Úgy tudom, hogy családi borkereskedésből érkeztél a zeneiparba, de volt előtte más ilyen típusú munkád is?

Pécsi-Szabó Dénes: Több mindennel foglalkoztam a menedzserkedés előtt. Egy időben filmes jelmezekért feleltem nagyobb magyarországi és külföldi forgatásokon, ami remek gyakorlóterep volt a későbbi munkámhoz. Volt olyan nap, amikor 250 statisztát kellett felöltöztetnünk, amihez kellett stáb, infrastruktúra és szervezés. Ezzel párhuzamosan pedig egy villányi kézműves borászatnál irányítottam a kereskedelmet és a marketinget.

Hogy kötöttél ki mégis a zenénél?

17-18 évesen szerveztem néhány bulit a Trafóba és a Pecsába, majd az akkori Sziget Kft-sek felkértek, hogy szervezzünk élőzenés rock kamiont a Budapest Parádéra. Az Andrássy úton vonultunk végig a party kamionok között úgy, hogy a többiekével ellentétben a miénken new metal zenekarok nyomták élőben. 

Ennyi idősen még nagyon kényelmesen néztem a világra, nem feküdtem rá egyáltalán arra, hogy karriert csináljak ebből. Így elvitte az időmet a filmezés és a borászat, de mindig is imponált a zenei közeg, vonzott ez a terület.

Mi volt az első menedzseri megbízásod?

Az Ivan and the Parazol talált meg tíz éve azzal az ötlettel, hogy utazzak ki velük Amerikába az SXSW fesztiválra (az egyik legjelentősebb zeneipari fesztivál, rengeteg feltörekvő zenekarral – a szerk.). Úgy készültem erre az útra mint egy rövid projektre, azt gondoltam, én már lecsúsztam arról, hogy a zeneiparban dolgozzak. Annyi volt a fejemben, hogy kiutazom a zenekarral, megpróbálok nekik kiadót vagy valamilyen promóciós lehetőséget szerezni, és aztán hazajövök, csinálom tovább a borászatot. Viszont már kint éreztem, hogy ebből a közegből én nem akarok sehova máshova menni.

Mi győzött meg arról, hogy ezen a területen keresnivalód van?

Semmilyen szakmai kapcsolatom nem volt, nem értettem különösebben a zeneipar működését sem. Rövid idő alatt mégis viszonylag sok sikerélmény ért. Valószínűleg ez azért is történt így, mert nem itthon kezdtem bele, hanem Amerikában, ahol azért nem arra van ráállva a társadalom, hogy lenyomja a víz alá azt, aki valami vakmerő dologgal próbálkozik. 

Elkezdtem mindenkinek vadul írogatni amikor kint voltunk a Parazollal: kluboknak, szervezőknek, promótereknek további amerikai lehetőségek után kutatva. Lett például egy meghívásunk egy igazi “Frat House-os” egyetemi bulira, ami nekem meghatározó pillanat a mai napig. Olyan filmeken nőttünk fel, amikben ilyen egyetemi bulikat láthattunk, persze, hogy elvállaltuk és maradandó élménnyé vált. Ezt az utazást amúgy meg is örökítettem, a Sellin My Soul című dal klipje az ott készített felvételekből készült.

Azért is maradtál végül a zeneiparnál, mert ennek az utazásnak lett kézzelfogható eredménye is?

Ennek az első, austini körnek köszönhetően jutottunk el még abban az évben New Yorkba a zenekarral, majd a következő tavasszal egy éven belül harmadszor is visszamentünk Amerikába. Ezek az élmények elég nagy lökést adtak nekem, hogy ezzel komolyabban, főállásban foglalkozzak. Talán 2016-tól mondanám magam teljes állású menedzsernek.

A kezdetektől abban gondolkodtál, hogyan lehetne külföldön értékesíteni a hazai előadókat?

Nekem az tényleg régi ambícióm, – akármilyen pátoszosan is hangzik –  hogy jó dolgokat mutassak ebből az országból. Engem ez motivál: ha beleszeretek egy zenébe, azt minél több embernek meg akarom mutatni.

Kritikus vagyok sok mindennel szemben, ami itthon történik, de az azért egészen abszurd, hogy bármerre utazunk, minden országban először a politikáról kérdeznek, ha megtudják honnan jöttünk. Pedig mi zenélni megyünk és népszerűsíteni a saját zenei kultúránkat. A legbüszkébb akkor vagyok, ha a zenekarral jó koncertet adunk külföldön. Nemcsak élményt nyújtunk, hanem megmutatjuk azt is, hogy szuper dolgok születnek hazánkban.

Mikor komolyra fordult a menedzseri munkád, egyedi gondolatnak számított, hogy nem csak magyar közönségben gondolkozol? Hogy lehetnek olyan produkciók, amik egyszerűbben találnak közönséget külföldön?

Mindig azt néztem, hogy hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni egy zenekart, legyen az magyar vagy külföldi közönség. Viszont az egyértelmű ambícióm volt, hogy azt is megmutassam, ezek a zenék Magyarországról jönnek, még ha nem is feltétlenül mindenki magyar állampolgár a zenekarokban – mégis itt alakultak, így sosem sem volt kérdés, hogy külföldön azt írjuk a nevük mellé, hogy HU. 

Azt hiszem, a rétegzenék könnyebben érvényesülhetnek külföldön, egyszerűen természeténél fogva nagyobb a piac. Viszont a nagyobb piacokon nagyobb a verseny is.

Emlékszem, amikor először beléptem a Eurosonic fogadóépületébe 2016-ban (Európa legjelentősebb zenei konferenciája Groningenben – a szerk.), elképedtem: ott állt ezer ember, és megütött, hogy mit keresek én itt? De beláttam, hogy ha bármilyen eredményt el akarok érni, akkor meg kell ismernem ezt a közeget. Idén januárban ugyanezen a fesztiválon már szinte minden lépésnél ismerősbe botlottam, de ezt öt-hat év alatt lehetett elérni.

Mi alapján vállalsz el zenekarokat?

Amiknél libabőrt érzek. Tényleg ennyire egyszerű. Olyan előadókat vállalok el, akiket másokkal is feltétlen meg akarok osztani, akik hozzám hasonló kulturális értékeket képviselnek. Tisztába kellett tenni magamban pár éve, hogy engem ez a megosztás motivál. Mert persze nem egyszerű művészekkel dolgozni, promóterekkel, szervezőkkel viaskodni gázsin, egyebeken, vagy a tiszteletlenséget elviselni néhány szereplőtől. De a végén nekem mégiscsak a zene és a zenekarok népszerűsítése a misszióm. A feleségem szokott viccelődni vele, hogy én „megosztó személyiség” vagyok.

Kellett visszautasítanod olyan előadót, aki azért motivált volna?

Kellett már nemet mondanom nagyon jó zenekaroknak is, mert egyszerűen nem fértek volna bele az időmbe. Kicsi ügynökség az UP Music, muszáj egyensúlyra törekednem. Minden zenekarral, előadóval, minden projekttel ugyanolyan intenzitással szeretnék foglalkozni, ezért nem nőtt nagyra gyorsan ez a vállalkozás, inkább megfontolt az építkezés.

A zeneipar itthon több ponton is kiszolgáltatott az állami támogatásoknak. Főleg, ha nem stadiont megtöltő előadókról beszélünk. Pusztán lemezkiadásból, koncertezésből elképzelhetetlen ma egy fenntartható működés egy-egy előadó számára? 

Röviden: valaki meg tud élni belőle, valaki nem. Attól függ, milyen méretű közönséget célzó projektről beszélünk. Azt látom, hogy azok az előadók, akikkel foglalkozom, már nagyrészt teljes állású zenészek. De senki sem kizárólag ezekből a projektekből él. Tanítanak, más zenekarokban is játszanak, stúdióban dolgoznak. Ebben a körben mindenki életművész. 

Ha alkotóként olyan produkció tagja vagy, ami önálló Budapest Park-fellépésig jut, akkor azért tisztességesen megélhetsz, de értelemszerűen ez a kör a zenészek elhanyagolható hányadát teszi ki. A hivatásos zenészkedés óriási perspektívával nem kecsegtet egzisztenciális szempontból. 

Rendelkezésre állnak olyan állami források az (NKA, Hangfoglaló Program), amelyekre a zenekarok pályázni tudnak, mi is élünk ezekkel a lehetőségekkel. De szerintem az elérhető pénzek mellé több szakmai képzésre lenne nagy szükség, mert nem elég akarni az exportot, érdemes tudni is, hogy mit csinálunk. Ilyen szakemberből viszont kevés van itthon.

Én megteszem, amit tudok, hogy ne csak a szám járjon: a Budapest Showcase Hub-ot is azért alapítottuk nyolc éve, hogy a közép-európai zenei életet fellendítsük, a Zenei Menedzserek Egyesületében pedig főként a hazai iparági ügyek érdekképviseletét próbáljuk ellátni. 

Idén várhatóan viszont kisebb összeg marad a pénztárcákban is koncertekre. Emiatt például nehezebb éve lesz a zeneiparnak itthon?

Érezzük, hogy nincs pénz az önkormányzatoknál, a kulturális intézményeknél. Egyértelműen kevesebb koncert van idén, mint tavaly. Az áfa is 27 százalék minden észérv ellenére, és lassan az infláció is ugyanennyi. Ezt mi például az UP-nál még több külföldi koncerttel próbáljuk kompenzálni.

Az nekem kulturális sokkot jelentett, hogy Prágában, Varsóban vagy Kolozsváron is 20 és 70 év közötti a közönség, ráadásul a hazainál magasabb jegyárak és alacsonyabb adóterhek mellett. Nálunk viszont mintha a 40 év felettiek eltűntek volna a koncertekről. A falunapok pedig nem annyira a mi terepünk, ráadásul ezek a rendezvények a közönségnek is azt üzenik, hogy a zene ingyen van. 

Ne érts félre, örömmel zenélünk mindenhol, ahova elhívnak, de az ilyen ingyenes eseményekre sok esetben az egyszerűbb zenéket játszó bandákat keresik, ahol kevesebbet kell gondolkodni és többet tapsolni. Ilyen rendezvényeken esélyük sincs találkozni a zenénkkel.

Az egyfajta védekezési mechanizmus is, hogy a szűkebb, lojális közösségekre fókuszáltok inkább az előadóitokkal?

Nem feltétlen. Csak ilyen közösségre építve lehet később növelni egy előadó követőtáborát. Arra eléggé odafigyelünk, hogy sok energiát tegyünk a saját közösségünk építésébe.

Beszéltünk korábban a külföldi építkezésről. Ott színtiszta üzleti alapon dől el, kinek tudsz koncertet leszervezni?

Alapvetően a zenekar iránti kereslet dönt. Ha tíz embert tudsz elhozni a klubba, akkor ennek megfelelő összeget fizetnek. Nekünk sikerült néhányszor külföldön komoly közönséget elérnünk, de ahhoz az kellett, hogy megtaláljam a zenekarhoz passzoló környezetet, egy olyan promótert, szervezőt, aki érti az adott produkciót, és hogy az miért jó neki. Jellemzően valamilyen kurált koncertsorozatra, vagy műfaji fesztiválra kell gondolni. Ezeken a helyeken lehet, hogy a látogatók nem ismerik a magyar zenekart, de bíznak annyira a szervezők ízlésében, hogy megnézik az ismeretlenebb fellépőket is.

Kevés zenekar képes arra, amire most a Jazzbois, hogy kiírod Hollandiában mondjuk Utrechtben vagy Groningenben a nevüket, és fixen bejön pár száz ember.

A Jazzboisnál is a célzott megkeresések jöttek be?

A Jazzbois óriási előnye, hogy sokan hallgatják világszerte. Instrumentális zene, amit akár háttérben is lehet hallgatni. Ez egy adottság, de az már azért többről szól, hogy néha havi 1 millió lejátszást hozó hónapja is van a zenekarnak a Spotify-on, és ennek csak két százaléka jön itthonról. A hallgatottsági adataikban pedig óriási szerepe van a Bluntshelter kiadónak és a Believe digitális disztribútor csapatnak is.

Az is fontos, hogy a Jazzboist hallgatók nagy része a koncerteken is megjelenik. Rendkívül lojális bázisuk van, néha egészen szürreális helyekről kapok megkereséseket. Most értünk haza Varsóból, ahol egy olyan klubban léphettünk fel, hogy leesett az állunk. Épp a minap rendeltek pólót Indonéziából, de nemrég Athénba hívta a zenekart egy aprócska hely tulajdonosa. Bejelentés közeli állapotban van őszi francia és német turné is, júniusban pedig visszatérünk Hollandiába, először megyünk Angliába, ahol a londoni buli már nincs messze attól, hogy minden jegy elfogyjon.

Kommunikációban mit tapasztalsz, ma egyszerűbb célba juttatni egy zenekar vízióját a sajtóban, social médiában, mint amikor kezdted a menedzserkedést?

Azt hiszem, ez egyre nehezebbé vált. Egyszerre igaz, hogy ma könnyebben eljuthatsz bárhová, mint korábban, de az is igaz állítás, hogy soha nem volt még ilyen nehéz egy dolgot promótálni. Ki lehet emelni példákat, sikersztorikat, de ezek mind csak részigazságok. Azt érzékelem, hogy ha kicsit is összetettebb az üzeneted, azt már nehezebb átvinni.

Ma Magyarországon olyan előadók is sikeressé válhattak, akiknek tíz éve erre esélye sem lett volna. Ez örömteli, de látom azt a zenei közeget is, ami meg jobban szenved, mint valaha, mert nem tud előrejutni a leegyszerűsített üzenetek kavalkádjában. 

Ezen állítások fényében óriási reményt ad nekem ezen a fronton ZÓRA, aki láthatóan egy szélesebb közönséget mozgat meg már most, mikor a karrierje éppen csak beindult. Az az érzésem, hogy sokat fogunk hallani még róla.

Több helyről hallom, hogy egy mai pályakezdő előadó jóval tudatosabban közelít a karrierjéhez. Ezt te is így tapasztalod?

Aki ma sikeres akar lenni, már komoly stratégiát, social jelenlétet kell produkálnia. Aki érti és jól használja az online platformokat és érzi azt, hogy mire kíváncsiak a tömegek, az könnyen óriási elérést érhet el. 

Ez tíz éve sem volt még így. A különbség az, hogy sok esetben csak a stratégia minőségi, maga a produktum – az én szubjektív szempontjaim szerint – értéktelen. Ez pedig még tovább torzítja a zenei közízlést Bartók és Kodály országában.

Nyitókép: sinco