Nem hat rá az infláció, a politika sem igazán befolyásolja, (a Bartókon még a propaganda is moderato), de ami a legfontosabb, nem akar tőlem semmit: se kidolgozott izmokat, kézügyességet, se tiszta pelenkát, se egy tizedik pohár vizet alvás helyett, se elfelejtett házit, a fél pár zokni másik felét, minden nap tűhegyesre hegyezett HB-s grafitceruzát és piros-kék postairónt. A komolyzene nem használ engem, nem alkalmaz erőszakot, elereszt, méginkább feldob sztratoszférikus, sőt mezoszférikus magasságba, hogy aztán lassítottfelvételszerű sebességgel huppanjak a kilencedik számú felhőn, a comulonimbuson, miközben a hajam lobog, ráncom nulla. Valami történik a homloklebenyemben, spirituálisan korrekten – SC - biztos úgy mondanák, hogy kinyílik a harmadik szemem.
Nem olyan régi a szerelem, talán még azért is ennyire tiszta és makulátlan. Minap eszembe is jutott egy dühítő dugóban a Hegyalja úton döcögve, hogy el kéne kapcsolnom onnan. Át kéne váltani valamelyik nemkomolyzenei rádióadóra, ahol az a fülbemászó, igénytelen, és épp ezért léleksértő butapop megy, hogy inkább azzal kösse össze az idegrendszerem a dugódühöt, ne ezzel a szeplőtlen szenvedéllyel, ami nekem a komolyzene.

Zöldfülű vagyok benne, ezt is be kell vallanom, kínos félműveltséggel és Shazammal oldom meg a szokásos muzsikálóreggeli zenei rejtvényeket, melyeken ettől a tudatlanságtól függetlenül már többször nyertem.
Így lettem Bartókrádió-játékfüggő, és juttattam el magam és nem kisebb elánnal érdeklődő férjemet a Kodály központba vagy a Müpába ámulni a filharmónia és szimfónia örökérvényű remekein, és azon ábrándozva, vajon mikor és minek kellett volna születnem, hogy én is odafent húzzam?
Mondjuk a másodhegedűt, vagy még inkább a csellót, de bizton vonóst. De persze ez badar gondolat, mert akkor az már kötelesség lenne, a húrok akarnának tőlem valamit. Akkor nem ott lent ülnék édes tétlenségben, kisimult ráncokkal, áhítattal az arcomon, esetleg könnycsordulásig hatódva, hanem a karmestert figyelném és a kottát, majd pont időben lapoznám át a kottafüzetet, hogy a balomon a csellista társam is követni tudja. Lehet, hogy már rutinból nyomnám, és az Erkel nyitány alatt azon morfondíroznék, vajon kihúztam-e a vasalót otthon a dugaljból, vagy teletankoltam-e áremelés előtt? Vagy azon, hogy már megint ezt kell játszani, holott én inkább amazt szeretném. Vajon van-e ilyen gondolatuk? Nem unják-e Vivalditól a telet, vagy Dvořáktól az Újvilágot? Fogalmam sincs, mit éreznek, mit gondolnak odafent a színpadon a művészek, amíg én átadom magam nekik, megkérdezhetném, hisz újságíró vagyok. De nem kérdezem, én ide nem dolgozni jöttem, hanem kikapcsolódni. Recharge crescendo!

Vannak zenészek, akiken odafenn látszik az odaadás, mások szinte faarccal játsszák az elképzelésem szerint isteni képességeket igénylő szólamokat, melyek új életre keltenek, és egyre folyékonyabban gördülnek át az ereimen.
Régebben például azt mondtam, hogy rézfúvósokat köszi nem, de aztán szembejött az Esz-dúr kürtkvintett és elaléltam, és hát ugye az operák sem az énvilágom, vagy várjunk csak, mi ez a csodálatos ária? Hey Siri Shazam!
Közben mindenféle irányban tágul a tudatom, és már nem csak a bécsi klasszikusokat ismerem fel, hanem Aram Hacsaturjánról is tudom, hogy egy csoda. És tényleg nem megunható Vivaldi tele, se a 9. szimfónia, és semelyik kövi jegyzékszámú (K.V. avagy Köchel-jegyzékszámú) darab. Ami eszembe juttatja, hogy valójában nem is most kezdődött ez, hanem volt egy Mozartra korlátozódó epizódom már harminc éve, 15 éves koromban, amikor discmannel a zsebemben szeltem a pécsi utcákat le-s-fel a Konsum áruháztól a Szent István téren át valahogy a Kálvária dombig jutva, miközben örökös rewindon hallgattam a Requiemet, és minden alkalommal, amikor odaért a Lacrimosához, azt hittem, hogy ha most nem vált engem meg a világ ebből a pubertáskori kilátástalanságból, akkor majd a következőnél, amikor visszatekerem újra, de az már tényleg a nirvána lesz.
Ebben az új érában, 2022 tavaszán az autóban kattantam rá a Bartókra, mert elegem lett a volán mögött, a család logisztikai igazgatójaként töltött óráim alatt abból a butapopból, a locsogásból és az óra egészkor kikerülhetetlen hervasztó hírcsokorból. Jellemzően reggel 8 után kapcsolódtam rá, miután az összes gyerekemet leszállítottam a korához illő pedagógiai intézménybe, túlélve a reggeli rohanás kevésbé felemelő pillanatait, vagy délután 4-kor újult erővel értük indulva és várva a reggeli rohanás kevésbé felemelő pillanatait feledő és feledtető örömüket, hogy újra találkozunk.
Néha próbálom akkor is bekapcsolva hagyni a Bartókot, azaz észrevétlenül nem elkapcsolni, amikor már bent ülnek mögöttem. Amíg nem kapnak észbe, hogy nem az aktuális bikicsunáj szól, addig talán valami kis foszlány az ő pórusaikon is beszivároghat, megtapad BIOS-ukban és hátha, mitadisten, egyszercsak, úgy 15 év múlva majd azon kapom magam, hogy egyik a három kicsiből (elsőszülöttem húszévesen már kis eséllyel) ott játszik fent, valamelyik szimfonikus poszton, én pedig büszkén hallgatom a nézőtérről, az első sorok egyik illusztris helyéről mezoszférikus magaslatokba érve, ráncom semmi.

A Recharge rovat támogatója a Yettel, az írásokat az alanyok írják.

