Kreatív: Miért pont metál?

Pór Péter: Igazából már tinikorom óta rock és metál stílusokban mozgok, ezt kezdtem el leginkább hallgatni, és így csöppentem bele a zenekarozásba is. Volt egy Blink 182 tribute zenekarom, ott kezdtem el basszusgitározni, később a jelenlegi zenekarom Nyíregyházán basszert keresett, és részemről így indult a zenekarosdi, immár tizenegy éve. 

Más műfajok is érdekelnek?

A mostani trending zenék számomra „bűnös élvezetek”, sok mindent hallgatok, mert kíváncsi vagyok például arra, hogy a jelenlegi generáció miben van. Mert a fiatalok tapasztalásom szerint egyértelműen nem a metál felé orientálódnak, de szeretném tudni, hogy mi mozgatja meg őket. Kicsit távolságtartóan, de ilyen koncertekre is szoktam járni, próbálok képben lenni a magyar zeneiparral. Elég sok a nagyon vicces, érdekes párhuzam, hiszen a legtöbb nagy magyar produkció mögött is ugyanúgy metálzenészek állnak (Azahriah menedzsere például Tóth Gergő, a Blind Myself énekese, Horváth Attila, a Subscribe gitárosa pedig több hazai produkció producere – szerk.), ezt néha közelről is látom és tapasztalom, szóval ezt nem nehéz követni.

Mit gondolsz arról, hogy a Z generációs előadóknál nagyon jellemző a műfaji keveredés, elmosódnak a műfaji határok? 

Szerintem itthon most legalább 8-10 olyan zenekar van, amelyik bármikor meg tudná tölteni a Budapest Parkot vagy akár az MVM Dome-ot. Szerintem Azahriah-t tegyük egy külön kalapba, de rajta kívül is vannak olyan bandák, akik ezt simán hozzák. Saját tapasztalatunk szerint – azon a színtéren, ahol mi mozgunk – óriási átfedés van a közönségben. Itt arra gondolok, hogy aki eljön az A zenekarra, az valószínűleg a B zenekar koncertjét is megnézni, vagyis nagyjából 30-40 százalékban ugyanazokat az embereket látom hasonló stílusú előadók koncertjein. 

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy ami mondjuk kicsiben a metál színtéren működik, vagyis, hogy hasonló arcok járnak a koncertekre, ahhoz képest mekkora az átfedés egy Elefánt és egy Beton.Hofi között, hányan mennek el mindkettőre. 

A műfaji keveredés feltételezhetően ebből is következik, nincsenek már rockerek és rapperek, ledőltek a stílusbeli korlátok. 

A Covidnak talán az az egyetlen pozitív hozadéka a magyar zeneipar szempontjából, hogy mivel a járvány alatt nemzetközi előadókat nem láthatott a közönség, nagyon kiéheztek, és organikus igény alakult ki a hazai zene iránt. Ennek köszönhetően most tényleg csúcsidőszakát éli a magyar zene, főleg a mainstreamben.

Szerinted az, hogy szinte bárki tud otthoni körülmények között hangot rögzíteni és azt megosztani, inkább segítség a fiataloknak, vagy épp emiatt nehezebb nekik kitűnni a tömegből? 

Ezt sokféle szemüvegen keresztül lehet nézni. Régen, a Myspace korszakban – ami egy Amazon webshopszerű long tail modell volt – egy ausztráliai deathcore zenekar világuralomra tudott törni, de most már hatalmas túlkínálat van a piacon. Viszont a Spotify statisztikái szerint jelenleg fixen napi 100 ezer dalt töltenek fel a platformra, aminek a jelentős része generatív AI által létrehozott fehér zaj vagy egyéb, zajként aposztrofált zenei mű. Egy szobazenész számára rendelkezésre áll a technikai oldal, minden adott ahhoz, hogy valaki a saját projektjét fel tudja tölteni. Viszont valahogy ki kell tűnni a tömegből. Egyre inkább látszik a magyar zenepiacon is, hogy ezt az előadók és a kiadók is tudatosan kezelik. Tudják, hogyan kell bekerülni egy editorial playlistre, elérni egy kurátort, és áttörni a gátakat. Hiába van egyfajta demokratizált része a dolognak – vagyis, hogy bármikor össze tudok dobni a szobámban egy zenét –, ez nem elég. Érteni kell a kommunikáció minden egyéb részéhez is, és persze jó zenét kell csinálni. 

Ha te otthon a szobádban a Fruity Loopsban, vagy az Abletonban (hangrögzítő és zeneszerkesztő programok – a szerk.) összeraksz egy dalt, és azt kirakod, vagy feldemózod a zenét a hangkártyáddal, és egy dobgéppel írsz alá valamit, az nem elég. 

Tudnod kell a social médiában kommunikálni, tudnod kell tudatosan építeni magad. Ezt a falat valamiféle különlegesség nélkül lehetetlen áttörni. 

Ez lehet az előadói hitelesség, vagy az is előfordulhat, hogy egyébként totál átlagos vagy, de szuperül viszed a közösségi kommunikációt. Nagyon összetett kérdés, hogy ez a piac mennyire demokratizált mostanában, de szerintem előadója válogatja, hogy éppen ki és hogyan tud élni az adott lehetőségekkel.

Ti nem éppen mainstream műfajban mozogtok, hogyan tudjátok elérni a közönséget?

Talán ennek pont az a nyitja, hogy meg kell próbálni nem erőlködni. Például tavaly kiadtunk egy kislemezt, és ilyenkor gyakorlatilag nincs újdonság azon kívül, hogy hol és mikor fogunk játszani. Mivel az egyedüli új dolog sok ideig maga a lemez, hogyha nem szórod magadból az anyagokat folyamatosan, vagy nem adsz ki kéthavonta single-t (ami ránk nem jellemző), nagyon nehéz megtalálni, hogy az önismétléseket kikerülve mit kommunikálj. Míg például, ha a szakmai oldalt nézem, kérdés nélkül kirakok három social média posztot az ügyfelemnek, mert annak nincs izzadságszaga. 

De zenei oldalról ott van a hitelesség kérdése, meg az is, hogy megtaláld az alkalmas témákat, amikor a közönségeddel kommunikálsz. Ez sokkal nehezebb, amikor underground/hobbi módon működsz, és nem öntöd magadból a tartalmat. 

Lehet content calendart meg egyéb dolgokat tervezni, de ezen a szinten ezt kicsit életidegennek érzem ezen. 

Idén nyáron két koncertünk lesz, azért ezt nem nagyon lehet megfejelni túl sok izgalommal, de amennyire tudjuk, a koncert hirdetéseit kitesszük és toljuk. De ha valaki tizedjére is ugyanazt a sztorit látja két héten belül, akkor lehet, hogy kikövet vagy blokkol minket, szóval ebben azért van kockázat, az egészséges középutat kell megtalálni.

Lehet, hogy az a probléma, hogy másképp állsz a munkához, mint a zenekarhoz, ami nyilván szerelemprojekt.

A kettő másféle hozzáállást igényel. Egy márkánál, hogyha van rá igény, sokkal könnyebben találsz témát, és nyilván sokkal többen dolgoznak rajta, a produktum is más, és mást kommunikálsz. Zenei oldalról azt vettem észre, hogy vannak hozzánk hasonló közönségszámú és stílusú zenekarok, akik sokkal ügyesebbek, és ontják magukból a tartalmakat. Jó értelemben véve gátlástalanabbul csinálják, vagyis tök lazán kezelik ezt a dolgot. Simán bejelentkeznek egy próbateremből, hétköznapi fotókat tesznek fel. Nálunk ez nem annyira jön kényelmesen, ami biztosan attitűd kérdése. De jelenleg azt látom, hogy elegendő, amit kirakunk. 

A civil szakmádat hogyan tudod összeegyeztetni a zenéléssel?

Nem nehéz, mert sosem pénzkeresetként vagy hiperprofesszionális dologként álltunk a zenéléshez. Igazából annyi a sztori, hogy ez egy baráti társaság, akinek van egy közös hobbija, és nagyon szeretjük ezt együtt csinálni. Organikusan működik, de nem toljuk túl, emiatt nem is nagyon volt ütközés a munkával, főleg úgy, hogy a koncertek 99 százaléka hétvégén van. Volt már arra példa, hogy az utolsó pénteki meetinget a koncertre menet hibrid munkavégzésben vittem, de ez volt a legextrémebb eset. 

Nem kell azon agyalnunk, hogy a kéthetes Európa-turnénkra hogyan vegyünk ki szabadságot. Ennél jóval ritkábban zenélünk, most tavasszal például voltunk egy viszonylag hosszú – bár zeneipari értelemben turnénak nem nevezhető – hétvégi koncertsorozaton februártól májusig. Nagyon jól sikerült, de mivel itt is leginkább szombati napokról beszélünk, egyszerű volt menedzselni. Július 6-án Orfűn játszunk, utána augusztusban lesz még a Fekete Zajon egy koncert, de ezek mind szombatra esnek, tehát itt sem kell szabadnapot kérni. 

Tavaly ősszel írtál nekünk egy Recharge-ot, ahol úgy fogalmaztál, „a PR-ben nap mint nap kreatív stratégiákat kell kidolgozni, hogy elérjük a kívánt közönséget. A zenekarnál is ezekkel a kihívásokkal találkozom, (persze más szemszögből)”. Ezt kifejtenéd?

Arról van szó, amit korábban már említettem, vagyis hogy hogyan tudod elkerülni az önmagad ismétlését. Amikor nem tudsz újdonságot mondani, de mégis valamit szeretnél kommunikálni, hiszen nagyon fontos, hogy ne tűnj el a közönség elől. A korábbi években többször előfordult, hogy a csendesebb időszakok alatt megkérdezték, hogy akkor mi most feloszlottunk-e. Nem szabad ilyen helyzetet teremteni, mert a közönség kíváncsi rád, érdekli, hogy éppen mi van veled. 

Itt a kihívás pont az, ami szakmai oldalról is feladat: megtalálni azokat a témákat, amelyekben az adott márka hitelesen tud kommunikálni. 

Neked az influenszer szerep nem túl kényelmes, ha jól értem.

A zenekart önmagában kitenni az oké, de frontemberként szerepelni nem. Azért nem szeretem – és nem is helyezem magam ilyen szerepbe –, mert ez nem egyszemélyes produkció, mindenki ugyanannyi effortot és energiát tesz bele. 

Az előző énekesünk idején – amikor én basszusgitároztam – szintén így volt: senki nem akarta felvenni a klasszikus frontember szerepét. Amikor zenekari interjúk készülnek, akkor is mindig kérdés, hogy ki megy nyilatkozni, és ebben demokrácia van nálunk. Amikor zenei oldalról kommunikálunk, akkor a zenekar mint „márka” mögé jobban be tudok bújni.

Van olyan kampány vagy bármilyen ügy, ami mellé viszont beállnál/beállnátok?

Ez jó kérdés, mert zenekarként nagyon ritkán szoktunk társadalmi ügyekbe belefolyni, nem viszünk ezzel kapcsolatban aktív kommunikációt. Mivel ritkábban kommunikálunk, számunkra életidegen lenne, de természetesen hardcore/metál közösségek felkérésére néha szoktunk szerepet vállalni. Gyűjtöttünk már állateledelt menhelynek, vagy épp működtünk együtt a Food not Bombs nevű kezdeményezéssel Budapesten (vegán és vegetáriánus ételeket gyűjtő és másokkal ingyenesen megosztó közösség – a szerk.), így volt már példa arra, hogy a merch bevételének egy részét pénzadományként felajánlottuk nekik. De ezek inkább jótékony ügyek, politizálni nem szoktunk. 

Azért is nehéz kérdés ez, mert ez egy olyasfajta szerepvállalás, amit ha egyszer elkezdesz – például politikailag állást foglalsz –, akkor utána folyamatosan, hosszútávon és hitelesen kell csinálnod. Ugyanakkor szerintem a zenei előadók sokkal könnyebben beszélnek bizonyos témákról, legyen az gyászfolyamat, halál, szerelmi csalódás – olyan dolgokról, amik érzelmileg megosztók és szélsőségesek. Ezekbe például a márkák sokkal kevésbé tudnak beleállni, mert ebben a túlérzékeny világban – attól tartva, hogy kit bántunk meg – nehéz konkrét dolgokat kimondani. 

A márkák ebben nagyobb szerepet vállalhatnának: nyugodtan feszegessük ezeket a kérdéseket. Nagyon sok olyan érzékeny társadalmi téma van, amit a zenészek folyamatosan feldolgoznak, és egy brand is bele tudna nyúlni. Ez akár egy kampányt vagy előadói kollabot is megérhetne.

Szerinted melyik az a téma, amit nem kellene tabuként kezelni?

A halál kérdése. A magyar társadalomban ez egy nagyon kevéssé feldolgozott téma, mindenki fél tőle, fél erről beszélni, fél elfogadni. Ráadásul ezt tovább árnyalja a minket körülvevő politikai polarizáltság: ha te valamit állítasz, akkor valakinek ez fixen nem fog tetszeni.

A legutóbbi Pride kapcsán is látható, hogy rendszeresen támadják azokat a márkákat, akik látogatják az eseményt. Egy ilyen helyzetben pedig nem csupán állást foglalsz, és beállsz valamilyen tabutéma mellé, hanem egyben azt is vállalod, hogy felkerülsz valamiféle politikai térképre. Szerintem emiatt érezhető ez a bátortalanság a márkák, de sokszor az előadók részéről is. Egyszerűen nem foglalnak állást, mert attól kezdve ezt következetesen folytatni kell, különben hiteltelenné válnak. 

(Kiemelt kép: Budapest Turbina májusban, fotó: Barabás Levente)