Mit lehet mondani egy olyan webhelyről, aminek nyitóoldala leginkább üres felületekből áll? Van még itt néhány logó (egyik sem annyira ismert, hogy önmagáért beszélne), idegesítő „futó szöveg” (mire felfigyelnénk valami érdekesre, ki is szalad a képből) és néhány dekorációnak szánt szürke négyzet. Utóbb kiderül, hogy ez a főmenü. Na nem, ha felhasználó volnék, amilyen gyorsan csak tudnék, menekülnék innen. Kritikusként ezt nem tehetem, belemegyek a rám kényszerített bújócskába.

Sokszor leírtam már (de megkímélem olvasóimat a régebbi írásokban való keresgéléstől): A céges honlap olyan, mint egy névjegykártya. Ha nincsenek rajta a megfelelő adatok, illetve alaposan lezárt borítékban, ragasztószalaggal többszörösen körültekerve adjuk át (vagy elrejtjük valahova), akkor ne csodálkozzunk, ha ügyfeleink nem értenek meg mindeket.

A játéknak álcázott főmenüben először felül, aztán baloldalon kerestem a cégbemutató menüpontot. Végül alul találtam meg. A megnyíló „adatlapon” cigarettásdoboznyi ablakban olvashatom a szövegeket. Természetesen ekkora felületen elkerülhetetlen a görgetés, ez azonban kizárólag csak a szöveg melletti nyilacskákkal lehetséges.

A „haladó” felhasználók persze tudják, hogy további kattintással (egér jobb billentyű) felnagyítható a szöveg, a tájékozatlanabbak küzdenek. (A magukat dörzsöltnek gondolók pedig kinyomtatják a szöveget – meg is kapják: gyufacímke méretben.

Ezek után úgy gondolom, hogy a webhely kezelhetőségi problémáit nem szükséges tovább ecsetelni.

A nehezen elért tartalomra áttérve idézném a „Történetünk” szekció elejét:

„Az elmúlt évek informatikai forradalma senkit sem hagyott érintetlenül. A gyors és nagymértékű változások…” Nos, az angol az ilyesmire egyszerűen csak azt mondja: bullshit. Hogy valójában mivel is foglalkozik érdeklődésünk tárgya, a Mimóza, csupán a szöveg utolsó néhány sorából ködlik fel.

Egy mondat az „Ahogy mi látjuk” menüpont alatt: „Amikor megszületik a döntés egy vállalat vezetésében arról, hogy az internet nyújtotta lehetőségeket mindennapos tevékenységük során hasznosítsák, akkor a döntéshozók valójában egy új kommunikációs / kereskedelmi / ügyfélkapcsolati csatorna nyitásáról határoznak.”

Hát igen. A „kommunikáció” kifejezés számos jelentéssel bír. Az már látszik, hogy a Mimóza nevében ez nem az írásos kommunikációra vonatkozik.

A „Módszertan” fejezetet olvasva megtudhatjuk, hogy a Mimóza „filozófiája szerint” az igények felmérése után következik a „stratégia kidolgozása”, és csak a „megbízóval egyeztetett és elfogadott tervek birtokában” esnek neki a kivitelezésnek. Biztos vannak, akiket meghökkent ez a módszertan, de talán ma már ilyesmivel nem lehet tömegeket elkápráztatni. (A gyakorlatban persze nem ismeretlen az a megoldás, amikor a kivitelezés után győzködik a megbízót arról, hogy valóban mik is az igényei.)

Miután beláttam, hogy a szövegírás nem tartozik a Mimóza erősségei közé, abban reménykedtem, hogy hitelesebb információkhoz juthatok a referenciák átnézésével. Komoly internetes gyakorlattal és nagy türelemmel kell azonban rendelkeznie annak, aki ki akar igazodni ebben a többszörösen túlbonyolított navigációs zűrzavarban.

Sok időt töltöttem a Mimóza weboldalain, és nagyon kevés információhoz jutottam. Nem tudtam meg, milyen szakemberek dolgoznak náluk, nem ismerhettem meg vezetőiket, semmiféle személyes kapcsolatfelvételt nem ajánlottak fel. Fogalmam sincs a cég gazdasági adatairól (azokat a nyilvános adatokat sem adják közre, amik bárki számára elérhetők a Cégbíróságon) Újságíróként is sértve érzem magam, mert megfelelő menüpont híján nem kaptam „kiemelt kiszolgálást”.

Azt itt felsorolt kifogások természetesen nem a Mimóza munkájára, csupán honlapjukra vonatkoznak. A sikeres Coedu, a felfutóban levő Shaker és alkalmi megbízásaik mellett nyilván kevesebb idő jut saját webes jelenlétük fényezésére, ez a mostani webhely azonban mind koncepciójában, mind kivitelében alkalmatlan feladata ellátására.