Egy balatoni londínerből hogyan lesz kém – és miért pont az 1970-es évek Magyarországán? Ez a korszak nosztalgia vagy politikai szatíra?

Filmünk egy valódi kémtörténeten alapul, amelynek dokumentumait csak 2014 után oldották fel a titkosítás alól. A főszereplőt egy Videós fedőnéven beszervezett balatoni férfiről mintáztuk, akit egy NATO-ellenes akcióra akart felhasználni a magyar hírszerzés. Elsősorban a hidegháborús kulissza miatt játszódik a film a ’70-es években, mivel én még nem éltem akkor, nem volt célom a nosztalgiázás. Az eredeti történetből ugyan könnyen lehetett volna egy hidegháborús-thrillert is írni, de nekem inkább a humor felé húzott a szívem. Így a forgatókönyv főszereplője nem egy lelketlen ügynök lett, hanem egy álmodozó kisember, aki szeretne hőssé válni az alkalmatlansága ellenére. 

A Kémfeladatok kezdőknek anti-James Bond – de ki az az anti-Bond, akit te írtál? Miben más, miben jobb, miben sokkal bénább, mint a 007-es?

A magyar Bond mondhatni olyan, mint maga Magyarország. Kicsi, de nagynak képzeli magát, túlpozícionálja a szerepét a világban. Filmünk főhőse azonban a történet végére felismeri a korlátait: belátja, hogy belőle sosem lesz szuperkém, nem fogja megmenteni a világot, de átlagemberként is boldog lehet felesége mellett. Szóval monogámabb típus, mint a 007-es.

Volt olyan jelenet vagy poén, amiről azt gondoltad, biztos nem engedik át, és aztán mégis benne maradt a könyvben?

Egy olyan eset volt, amikor – kicsit indulatból – beleírtam egy merészebb közéleti utalást a könyvbe, de végül én magam döntöttem úgy, hogy ez a direkt kikacsintás nem illene a filmbe. Meg nem is biztos, hogy még aktuális lenne, amikor a mozikba kerül. Amúgy nem kellett poénokat átcsempésznem, inkább az volt felém a kérés, hogy legyen minél több belőlük. Viszont még ha vígjátékról is beszélünk, figyelni kell arra, hogy a szereplők érzelmi ívét át tudjuk élni, komolyan tudjuk venni a téteket, ezért nem szabad mindent elviccelni, bármilyen nagy is a késztetés. 

Jól exportálhatónak gondolod a magyar humort külföldre?

Én pont azért szeretem a magyar vígjátékokat, szatírákat, mert rólunk szólnak és nekünk. Nem tudom, hogy például A tanú című filmet mennyire értik, értékelik a külföldi nézők, de legalább örülhetnek, hogy nekik nem volt ilyen sanyarú történelmük. A mi filmünk abból a szempontból egyedi eset, hogy a kelet-európai keserédes humor keveredik benne a harsányabb, francia vígjátéki hagyományokkal. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a film magyar-belga koprodukcióban valósul meg, magyar és francia színészek közreműködésével. Így az írás során arra is figyelnem kellett, hogy a film története, humora ugyanúgy tudjon működni az itthoni és a külföldi, francia nyelvű közönség számára is.

A magyar film és a vígjáték talán régóta kényes páros. Szerinted mit rontanak el gyakran – és te miben próbáltál máshogy építkezni, gondolkodni? Egyúttal mik azok a minták, amiket viszont nagyon szívesen követtél?

Vígjátékírás során számomra az mindenképp egy követendő minta, hogy ne csak verbális poénokban, szellemes replikákban gondolkodjunk, hanem nagy hangsúlyt fektessünk a vizuális humorra, a képi kompozíciókra is. Ami engem leginkább zavar a kommersz magyar vígjátékokban, hogy túl alacsonyra lőnek, így túl sok alpári humorral operálnak. Bízom benne, hogy az igényes vígjátékoknak is lehet létjogosultsága, sikere Magyarországon, és nem kell az alkotóknak a régimódi, olcsó poénokhoz nyúlni, ha nagy nézettséget akarnak elérni.

A producer Major István, aki már nem először bábáskodik különleges hangulatú filmek felett. Mit jelent ez neked íróként: nagyobb szabadságot vagy több kontrollt?

Mikor Viktor rendezőként felkarolta a forgatókönyvemet, ő javasolta, hogy a Filmsquadot keressük meg a projekttel, ahol Major István és Gül Togay már a kezdetektől fogva beállt producerként a filmterv mögé. Az erőfeszítéseik nélkül valószínűleg soha nem valósult volna meg ez a film. Rám amúgy kreatívan tud hatni, ha keretek közé szorítanak, de itt nem éreztem ilyet. A kezdetektől fogva tudtuk, hogy mit szeretnénk elmesélni, milyen utat járjon be a főhős. Hangsúlyok, jelenetek változtak ugyan a fejlesztés során, de a történet magját sikerült megőrizni, számomra ez volt a lényeg. 

A világ most háborúkról, AI-ról, apátiáról szól. Miért lehet ma releváns egy retró kémvígjáték? Mennyire beszél ez a film a mához? Vagy épp, hogy menekül tőle?

Ha belegondolunk, a ’70-es évek kémfilmjei olyanok voltak, mint most a Marvel, DC szuperhős-filmjei, ahol csak az lehet hős, aki jóképű, kisportolt és átlagon felüli. Ezzel szemben a Kémfeladatok kezdőknekben nem egy sármos félisten menti meg a világot, hanem egy nagyravágyó kisember találja meg az átlagélet örömeit. Most 2025-ben, a közösségi hálók világában, ahol mindenki valaki másnak akarja láttatni magát, ez az út szerintem mindenképp érvényes és példaértékű.

Ha holnap kémfeladatot kapnál a Nemzeti Filmintézettől, mi lenne a fedőneved, mi lenne az első küldetésed?

Szívesen lennék például beépített ügynök a magyar mozinézők között, hogy feltérképezzem, milyen filmekre vevő a hazai publikum. Titkon remélem, hogy már ki vannak éhezve egy kémvígjátékra. Fedőnevem: Mr. Mérvadó.