Ahogy megnyitottam a Primavera Sound első napját leíró online reakciókat, azonnal úgy tűnt, hogy a világ egyik vezető fesztiváljának ambiciózus terve tényleg túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Amint megláttam a beszámolókat arról, hogy az első Covid után megrendezett Primavera nem bírt a tömeggel és a hőséggel, már kopogtatott a fejemben a gondolat, hogy nincs remény, a poszt-covid időszak siralmasabb lesz a járvány legsötétebb hónapjainál is.
Végeláthatatlan sorokról, vízhiányról szóló kommentek, a sorok miatt koncertekről lemaradó, nagyon dühös emberek bejegyzései pörögtek előttem, miközben én ünnepre készültem. Én a nagy visszatérést vártam ettől a fesztiváltól, ahol végre visszatér a kicsit megtépázott hitem/felszabadultságom az élő koncertek alatt.
A lemondott, eltolt, átszervezett, online közvetített fellépésekről szóló hírekben, az ígérjük egyszer jövünk ám, de most már tényleg típusú zenekari kommunikációban, a jegyvisszaváltás módjain marakodó, zenészeket kapálásra biztató kommentekben én is (sokakkal együtt) elfáradtam. Az idén 12 naposra hizlalt (két hétvégén “sima” fesztivál, plusz egy hétköznapi belvárosi klubkoncert-sorozat és egyéb nyalánkságok) Primavera tűnt az ideális terepnek arra, hogy magamnak is bebizonyítsam, a fásultság elmúlt, a koncertek pontosan ugyanazt adják, mint a Covid és az Astroworld előtt.
Előzetesen nagyon bántam, hogy az első teljes értékű napról a folyamatos járattologatás miatt lemaradtam, de utólag már látom, hogy mákom volt, mert a Primavera második napján már alig érzékeltem valamit az első napi káoszból.
A tömeg persze néhány fellépő környékén ijesztőnek is tűnhetett, de ezzel számolni lehetett előzetesen, amikor a Primavera szervezői bejelentették, hogy a szokásos 1 hétvége helyett 2 hétvégésre bővítik a fesztivált. Így a két - részben - eltérő line-up miatt pedig olyanok is lesznek, akik (velem együtt) mindkét hétvégét megcélozzák.
Szóval amikor az első kétségbeesésem elmúlt, nyugodtan konstatálhattam, hogy sok minden nem változott a Primavera közönségében. Visszatérő legendáikra kíváncsi középkorú arcokkal, a Stereogum-Pitchfork-Wire tengelyen tájékozódó, elszánt, napi menetrendeket készítő zenerajongókkal, és a legújabb popszenzációkra éhes helyiekkel találtam magam egy helyen.
A hivatalos adatok szerint közel félmillió látogató fordult meg a fesztivál különböző helyszínein a 12 nap alatt. Nem úgy tűnik, hogy a fesztivál renoméját megtépázták volna a kimaradó évek, de közben érezhető is volt valamiféle felfokozott várakozás, ami miatt a tömeg talán türelmetlenebbül mozgott, ingerültebb volt, de sokszor meg érzékenyebben, empátiával reagált a fennakadásokra.
Amerikában a Coachella visszatérése már egy fontos és szimbolikus pillanat volt a fesztiválbiznisz újraéledésében, de mégiscsak ez volt a zeneipar első, igazán látványos demonstrációja Európában a leállások óta. A Primavera ugyanis minden évben nagyot vállal: a független, menő kiadók klubestjeitől kezdve a Dua Lipa-szintű popsztárok fellépéséig szinte teljes képet adnak a zene mostani állásáról.
Pont emiatt történhet itt meg, hogy a fellépőkből hamar fesztiválozó lesz: Damon Albarn a Nyege Nyege kiadó estjén bulizott, és amúgy is sok zenekar kíváncsi a többi fellépőre (a The Strokes-ból Julian Casablancas például a The Smile-ról áradozott).
Az elvárások így minden évben túlzóak a fesztivállal szemben, de erre most rátett még az is, hogy több előadó konkrétan itt tért vissza hosszú évek után a színpadra, vagy itt indította első komolyabb európai turnéját. És ami a legszokatlanabb tapasztalat volt: több zenész konkrétan a fesztiválon szembesülhetett azzal, hogy az élő fellépések nélküli évek alatt hatalmas rajongótáboruk lett. (Erről később bővebben).
Ez egy fontos hely, még a legrutinosabb ikonoknak is
Amikor koncert közben, a Red Right Hand után arról beszél Nick Cave, hogy most játszották el pályafutásuk során a legjobban a legendás dalt (pedig 1994 óta játsszák, fene tudja hányadszorra), akkor azért elhiszed, hogy az előadóknak is plusz motiváció a Primaverán játszani.
Persze, lehet legyinteni, hogy minden állomáson elmondja Nick Cave, mennyire fontos este ez neki, de engem meggyőzött, főleg akkor, amikor a közönség első sora tartotta neki a mikrofont az üvöltéséhez.
Az ilyen momentumokból látszik, hogy a zenészeket a pletykák szerint kiemelt gázsival, kiemelt figyelemmel és lehetőségekkel csábítgató fesztiválra még a nagy nevek is extra motivációval jönnek. Cave és zenekara, a Bad Seeds például szabályosan a közönségre rúgta az ajtót azzal, hogy az utóbbi évek lemezeire jellemző éteri zene helyett olyan blokkal nyitottak (Get Ready for Love, There She Goes, My Beautiful World, From Her to Eternity), ami után félő volt, hogy marad-e egyáltalán erő a folytatásra. (Maradt. Az éteri zenére is. Elképesztő formában már megint a teljes zenekar.)
A Primavera számára az is rendkívül fontos, hogy fesztiválokon ritkán fellépő, vagy régóta nem koncertező sztárokat is elhozzon minden évben. Lehetőleg minél többet. Idén M.I.A., Lorde, Tyler, The Creator és a Yeah Yeah Yeahs képviselte ezt a vonalat. Nem láttam a fenti négyesből az összes fellépőt, de a hozzám eljutó információk alapján mindegyik előadó extrával készült az alkalomra. M.I.A például helyi tehetségekből válogatott kórust magának 48 óra alatt a koncerthez, Tyler pedig olyan színpadképpel érkezett, hogy sokszor egyedül is simán belakta a hatalmas színpadot.
A Primavera idén a 2000-es évek indie hullámának meghatározó zenekarait is headlinerként kezelte, érzékelve, hogy a zenei divathullámok ciklikusságának köszönhetően egy fiatalabb korosztály fedezi fel magának épp az évezred elejének menő előadóit és divatját (a korszakot bemutató Indie Sleaze oldalt például 68 ezren követik Instán).
A fesztivál idén több zenekart is elhozott ebből az érából (The Strokes, Yeah Yeah Yeahs, Interpol, Phoenix), és szerencsére szó sem volt nosztalgiabulikról. A legtöbb fent említett fellépőt szétfeszítette a bizonyítási vágy, a Phoenix például Barcelonában vetett végett egy többéves koncertszünetnek, a zenekar pedig jó értelemben kiéhezett, harapós hangulatban érkezett a fesztiválra, ami nagyjából a Lisztomania 5. másodpercében át is ragadt a közönségre.
Érzelmi csúcspont volt a Yeah Yeah Yeahs visszatérése is. Karen O két évtizeddel ezelőtt az önpusztítás határán táncoló (vagy azon túl is lépő), őrült színpadi jelenlétével szerzett nevet magának a zenekar énekeseként, itt a hatalmas és aktív tömeget látva azonban néha megilletődött, izgulós előadónak tűnt. Még akkor is, pontosabban leginkább akkor, amikor a régi számokat vették elő.
Volt azért csalódás is, mert hiába érkezett ihletett formában például a Gorillaz vagy a Run The Jewels is a Primaverára, a koncertjeik rossz hangosítása sajnos alaposan rontott az élményen.
A nézők épsége mindenek felett
Az Astroworld-tragédia óta egyre többször lesz hír abból, ha valamelyik előadó megállítja vagy akár félbeszakítja a koncertjét a nézők biztonsága érdekében. A Primaverán ez nem csak a média által felkapott témának tűnt, hanem látszott, hogy az előadók is sokkal könnyebben vállalnak fel egy ilyen döntést.
A fesztivál első hétvégéjén például a legnagyobb színpad előtti teret is csurig töltő Tame Impala szakította meg a koncertjét egy fesztiválozó rosszulléte miatt. Az első nap problémái miatt amúgy is forró téma volt a fesztivál biztonságossága, és nem mondom, hogy mindig megnyugtató sztorikat hallottam az esetek kezeléséről, de az legalább üdvözlendő, ha ez kiemelt szempont az előadók számára is.
A tömegérzékelés szubjektivitását meg jól jellemzi, hogy épp a legrosszabbnak ítélt napon voltak a legkevesebben (66 ezren) a fesztivál területén a Primavera hivatalos közlése szerint. Szóval nem minden a beengedett emberek mennyiségén múlik.
Jó ötlet ez a városon belüli klubfesztivál, de nem ennyi embernek
A Primavera viszonya Barcelonával minimum hullámzó az utóbbi években. A városvezetés és a fesztiválszervezők vitája odáig fajult 2021-ben, hogy felmerült, a fesztivál elköltözik a városból. A vita tárgya itthonról ismerős lehet: a fesztivál túl nagyra nőtt, egyre több lakót zavar a zaj és a tömeg, a fesztivál szervezői meg nem értették, ha ennyi embert csábítanak a városba, miért nem partnerük igazán az önkormányzat.
A szervezők végül az idei fesztivál zárónapján jelentették be, hogy 2027-ig biztosan marad a fesztivál a városban, de nehéz volt nem egyfajta üzenetként felfogni az idei, felduzzasztott kiadást.
A Primavera eddig is büszkén vallotta, hogy a fő helyszínen, a belvárostól távolabb eső rendezvényparkon (Parc Del Fórum) kívül barcelonai klubokat, és szabadtéri helyszíneket is élettel tölt meg a fesztivál ideje alatt. Az idei kiadás azonban még ebben a tekintetben is (túl) ambiciózus volt.
A két hétvége közötti napokon kb. 10, párszáz/párezer ember befogadására alkalmas klubba vagy helyszínre szerveztek fellépéseket. Így aztán el lehet képzelni, hogy mekkora sorok alakultak ki mondjuk Beck hétközi koncertjére, ha ezekre a bulikra papíron bárki bejuthatott egy Primavera-bérlettel. A fesztivál ezzel kirakatba tehette az exkluzivitást, de a tömegjeleneteket, kígyózó sorokat elnézve idén ezzel a megoldással inkább csak a frusztrációt növelték a koncertekből kimaradó, órákat is a sorban töltő tömegben.
Jövőre valószínűleg nem is készülnek hasonlóra, hiszen új időszámítás kezdődik a Primavera életében: marad a két hétvégés megoldás, de a második etapot már Madridban rendezik.
Kiemelkedő koncertek még a Primaveráról
Fontaines D.C.
Különleges élmény, ha szemtanúja vagy annak, amikor egy zenekar épp pályája egyik csúcspontját éli meg a színpadon. A Fontaines D.C. feltörekvő zenekarként maroknyi szakmabelinek játszogatott a Primavera kiegészítő programján néhány éve, idén azonban simán a nagyszínpad egyik legjobb koncertjét adták.
Nagyon gyorsan, nagyon nagy utat tett meg a Fontaines D.C., minden lemezzel más irányba léptek, és hiába tűnik talán a legfrissebb lemezük a legnehezebb diónak, egyre nagyobb a követőtáboruk. Az energiától duzzadó élő műsorukat látva, nem csodálkozom a népszerűségükön.
A világ már úgy tűnik, ki volt éhezve a szigetországi elődöket (nem csak ír, de manchesteri kultzenekarokat) idéző, de ezeket a hagyományokat továbbfejlesztő gitárzenekarra. Az Idles még népszerűbb náluk, de lehet, hogy már nem sokáig.
Tame Impala
Messze a legjobban megszólaló szett volt a fesztiválon a Tame Impaláé. Kevin Parkerék főleg a két utolsó lemezre (Currents, The Slow Rush) építették a műsorukat mindkét hétvégén, már-már pofátlanul hivalkodó látványvilággal bejelentkezve a legfontosabb kortárs pop-produkció pozíciójára. Akinek esetleg rossz emlék a korábbi szigetes Tame Impala-koncert, annak a mostani visszatérésüket Budapestre erősen ajánlom. Egészen más ligába került ez a produkció az eltelt időben.
Beach House
Vicces figurának tűnik a zenekar két tagja, Victoria Legrand és Alex Scally, így a koncert után a setlistet böngészve simán kinéztem belőlük, hogy megtrollkodták a közönséget a műsorukkal: az új duplaalbum (Once Twice Melody) dalain kívül szinte csak a Spotify-fiókjuk 5 legnépszerűbb számát játszották el.
Nem mintha lélektelennek, vagy erőltetettnek tűnt volna a fellépésük. A Beach House igazi Primavera-zenekar amúgy is, érezhetően otthonosan mozogtak ebben a környezetben. Pályájuk elejétől kezdve rendszeresen fellépnek a fesztiválon, egyre nagyobb színpadokon, miközben a táboruk átlagéletkora a megszokott forgatókönyvtől eltérve egyre csak fiatalodik. Persze, hogy ennek is a TikTokhoz van köze.
Mavis Staples
A Primavera egyik különleges helyszíne az Auditori Rockdelux, ahol intimebb környezetben, egy elsötétített, ülőhelyes koncertteremben nézhetjük a fesztivál csendesebb vagy mélyebb figyelmet igénylő fellépőit. Egy kis sziget ez a helyszín a fesztivál pörgéséhez képest. A soul/gospel legenda Mavis Staples koncertje mondjuk pont nem az intimitásról, hanem az önfeledtségről szólt. Már a második számnál (I’m Just Another Soldier) bekönnyeztem a tudattól, hogy ezt a műsort élőben láthatom.
Low
Többször nekifutottam, hogy valahogy visszaadjam, milyen volt ez a koncert, de sorban törlöm ki a próbálkozásaimat. Mint ahogy a zenekar legutóbbi lemezeit, úgy ezt a koncertet is nehéz hagyományos fogalmakkal leírni. Annyit sajnálok csak, hogy nem néztem meg a második fellépésüket is, ahol eljátszották a Napalm Death-feldolgozásukat is.
Sons of Kemet
Ha azt hitted nincs crowdsurfing egy jazz-koncerten, akkor még nem jártál Sons Of Kemeten. Jó, a Sons of Kemet elég tágan értelmezett jazz, egyáltalán nem meglepő, hogy transzállapotba hozták a Sala Apolo közönségét. Eleve felfokozott hangulat várta a zenekart, hiszen ez volt a búcsúturnéjuk egyik állomása.
The Smile
A kétharmadban Radioheadet (Thom Yorke, Jonny Greenwood) egyharmadban Sons of Kemetet (Tom Skinner) “tartalmazó” zenekar nemrég megjelent lemeze tetszett, de élőben igazi megvilágosodás volt ez a koncert. Még úgy is, hogy Thom Yorke értelmes mondatok helyett szinte csak dünnyögött, bohóckodott a mikrofonba a számok között. A The Smile a legjobb dolog eddig, ami az „unalmunkban a karantén alatt összeállunk egy zenei projektre” kezdetű történetekből kisült.
The Weather Station
Kisebbfajta bravúr, hogyha egy alapvetően csendes, barokkpopot játszó zenekar simán elfeledteti koncert közben, hogy mennyire odahallatszik a szomszédos elektronikus színpad (a Boiler Room helyszíne) dübörgése. Tamara Lindeman sem állta meg, hogy ne tegyen megjegyzést a fura és zavaró színpadkiosztásra. Legközelebb minimum nagyobb és ilyen zenére alkalmasabb színpad jár nekik, főleg ha olyan lemezekkel jelentkeznek, mint a legutóbbi Ignorance.
