Ki Péterfy Bori, ha lehántjuk rólad azokat a dolgokat, amelyek révén ismert lettél?

Más személyiségnek élem meg magam akkor, amikor a fiammal vagyok, amikor egy nagykoncertre próbálok a zenekarral, vagy színházi premierre készülök. Ugyanígy képes vagyok egyszer erős nő, máskor pedig sebzett kislány lenni. Iszonyatosan élvezem azt, hogy nem egy személyiség lakozik bennem, még ha olykor engem is meglep, milyen emberként ébredek fel egy adott napon.

Bombera Kriszta mesélte, hogy már a nyolcvanas évek második felében is földbe gyökerezett lábbal hallgatott, amikor a József Attila Gimnázium november 7.-i ünnepségén Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét szavaltad.

Az valóban egy történelmi pillanat volt, amelyben a vers többet jelentett önmagánál. Persze ettől még rettenetesen izgultam. Emlékszem, az igazgató letiltotta a verset, majd az utolsó pillanatban mégis engedélyezte. Már abban az időben éreztem, hogy képes vagyok hatást gyakorolni másokra, mégis a mai napig előfordul, hogy például egy fergeteges koncertet követően nem hiszem el, hogy az a frontember, akit a felvételen látok, én vagyok. Tudod, csütörtökön már nem akként az emberként ébredek fel, mint tettem azt szerdán…

Ebből a szempontból is sokat köszönhetek azoknak a színházi alkotóknak, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni. Játszottam Pintér Béla első három darabjában. A Kórház-Bakonyban azt találta ki, hogy Enyedi Évával felcseréli a karaktereinket, ő lett szőke, én pedig fekete. Csodálatosan felszabadító érzés volt. 

Később Schilling Árpáddal a Krétakörben is voltak hasonló élményeim, vagy később, amikor Mundroczó Kornél rendezett A Nibelung-lakóparkban és A jégben. Az önbizalmam azonban inkább a zenekar berobbanásával egy időben jött meg. Az egyik első Péterfy Bori & Love Band koncertünk előtt csak lézengtek az emberek, majd, ahogy elkezdtünk készülődni, egyszer csak megtelt a nézőtér, és ameddig a szem ellátott emberek sokaságát láttam. Ott átszakadt a gát… (A zenekar július 28-án ünnepli fennállásának 15. évfordulóját egy Budapest Parkbeli koncerttel – a szerk.)

Tövisházi Ambrus, a zenekarom billentyűse és zeneszerzője egy zseni, akinek csodálatosan egyedi zenei világa van. Még úgy is képes fülbemászó dalt írni, hogy amint megérzi, hogy slágergyanús, meghekkeli azt. Erre jó példa a Hajolj bele a hajamba című számunk is, de neked megsúgom, hogy a Vámpírt vagy az Ópiumot mindig sokkal erősebbnek tartottam.

Milyen hatással volt rád a dal elképesztő sikere?

Nagyon felemelő időszak volt az életemben, különösen azért, mert előtte súlyos mélypontot éltem meg azáltal, hogy megszűnt a Krétakör, amellyel hét éven keresztül óriási sikereket arattunk, és amivel beutaztuk a világot. A lemez, rajta a dallal, megváltoztatta ez életemet. A kút fenekéről egyszer csak a felhőkarcoló tetején találtam magam.

Soha nem untátok meg játszani?

Nem, már csak azért sem, mert sokszor áthangszereljük.

Ez volt az a dal, amely révén underground színészből és zenészből országosan ismert mainstream előadó lettél.

Színészként, a pályám elején sok félelem és szorongás volt bennem. Könnyen el is bizonytalanodtam. Nem bírtam a kudarcot, a rossz kritikát. Ebből a szempontból egyáltalán nem baj, hogy a nagyobb sikerek relatív későn jöttek az életemben, amikor már bírtam a terheket. Élveztem, hogy egyik napról a másikra híres lettem.

Ma már azt mondom, ha előre tudtam volna, hogy milyen fordulatokat vesz a világ, és művészként mennyire nehéz lesz megélni ebben az országban, okosabban bántam volna a sikerrel. Akkor sok ajtó kinyílt előttem, de mivel egyiket sem éreztem önazonosnak, nem léptem be rajtuk, ma pedig azon kell izgulnom, hogy életben maradjanak például azok a színházak, amelyekben dolgozom.

Már tudnál olyan kompromisszumot kötni, amelyet korábban nem?

Nagy a bizonytalanság a szakmámban, másképpen kell gondolkozni, mint korábban. A művészetből nem lehet megélni. Tudom, hogy ahhoz, hogy művészként életben maradjak, kompromisszumokat kell kötni, de az a fajta tudatosság, amely a személyes márkaépítéshez elengedhetetlen, soha nem volt meg bennem. Ahhoz szükségem lett volna egy menedzserre, aki elvégezte volna a munka azon részét, amelyre az érzelmeimtől vezérelt, őszinte művészként képtelen voltam.

Idén januárban Adrien Brody és Milla Jovovich mellett téged kért fel a a Johnnie Walker, hogy legyél a kampányának az arca. Mitől működik mégis Péterfy Bori mint márka?

Vélhetően attól, hogy hiteles maradtam és egyszerre két pályán vagyok sikeresnek mondható. A Johnnie  Walker csapatának fontos volt, hogy a kampány első hazai arca a művészi teljesítményén túl társadalmilag is fontos ügyek mellett álljon ki. Abszolút nyitottak voltak a meglátásaimra, így a videó elkészítésében is aktívan részt vettem Szőke Barna rendezővel közösen. Az én ötletem volt, hogy a színpadra lépés előtti, backstage-ben töltött feszült, várakozásokkal teli pillanatot örökítse meg, de a képsorok alatt elhangzó szöveg is az én gondolataim alapján íródott.

Ha Amerikában éred el mindezt, akkor most nem egy Pozsonyi úti kávézóban beszélgetünk, hanem a szigeteden.

Nem is feltétlenül kell Amerikáig menni, hozhatnánk példát a szomszédos országok valamelyikéből. Nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert az elmúlt években alig volt olyan ember, aki a beszélgetésünk egy adott pontján ne jegyezte volna meg, hogy mire vihettem volna, ha nem Magyarországra születek. Most mit csináljak? Ide születtem. Még csak rossz döntéseket sem hoztam a pályám során, és rengeteg szuper dolgot csináltam az elmúlt harminc évben. Csak remélni tudom, hogy egyszer helyükre kerülnek a dolgok.

Mennyire torzult a személyiséged a siker hatására?

Annyi problémám volt az önbecsülésemmel, hogy a siker csak pozitív irányban változtatott rajtam, inkább terápia volt számomra.

Hogyan tekintesz a filmes és a tévésorozatos pályafutásodra?

Nem vagyok elégedett, de azokért a produkciókért, amelyekben részt vehettem, hálás vagyok. Kicsi ország vagyunk, ahol sok színész próbál meg boldogulni egy évről évre kevesebb alkotást készítő iparágban. Voltak olyan évek, amikor többet forgattam, 2010-ben nekem ítélték a Kritikusok Díját a Poligamy-ban és a Napszúrásban nyújtott alakításomért. Pár évre rá megkaptam az eddigi életem talán legizgalmasabb filmszerepét a Terápia második évadában, aminek elsöprően jó visszhangja volt. Azt hittem, özönlenek majd a felkérések, szerepajánlatok, de nem pontosan így történt. Messze nem kapok annyi szerepet, amennyivel elégedett lennék, de például tavaly forgattam egy izgalmas filmet Tóth Barnabással. Remélem, a Mesterjátszma hamarosan látható lesz a mozikban.

Kívülről nézve egyértelmű sikertörténet a családodé is, azonban, ha történelmi kontextusba helyezzük az egyes életutakat, inkább veszteségtörténetek.

(Péterfy Bori anyai nagyapai dédapja Áprily Lajos költő, anyai nagyanyja, Jancsó Adrienn előadóművész, nagyapja Jékely Zoltán író, édesapja Péterfy László szobrász, édesanyja Jékely Adrienne magyartanár – a szerk.)

Gyerekként azt hittem, hogy azok a történetek, amelyeket a felnőttektől hallottam, a családi legendárium részei, kerekek. Kamaszként kezdtem csak el megérteni a családomat ért tragédiákat: a gyerekek halálát, a férjek megölését, a magukra maradt feleségek drámáját. Az unokatestvérem, Gerlóczy Márton meg is írta Jékely Márta, illetve a dédnagyanyám, Schéfer Ida (Áprily Lajos felesége – a szerk.) naplóinak felhasználásával az Altató című családregényt, amelynek ez a két csodálatosan tehetséges nő áll a középpontjában. 

Kiskoromban állandó téma volt a családi asztalnál, hogy a dédanyám milyen fantasztikusan zongorázott, naplót írt, festett és elképesztően finomakat főzött. Felnőve tettem fel magamnak a kérdéseket, hogy akkor miért nem lett komolyzenész, miért nem lett író vagy festő, miért nem nyitott éttermet… Azért, mert tragikus sors jutott neki is, ahogy sok más nőnek a családunkban. Talán nem túlzás kimondanom, hogy transzgenerációs traumákból állok. Ezzel mindenki így van. Művészként legalább tudok ezekkel az érzésekkel, élményekkel kezdeni valamit.

Mennyire könnyű vagy nehéz melletted valakinek lenni?

A művészeknek ritkán harmonikus a magánéletük. A nőknek talán még nehezebb, a férfiak nagyon nehezen viselik az önmegvalósító nőket. Egy jól működő párkapcsolatban a párok inspirálják egymást. Ha az egyik fél azt mondja a másiknak, hogy sok, akkor a felek vélhetően nincsenek jó helyen.

Sokat merítek a bátyám személyiségfejlődéséből. Sokszor irigylem is őt, amikor azt látom, hogy az említett traumák ellenére jó életet tudott kialakítani magának és a családjának. Persze annyiban más a helyzete, hogy íróként maga szabja a kereteket. Ha úgy dönt, nem gyötrődik tovább a magyar viszonyok között, elköltözik Olaszországba, ahogy meg is tette. Ő olyan nekem, mint egy kőszikla. Én minden szempontból sérülékenyebb vagyok.

Milyen típusú emberek hatnak rád?

Színházi értelemben olyan sok színészért rajongok, hogy képtelen vagyok egyet kiemelni. Zeneileg is nagyon nehéz, de az, aki erősen meghatározta a fiatalságom, David Bowie volt. Ma ugyanígy odavagyok Dave Gahanért vagy legújabban Damiano Davidért, a Måneskin énekeséért. Minden benne van, amit szeretek egy frontemberben: androgün, őrült, erős, mégis törékeny. Hihetetlenül komplex személyiség. Szeretem az extrémitásokat.

Azt mondják, a színházi és a zenei életben is sok a jellemtelen ember.

A karrierizmusnak vannak olyan szintjei, amelyek számomra nyomasztóak, de a jelenleginél sokkal békésebb élethelyzetekben is találkozom jellemtelen emberekkel.

A művészeknek a kor sem kedvez, amelyben élünk. Az elmúlt több mint egy évtizedben méltatlan helyzetek sorát kellett átélnünk. Elég csak az SZFE elorozására gondolni, vagy arra, ki és hogyan foglalt állást a kérdésben. A mai napig megráz, amikor felidézem a pillanatokat, amelyekben a színházi világunk nagyjai, a nemzeti kincseink, akiknek boldog és megérdemelt jólétben kellene élniük, hajnalban tüntettek a tűző napon a fiatalokért, a jövőnkért… És ez gyakorlatilag semmit sem jelentett. Hihetetlen csalódást és haragot érzek. 

Ugyanakkor sohasem szabad feladni. Jelenleg nem tehetünk mást, minthogy bezárkózunk kisebb burkokba, ahol a hozzánk hasonló emberekkel képesek lehetünk összezárni, és minél jobban kiaknázni magunkat.

Mikor és miért ütköztél először a kultúrpolitikával?

A kommunizmus idején nőttem fel egy ellenzéki családban. Idővel megértettem, hogy az, amit a sajtóban, a tévében látok, nem feltétlenül igaz, hogy azokra a bácsikra, akiknek képmása ott függött az iskolák falain, nem biztos, hogy büszkének kell lennünk. A rendszerváltás idején – sokakkal együtt – hittem, hogy beköszönt a szabadság. Hamar rájöttünk, hogy baj lesz. Azóta pedig egyre másra történnek meg azok a dolgok, amelyekről korábban az hittük, sohasem fognak. Érdemes megnézni, hogy a generációmból ki van még itthon, és közülük ki az, aki még alkot.

Egy ilyen közegben az üzeneteidre valóban szüksége lehet az embereknek. Ezáltal egyértelművé is válik, hogy helyes úton jársz, nem?

Nem vagyok aktivista, gyűlölök politizálni. Az alapvető értékekért viszont kötelességemnek érzem, hogy kiálljak.

Visszatérve a családi szálra: soha nem fogalmazták meg számodra kritikaként, hogy a színház, a rockzene tingli-tangli az íráshoz vagy a tanításhoz képest?

A szüleim soha nem mondták, hogy hagyjam abba a bohóckodást, de az biztos, hogy aggódtak értem. Talán reménykedtek abban, hogy ez az egész végül kiforrja magát. Kamaszként költöztem nagyanyámhoz, akinél szabadabb életet élhettem, mint azt a szüleim tolerálták volna, és tudom, hogy ő szorongott attól, hogy nem viszem semmire. A nagyobb sikereimet meg sem élte.

Nyomás inkább a család sznob baráti társaságának irányából érkezett. Mivel nem vettek fel a színművészetire, nagyon más úton indultam el a színésszé válás útján. Emlékszem, egyszer eljöttek a Szkénébe, hogy megnézzenek a Népi Rablétben, és nem értették, mi történik a színpadon. Az Arvisura, a Krétakör vagy Pintér Béla társulatának tagjaként rám aggatták az alternatív színházi színésznő címkét, ami ellen küzdöttem. Ma is azt gondolom, hogy csak jó és rossz színház létezik.

Játsszunk el a gondolattal, hogy ha egy szöveg- vagy dalrészletet választhatnál, amely a sírfeliratod lenne, melyik lenne az, és miért?

Nyilvánvalóan a Denevér című dalomból kellene választanom egy strófát: „Előző életemben denevér voltam/Nappal aludtam, éjjel éltem én/Vakon repültem, de Rád találtam/Megharaplak, mert a véred az enyém…” Valójában azonban nem tudom egy gondolatba belesűríteni azt, ki voltam ezen a földön, ki vagyok ma, és azt sem, hogy ki leszek…

Nyitókép: Pandur-Balogh Norbert