,,Jaj, de szép levél, ez milyen fának a levele?” – ez az idegesítő kérdés, amit mindig sikerül feltennem magamnak, vagy rosszabb esetben a társaimnak, amikor a természetbe megyek feltöltődni. A következő lépés pedig az, hogy előveszem a telefont, hogy kiderítsem a választ. Ettől lelkiismeret-furdalásom lesz, hiszen már megint a telefon, és a gondolat, hogy meg kellene élnem a pillanatot, de nem sikerül, mert tudnom kell, hogy ez milyen fa itt és ott.

Színek kint

Talán ilyen okok mentén is alakult úgy, hogy a teljes kikapcsolódást és feltöltődést számomra a botanikus kertek, arborétumok, füvészkertek területén tett séták adják.

Mindig lenyűgöz, amikor egy gondolat esszenciáját ragadja meg az adott kert azzal, hogy összegyűjt sok-sok növényt egy helyre és úgy adagolja egy séta során, hogy érzelmi hullámvasútra kerüljünk. 

Nincs megnyugtatóbb, mint nyáron egy árnyas ösvényen megérkezni a 400 éves kocsányos tölgyhöz a Zirci Arborétumban, vagy izgalmasabb, mint ősszel végigsétálni a Vácrátóti Botanikus Kert kelet-ázsiai juharjai között, kalandosabb, mint a Bertényi Miklós Fűvészkert szurdokjain mászni át télen, vagy drámaibb annál, amikor a szúnyogok bosszantanak, de három méterre tőled megáll egy őz és rád bámul a Soroksári Botanikus Kertben.

Ezeket a helyszíneket egyszerre alkotja az ember és a természet, olyan művek, amelyek folyamatosan változnak, mindig van bennük újdonság, és ha elég sokat jár egy helyre az ember, akkor ismerős is. 

Egyszerre precízen megtervezettek és spontának, kiszámíthatóak és kiszámíthatatlanok, egyszerre közvetítenek egy gondolatot, elképzelést, és vannak csak úgy simán. A tematikus tervezés, a térképek, irányító- és információs táblák pedig segítenek azoknak, akik állandó információéhségben szenvednek, vagyis nekem.

Színek bent

Természetesen minden rajongásom ellenére egyáltalán nem töltök megfelelő mennyiségű időt arborétumban, de úgy általában a természetben sem, ezért a feltöltődéshez más tevékenységhez is nyúlnom kell. 

Az evés szeretetéből jött a főzés szeretete nálam, és azzal, hogy lefotózom az ételt (mint oly sokan tesszük a social médiában), próbálom megragadni azt a pillanatot, amit úgy szeretek benne.

Ahogyan a kertekben az ember és a természet összekapcsolódik, olyannak látom a főzést és evést is: nálam először van egy fizikai vágy bizonyos ételre. Ez vajon onnan ered, hogy a szervezetnek szüksége van bizonyos nyomelemekre, vagy hogy a léleknek szüksége van egy emlékre? 

Mindegy is, a lényeg, hogy egy biológiai, vagyis természetes szükségletről van szó, amire a válaszként tervezünk, bevásárolunk, létrehozunk valamit. A feltöltődéshez szükség van a fotókra is, hogy megragadjam a gondolatot, amit az adott étel elindít. A feltöltődés persze akkor az igazi, hogyha a családnak is megfelel az az étel és nem tolják el maguk elől azonnal a gyerekek. Ezt próbálom kihívásnak felfogni.

Kikapcsolódni igazából bármivel lehet, a lényeg, hogy valahonnan valahová máshová kapcsoljak át: ha hetekig otthon voltam beteg gyerekekkel, akkor igazi feltöltődés bemenni az irodába egy videós poszt tematikáját átbeszélni, ha egy rohanós héten vagyok túl, akkor hétvégén a családdal moziba menni is feltöltődés. Mint mindenkinek, aki emberekkel dolgozik és családja van, nekem is igazi felüdülés, ha egyedül lehetek egy kis futással, úszással, könyvvel, vagy sokak által lenézett sorozattal.

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.