Pályázatot tett közzé a kritikus helyzetben lévő, évek óta agonizáló, keményen kritizált, anyagi és erkölcsi helyzetét tekintve egyaránt ingatag helyzetben levő, presztízsét vesztett kulturális intézmény. A Magyar Állami Operaház (MÁO)„szponzorációs, fund raiser feladatokra keres magánszemélyt, egyéni vagy társas vállalkozást”.

A hírt akár üdvözölhetné is a szakma (már ha tudna róla, mert szakmai forrásokban nem, csak a színház honlapján olvasható a felhívás), hiszen ez jelenthetné azt, hogy a kulturális szféra újabb intézménye ismerte fel: nem siránkozni kell nyomorúságos helyzetén, hanem kezébe venni sorsát, bevetve azokat a marketingtechnikákat, amelyek a világ fejlettebbik oldalán marketingasszisztensek napi ujjgyakorlata. Mégsem lehet felhőtlen az örömünk, s ezúttal nem azért, mert mi magyarok állítólag mindenben a rosszat látjuk.

A pályázat újabb példa arra, hogy a pokolba vezető út is jóindulattal van kikövezve, ha úgy tetszik, a dilettantizmus a látszatprofizmus maszkja mögé bújva tombol igazán, szakmánkra újabb csapást mérve, egyúttal gyarapítva azok számát, akik a „marketingesekben” szerencselovagokat, percemberkéket, pusztán kapcsolati tőkéseket látnak.

Miről van szó? A szerencsés nyertes feladata lesz, hogy vállalatokat, intézményeket, befolyásos vagy annak hitt magyar és külföldi vezetőket keressen fel és győzzön meg arról, hogy adjon – lehetőleg jó sok pénzt – az intézmény vagy valamely produkciójának támogatására, különféle, de elsősorban az imázsépítést szolgáló ellenszolgáltatás fejében.

És ezzel kezdetét veszi a nagy átverés show.
A szponzoráció egyik nagy varázsereje az imázstranszfer. A szponzoráló szeretne megmerítkezni a szponzorált jó hírében, nevét összekötni a szponzorált pozitív, a saját célcsoportja számára vonzó, irigyelt vagy áhított tulajdonságával. Beckhamnél a dögös kinézet, az ügyesség, a sztárság, a Fesztiválzenekarnál a profizmus, az elismertség, a színvonal, az olimpiánál az óriási érdeklődés, a nemes versengés eszméje ilyen áhított értékek. A magyar operaház szponzorkeresője vajon mivel kápráztatja el leendő „vevőjét”? S melyek azok az értékek, amelyek a ház falai közt az elmúlt években születtek, vágyat ébresztve egy leendő szponzorban hogy ezekkel dobja fel saját márkaképét?

A szponzoráció előfeltétele az „eladó” részéről a kapós, vonzó, magas színvonalú termék: egy slágerelőadás – mint Az operaház fantomja –, egy nagy tömegeket mozgató rendezvény – mint A sziget –, egy jelentős érték bemutatása – mint a manapság egyre divatosabb festészeti kiállítások a Szépművészeti Múzeumban.

A MÁO szponzorkeresője vajon milyen terméket visz a táskájában? Milyen unikumot tesz le az asztalra, remélve, hogy az egyre profibb és egyre nagyobb számú ajánlatok közt tobzódó vállalatvezetők pénztárcáját megnyitja?
A szponzoráció – akkor is, ha inkább mecenatúrának minősül – kidolgozott, korrektül öszszeállított, a szponzor és a szponzorált „arcélét”, lehetőségeit és célcsoportját egyaránt figyelembe vevő, egyedi, lehetőleg sziporkázóan új ötleteket felvonultató eszköztárat kíván meg, amelyet a szponzor garantálni tud. Ez az eszköztár, bármiféle szponzorációs ajánlat lelke, mondhatjuk, kritikus sikertényezője, erről folyik az „alku”, ez alapján dönt a pénz gazdája, ad-e és mennyit.

A MÁO feltérképezte, mi fölött rendelkezik tulajdonképpen? Tisztázta saját magával, hogy mi az, ami eladó, mennyiért, milyen feltételekkel? S mit vár ettől a menedzsment, akinek a dolga lenne ezekre a kérdésekre válaszolni mielőtt pályázatot ír ki? Pénzt, pénzt és még több pénzt, lehetőleg azonnal. Profi termék híján, kapcsolati tőkére, s csak erre bazírozva.

A kudarcos ízű, amatőr kezdeményezésen nem a leendő szponzor, pardon, fund raiser vállalkozó vérzik el. Ő valószínűleg jól jár majd, rászed egy-két céget, meggyőz egy-két befolyásos embert, és zsebre teszi a neki ezért járó díjazást. Sőt, arról is gondoskodik majd, ha ügyes, hogy diadalittas bejelentések kísérjék egy-egy nagyobb támogató becserkészését. Talán azt is képes lesz elhitetni megbízójával és a külvilággal, hogy sikeres munkát végez.

Sérülni az intézmény és a szakma fog. Előbbi azért, mert eljátssza a hosszú távú,
a bizalomra és kölcsönös megelégedésre épülő, stabil üzleti kapcsolatok kialakításának lehetőségét (újabb területen hozva nehéz helyzetbe saját magát és egy következő vezetést), a szakma pedig azzal, hogy – nem először – nem képes saját logikájának, szabályainak érvényt szerezni.

A sarokba állított, kopott, porosodó „szponzortábla”, afféle fejfaként jelzi majd kudarcát. Hogy honnan e kép? Tessék besétálni a MÁO előterébe és megszemlélni, miként rója le háláját az intézmény a támogatóinak.

Vagy lehet, hogy ezek prosperálónak hitt üzleti kapcsolatok? Mindegyik fél azt kapja, amit érdemel....?!