenyegetés elmúlt, és a testem újra biztonságos hely. Erre jó a sport, a mozgás, amely elképesztően fontos a kiégés elleni küzdelemben. Amióta mindezt olvastam, szoktam is mantrázni magamnak, hogy „le kell zárnom a stresszválasz-ciklust”, hogy ne halmozódjon bennem a feszültség. Sőt, amikor úgy vagyok vele, hogy „most nagyon nehéz elmenni futni”, akkor tudom, hogy az sokszor egy jel, ami azt üzeni: akkor kell elmenni igazán.
Egyébként a múltkor szűrővizsgálaton voltam, és a kardiológus megdicsért, hogy „milyen szép, sportos a szívem”. Lehet, nem pont így mondta, de én így emlékszem rá, és azon ritka pillanatok között tartom magamban számon, amikor örültem, hogy valaki megjegyzést tett a testemre. Nem fogok hazudni, szerintem a futással nem nagyon lehet fogyni (ha valaki akarna), de „a szép, sportos szívemet” azért el szoktam képzelni, hogy legyen vizuális visszacsatolás, és ettől többnyire új erőre kapok.
Azt is kár lenne tagadni, hogy a futás néha dögunalmas.
De elhatároztam, hogy nem fogok ezen segíteni például zenehallgatással. Annyira el vagyunk árasztva ingerekkel, hogy egy kutató, bizonyos Tom Finucane (én sem ismertem korábban), azt mondta, olyanok vagyunk, mint „a kaktuszok az esőerdőben”, szinte belefulladunk a rengeteg dopaminba. Ez ahhoz vezet, hogy egyre intenzívebb eseményeknek kell történni, hogy képesek legyünk örömet érezni, az örömünk egyre rövidebb ideig tart, viszont egyre rosszabbul vagyunk utána, és egyre kevésbé toleráljuk a fájdalmat. Persze a futásra is rá lehet csúszni, az is alakíthat ki függőséget. De az, hogy az elmémet egy órára tehermentesítem, illetve tudatosan kiteszem a testemet némi diszkomfortnak, mégis segít nekem abban, hogy jobb egyensúlyokkal működjek.
Úgy érzem, kell lenni a héten pár órának, amikor nincs a közelemben telefon, szöveg, internet, sorozat, amikor az elmém nem fogyaszt semmit, csak hagyom, hogy átsuhanjanak rajta gondolatok, újrarendeződjön a fejemben minden. Egyébként általában a Fiumei úti sírkertben futok, ami elsőre talán furcsa helyszínnek tűnik a sporthoz. De körben van hely az úton, a növényvilág csodaszép, a fákon ott szaladgálnak a mókusok. Amikor ott jársz, érzed, mennyire szervesen összetartozik a halál és az élet.
Erről mindig eszembe jutnak a népszerű pszichológus, Irvin D. Yalom szavai, aki azt mondta, „míg a halál fizikailag elpusztítja, a halál tudata megmenti az embert”.
Amikor a temetőben nyújtok, mindig tartok egy kis önvizsgálatot: jól használom-e a rendelkezésemre álló időt, vagy már megint robotpilóta-üzemmódba kapcsoltam, és csak pipálom ki a feladatokat.
Milanovich Domi pszichológus-újságíró, a WMN szerzője, szerkesztője. Diplomáit az ELTE pszichológia, illetve a CEU Gender Studies szakán szerezte, majd civil szervezeteknél dolgozott (Budapest Pride, TASZ). Műsorvezetője a Lélektani határ című új podcastnak, amelyben meghívott szakemberek segítségével járják körül a pszichológia izgalmas (határ)területeit a bőrlélektantól kezdve a kutyaetológián át a meseterápiáig.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
