Mi tölt fel? Elsőként őszintén beszéljünk arról, hogy mi merít le! 

Nárcisztikus világunkban kívülről másokat követve könnyen vélhetjük, hogy a többiek élete csupa móka és kacagás. Vagány események, mélyenszántó gondolatok, nívós társaságok, boldog momentumok - már attól extrán szorongunk, hogy mindenki tökéletesnek tűnik. A kommunikációsok, médiások környékén a helyzet tovább fokozódik, hiszen nekünk eleve a meggyőzés, elkápráztatás a szakmánk alapja és manapság szinte már ciki mérsékeltnek lenni.

Pedig specialistaként szinte mindannyian valamilyen monoton tevékenységgel töltjük az időnk nagy részét. A pék süt, te meg kreatív és problémamegoldó vagy minden nap. Szuper. Az általános narratíva szerint emellett legyél “még jobb” ember. Valósítsd meg magad, a civilizáció rendszerszintű hibáit pedig dolgozd fel egyéni kudarcodként.

Tehát mit próbálunk kipihenni? Az egyoldalúságot, a monotonitást, a fárasztó, kimerítő, néha akár toxikus élethelyzeteket. Nem, nem menekülünk el a kihívások elől… Sőt, beleállunk keményen, mint a tűzoltók, de ha eloltottuk a tüzet, akkor nem maradunk ott hemperegni a hamuban. A kihívásra pedig addig kell rákészülni, ameddig még nem ég a következő ház.

Bár tudatosan próbálok odafigyelni az újratöltésre, mégsincs különleges receptem rá. Sőt, lehet csalódástkeltő, de csupa egyszerű dolgokat csinálok, azokat viszont szisztematikusan. A kimerülés, kiégés, túlpörgés ellen simán dimenziót váltok, hagyom a rendszert visszahűlni.

Dimenzióváltás? Tudományosabban nevezhetjük eszképizmusnak, azt a mentális elterelést, amikor a hétköznapi lét “kellemetlenségei” elől egy másik világba ugrunk át, jellemzően egy képzeletbeli világba, de simán lehet, hogy csak a valódi környezetünk egy új nézőpontját fogadjuk be. A kreativitás véges és lemerülve hiába tekernék bele még egyet a gépbe, egyre rosszabb lenne az output. 

Az eszképizmus nekem segít megelőzni vagy enyhíteni a kiégést, csökkenti a stresszt, képes vagyok közben a konfliktusokat fejben megemészteni, újrarendezni a célokat. Sajnos ez magától nem történik meg, kérni pedig ritkán szokták, hogy “légyci töltődj fel”. Az eszképizmus eszköztára ugyan színes, de az always-on, always-connected világunk impulzusai annyira erősek, hogy a feltöltődést ugyanúgy akarni és tervezni kell, mint az összes többi feladatot. 

Életem első ilyen menekülése, amire emlékszem, 12 éves koromban volt, amikor apám meghalt és napokig a számítógép előtt ültem és Prince of Persia-val játszottam. Nem sok mindenre emlékszem, de azt utólag is sejtem, hogy nem voltam képes a traumát feldolgozni egykönnyen, kiszálltam a virtualitásba és közben járt az agyam. Az öregek persze tiszteletlennek tartottak ezért, de valószínűleg nem látták meg ezt az összefüggést. A tudatos kilépést, azóta is aktívan használom, mostanra tervezetten, innen-onnan elcsípett 1-1 órákban is akár. 

Eszképizmus

LVL 1 - Adja magát a számítógépes játék, karrierem elejét “gamer” újságíróként töltöttem, imádom a játékokat, rengeteg stratégiát, és kalandjátékot toltam végig. Kedvenceim egyébként a Civilization sorozat és a Starcraft voltak. Manapság már nincs sok időm, de évente 2-3 alkalommal PS5-ön találok olyan világokat, ahová érdemes kikapcsolódni. A legnagyobb favorit tavaly a Horizon: Zero Dawn / Forbidden West lett. Az fog meg ezekben, hogy egy hihető univerzumban, másféle kihívásokra koncentrálhatok és nem kell aggódni a valószerűségen. Sajnos inkább azon kell aggódni, hogy lett megint hajnal 2…

LVL 10 - A fantázia izgatása és más nézőpontok befogadása a két legfontosabb érv, hogy miért olvasok könyveket. Plusz a Tiktok videónyi silány tartalmak okozta figyelemzavaromra terápiás céllal vettem újra egyre gyakrabban hosszabb szövegeket a kezembe, és működött is. A korábbi évente 1-2 helyett felmentem szépen évente 30 körüli kötetre. A könyvespolcomon három “kategória” van: science, fiction, science fiction. A tudomány területről az kezdett érdekelni, hogy mi történt az előtt, hogy megszülettem: Harari, Jared Diamond után idén egy jóbarátomtól kapott, Lawrence Freedman: A stratégia története könyvbe merültem bele. Fictionben a gerincműtétem környékére időzítettem egy bestof-Hemingway életmű ledarálást, illetve az elmúlt években sci-fi-ből bepótoltam az Asimov Robot-Birodalom-Alapítvány univerzumot, az Expanse 9 regényt és a Dune mind a 6 részét is.

LVL 100 - Felülök a kerékpáromra, felviszem a pulzusom pont annyira, hogy már ne tudjak bonyolult dolgokon gondolkodni. Az első negyedórában átpörög még az agyamon minden, ami feszültté tesz, majd fokozatosan egyre inkább arra figyelek, hogy milyen gyönyörű a naplemente, mennyire érdekes az a fa, de jó érzés, hogy fúj a szél. A természetjárásnak ez a módja rendkívüli módon simítja az idegeket. Néha az is elég, ha csak bicajjal megyek munkába és haza, de az igazi az, ha a Balaton-felvidék stock fotó adatbázisba illő panorámáival zsibbasztom magam. 

LVL 1000 - Az ultimate, mindig kéznél (lábnál - sic!) lévő, mindenki számára automatikusan elérhető, mégis méltatlanul elfeledett lehetőség: a séta. A munkahely és az otthonunk a két bástya, köztük ott vannak azok a köztes terek, amik mellett többnyire csak elsuhanunk, pedig tálcán kínálják a megoldást a feltöltődésre. 

A sztori akkor kezdődött, amikor Óbudán laktunk, és rájöttem, hogy a 9-es busz mindössze 10 perccel ér hamarabb az Amfiteátrumhoz, mintha egyenesen hazasétálnék a munkahelyemről a Duna-parton (autóval még több volt). Turisták százezrei jönnek pár napra ezért a panorámáért, nekem is elég jó lesz. 

Azóta egyre többször indulok el gyalog. A reggel 8-as gyerekleadás és 9-es irodai életkezdés közt pont be lehet sétálni az irodába, lehet sétáló meetinget szervezni, meg lehet állni pár utcával korábban autóval (időben gyorsabb is, mint pont ott parkolót cápázni), ebédet nem rendelek soha, hanem környékbeli helyekre kisétálok. Séta közben kitűnően lehet telefonhívásokat is intézni, podcastokat hallgatni vagy csak simán elmélkedni és közelről látni más embereket. Kellően lassú ahhoz, hogy észrevegyél dolgokat és kellően lassú ahhoz, hogy kizökkenj. A séta ráadásul rettentően egészséges: kardiológus szerint, napi 25 perc alacsony intenzitású kardió mozgás nélkül nincs miről beszélgetni. 

Menekülni ráadásul nem csak egyedül lehet. A séta még jobb valaki mással, szociális, beszélgetős, sőt, még az olvasás is lehet társas és közösségi. Egyre fontosabbnak gondolom, hogy single player helyett multiplayer éljük meg ezeket. 

Mi tehát nekem az eszképizmus? Új kontextus, új részletek, új gondolatok, új minőségek és új társaságok, amiket aztán szépen vissza tudok csatolni és a feltöltött munícióból megint lehetek kreatív, lelkes vagy épp amire szükség van.