hero
Schäffer Dániel

Rovat:

Reklám, Média
Becsült olvasási idő: 11 perc
„Nem csinálhatsz belőle játszóteret vagy nyomortanyát”

Magyarországon körülbelül 23 ezer gyerek él állami gondozásban, az SOS Gyermekfalvak pedig két-háromszáznak viseli gondját. Mégsem múlik el úgy év, hogy az általuk megálmodott és létrehozott kampányok ne kapnák meg valamely verseny díjait. Idén Az első anyák napja, megnyerte a PREXA fődíját, az Újrarajzolt gyerekkor aranyat kapott társadalmi kommunikáció kategóriában, és storytelling kategóriában is aratott. A kampányok megálmodója pedig ugyanitt elnyerte az Év PR-szakembere díjat is. Varró Gabriellával beszélgettünk.

Taroltatok a PREXÁ-n. Meglepődtél az idei elismeréseken vagy kicsit számítottál rájuk?

Nem számítottam rá, őszintén. Az történt, mint minden évben: beadtunk kampányokat, és azt mondtuk, „nézzük meg, de biztos úgysem fognak nyerni.” Aztán nyertünk idén is, én pedig ismét csodálkozom. Nekem nagy meglepetés volt, igazából mindig az. De ilyen év még sosem volt, hogy ennyire arassunk. Az pedig, hogy megkaptam az Év PR-szakembere díjat, nagyon erős visszajelzés. Nem ebbe a szakmába és közegbe születtem bele, ahol körülöttem van a média – hogy így fogalmazzak. Első generációs értelmiségi vagyok egy falusi tűzoltó-paraszt családból. Gyerekként, a kukoricásban játszva nem ilyen távlatokban álmodoztunk a testvéremmel. Szóval igen, nagy elismerés.

Az első anyák napja kampányban a kórházban hagyott csecsemők témáját dolgozzátok fel, ami egyrészt nagyon erős zsigeri téma, másrészt vissza-vissza tér nálatok, mint kampányelem.

Az első fejezete ennek még 2024-ben volt, amikor közterekre vittük ki a kampányt, és szobrokra erősítettünk fel játékbabákat. Ennek akkor a célja az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a nevelőszülő-hiányra, a call to action-je pedig az, hogy minél többen válasszák ezt a szakmát. Abból indultam ki, hogy nincs, aki megölelje, nincs, aki felemelje a kórházban hagyott gyerekeket, pedig egy csecsemőt mindenki ösztönösen fel akar venni. A hordozókendős szobrokkal tudtuk a legjobban megmutatni ezt az érzést és a hozzá kapcsolódó hiányt. Tudni kell, hogy az előző kormány rendelkezéseiben fölgyorsította az örökbeadás folyamatát, és azt kommunikálta, a kórházban hagyott babák sorra „mennek örökbe”, de valójában a gyerekek többségével nem ez történt. Nem voltak örökbeadhatóak, mert nem mondtak le róluk a szüleik, így továbbra is a kórházakban ragadtak. Azt sem lehetett tudni, mi történik velük, amíg hónapokat töltenek bent. Arra gondoltam, hogy ez a téma még mindig aktuális, mert a probléma egyáltalán nem oldódott meg, így tovább kéne vinni és kifejteni.

Az új kampány történetének egyik felében az örökbefogadó szülők szólalnak meg.

Azzal a problémával szembesültünk, hogy a kórházak sem adatokat nem adtak, sem a kórházi dolgozókkal nem engedélyezték az interjúkat. Így az örökbefogadó szülők történeteivel vágtam át a gordiuszi csomót, akik napokat, heteket töltöttek bent a kórházban. Az ő szemükön keresztül született meg az egyik szál. A történet másik szálában pedig azokat a hivatalos papírokat dolgoztuk fel, amelyek akkor készültek, amikor az SOS-hez megkeresés érkezett, hogy kórházban hagyott kisbabának keresnek nevelőszülői családot. Ezekben az anyákról és a gyerekek egészségügyi állapotáról, a családi körülményekről szerepelnek információk. Így született egy verbális és egy vizuális storytelling. Ennek azért lett nagy hatása, mert végre bele lehetett látni egy kevésbé ismert folyamatba.

Tizenegy éve vezeted az SOS Gyermekfalvak kommunikációs kampányait. Ez alatt az idő alatt volt olyan ügy, amire különösen szívesen emlékszel?

Nekem az egyik nagy kedvencem az első októberi „állami gondoskodásban élő gyerekek napja” kampány volt. Az egész abból indult, hogy szerettünk volna hivatalosan egy nemzetközi napot, ami ezeké a gyerekeké, így évente egyszer ráirányítsuk a figyelmet a gyermekvédelemre. Az ünnepnapokon mindig jól lehet használni a médiát, mert aktualitást ad az ügynek, könnyebben lehoznak egy kampányt, ha ezzel keretezed. Ez hosszú távú befektetés is lett volna. Ám ennek a hivatalos útja annyira hosszú és bonyolult – amíg ezzel kapcsolatban megmozdulnak más szervezetek, az állam, az ENSZ, végigfut a kezdeményezés a hivatalos procedúrákon és csatornákon –, hogy arra jutottam, egyszerűen rábökünk egy napra. Ez lett október 7., ami egészen addig üres volt a nemzetközi napok szempontjából. Kiküldtünk egy sajtóközleményt, hogy „október 7. az állami gondoskodásban élő gyerekek napja, ezért médiaösszefogást hirdetünk”, aztán egyenként megkerestem a főszerkesztőket, hogy csatlakozzanak. Az első három médiapartner után már volt mire hivatkozni, a felhívás annyira elkezdett futni a sajtóban, hogy egy idő után senki nem merte azt mondani, hogy „hát én ehhez nem csatlakozom”. Rendkívül szórakoztató volt, az egész tulajdonképpen egy médiahack. Folyamatosan nőttek a megjelenések, évről évre egyre nagyobb lett a kampány.

Senki nem kérdezett rá menetközben a nap hivatalos jellegére?

Nem. Az esemény automatikusan szinte gyerekjogi világnappá vált – itthon. Így lett október 7. kvázi piros betűs ünnepnapunk azóta is, ami az MTI naptárjában önálló életet él. Hivatalosan a mai napig nem történt a dátummal semmi. Egyébként szuper példa arra, hogy a pozitív manipuláció úgy robbanhat szét, mint a biliárdgolyók. A másik, a szívemhez közelálló kampány is gerillaakció volt, a már fent említett köztéri szobrokkal, 2024-ben.

Ez pontosan hogyan is történt?

Ahogy már említettem is, köztéri szobrokra erősítettünk fel babákat, hogy felhívjuk a figyelmet a kórházakban hagyott csecsemőkre. Ez a kampány is önálló életre kelt, elkezdett szépen terjedni magától, mert a szobrok elég meglepő látványt nyújtottak, a látvány nem odaillő volt, ez megállította a járókelőket. Az volt a megélésem, hogy nehezebb az utcán, mint az online térben. Itt az emberekkel és azzal kell küzdeni, hogy el ne vigyenek előzetesbe, mert a köztéri szobrokat rongálod. Jöttek az utcán a járókelők, hogy „mit is akarunk tulajdonképpen szegény szobrokkal”. Különösen nehéz volt a Széll Kálmán téren, Széll Kálmán szobrával, aki szivárványos kendőt kapott. Voltak emberek, akik felháborodtak, hogy „hát atyaég, ő mégiscsak egy miniszterelnök volt…!” Egész nap kint voltunk az utcán a kollégákkal, tíz helyszínen és beszélgettünk az emberekkel  – sikerült megfordítani az „ellenállókat” is. Nagy sikerélmény volt, amikor a kampány elkezdett magától működni, majd szembejött a közösségi és a hagyományos médiában. Hatékony volt, és rengeteg emberhez eljutottunk.

Tíz év alatt változott a társadalom hozzáállása az állami gondozásban élő gyerekek ügyében?

Végeztünk egy felmérést négy évvel ezelőtt, és ebben azt próbáltuk felmérni, mit gondolnak az emberek az állami gondoskodásban élőkről. A megkérdezettek hét százaléka úgy vélte, a gyerekek tehetnek arról, hogy állami gondozásba kerültek. Az is kiderült a kutatásból, hogy minél közelebbi viszonyba helyeztük el a kérdőívben az állami gondozásban élőt a válaszadóhoz  – szomszéd, osztálytárs, barát, rokon – utóbbi annál inkább elzárkózik. Alapvetően nem gondolom, hogy ilyen gyorsan változna a társadalmi attitűd. Az biztos, hogy a figyelem a botrányok és a politikai narratíva miatt sokkal nagyobb, és talán informáltabbak is az emberek.

Hatványozottan politikai kérdéssé vált az elmúlt időben az állami gondozás és az állami gondozásban élők helyzete, ami nagy mértékben a médiának is köszönhető. Jóllehet kis szervezet vagytok, az SOS Gyermekfalvak nevét mégis rengetegen ismerik, míg egy másik intézményét szinte senki, vagy ha igen, akkor is negatív konnotációban, mint a Szőlő utcaiét.

Amikor valaki kérdezi tőlem, hogy hány gyermeknek viseli gondját az SOS, majd megtudja, hogy két-háromszáz, megdöbben, mert általában azt gondolják, több ezer. Körülbelül 23 ezer gyerek él itthon állami gondozásban. Mi vagyunk az egyetlen civil szervezet, a többi egyházi intézmény, melyek jóval magasabb állami normatívát kapnak. A költségvetésünket, aminek egyharmada a normatíva, ki kell egészítenünk magán és céges adományokkal, hogy színvonalasan tudjunk működni, ehhez pedig erős fundraising és médiajelenlét kell. Az óriásplakátokat nem tudjuk megfizetni, mint a nagyobb intézmények, ezek nagyon költségesek. Az utcán így kisebb a láthatóságunk, de ha erős a téma, akkor a média felkapja, és viszi magától a közbeszéd. A kampányok segítségével nagyra lehet duzzasztani egy szervezetet. És igen, egy-egy sikeres kampány megnyit kapukat.

De azért a cél mégis az, hogy a társadalom nyitottabb legyen az állami gondoskodásban élő gyerekre, elfogadóbb a hátrányos helyzetű családokkal. Nagy siker az is, amikor döntéshozók is hivatkoznak a kampányainkra, vagy amikor mind a kormányon lévőket, mind az ellenzéket meg tudjuk szólítani.

Hogy látod, a média másképp kezeli a kérdést? Mennyire változott meg a narratíva?

Amikor elkezdtük az egészet tizenegy évvel ezelőtt, nagy zavar volt például a körül, hogy mit is jelent a nevelőszülőség. Az örökbefogadót jelenti? Intézeti nevelőt? Az intézeti gyerekek nyilván valami rosszat tettek, a nevelőszülők pedig bűnöző gyerekeket nevelnek. Alapvetően a médiát sem érdekelte különösebben a gyermekvédelem témája. Akkor foglalkoztak vele, ha valaki meghalt, elítélték, tragédia történt. Ez nagyon sokáig így volt. Született több érdektelen vagy érthetetlen cikk, a szakemberek szakzsargonban nyilatkoztak, a hírek meg sokszor a bulvárszintet ütötték csak meg. Azzal, hogy ezek a kampányok mentek, és a média is mélyebben, érzékenyebben és szakmai szempontból is foglalkozott a témával, ezek a kérdések tisztultak, ma már azért tudják az emberek, hogy az állami gondozott az nem egy árvát jelent, és nagyjából talán azt is, mit csinál egy nevelőszülő. Persze sok minden történt – például az influenszertüntetések, amelyek reagáltak a bántalmazásokra –, és alapvetően hot topic a téma. Sokkal edukáltabbak az emberek, sokkal nagyobb a nyitottság is, több az információs csatorna. Sőt, megkockáztatom, már szakújságírók is vannak, akik abszolút tudják, mi ez az egész, és hogyan épül fel ez a rendszer.

A Radnóti Színház színészei az SOS Gyermekfalvak kampányában

A közöségi média hogyan befolyásolja a téma „életét”?

A közösségi médiával gyorsan terjed az online térben minden, mindkét irányba: pozitív és negatív módon is tudja erősíteni a folyamatokat. De alapvetően az a tapasztalatom, hogy nagyon hamar rossz irányba tudnak fordulni a történetek, kontrollálhatatlanul. Egy social posztot nagyon nehéz kivédeni.

Hogyan tudod azt elérni, hogy egy-egy történetben ne a sajnálat legyen az, amit a befogadó elsődlegesen érzékel a kampányból? Hol az a határ, ami megkülönbözteti a valós érzelmek megragadását a manipulációtól?

Amikor dolgozunk egy kampányon  – akár adománygyűjtés a cél, akár társadalmi érzékenyítés –, muszáj megmutatni valami szomorút, meghatót, rosszat, borzalmasat. Ennek a mértéke nem mindegy. Ha túltolod, lepattannak róla a nézők vagy az olvasók. Alapvetően a kész munkákat rengeteg mélyinterjú előzi meg, melyet gyerekekkel vagy fiatalokkal készítek. Vannak olyan esetek, amelyekben annyi borzalom történik az alannyal, hogy azt már hallgatni is nehéz, de ha még le is írom, akkor egyszerűen tömény tragédiát olvas a befogadó, és ez egy idő után túl sok lesz.

Vannak olyan esetek, amelyek nem leírhatóak – például a személyiségi- vagy a gyerekjogok miatt –, plusz egyáltalán nem biztos, hogy az érintett fel tudja vállalni annak a következményeit, hogy a történetét kiteszi a nyilvánosság elé. Ez alapvetően nem egy bírósági tárgyalás, ahol bele kell menni a részletekbe, például egy abúzus-erőszak kapcsán.

Mindenki szeret voyeurködni, ez tény, szeret belenézni mások életébe. A show-műsorok erre épülnek, ott 24 órában be vannak kamerázva a szobák, és tényleg mindent megmutatnak. De az egy szórakoztató műfaj. Ez viszont a gyermekvédelem, nem csinálhatsz belőle játszóteret vagy egy nyomortanyát. Ami még nagyon fontos: ezeknél a nehéz témáknál a végére tudni kell tenni egy feloldást.

Nem maradhat benne a befogadó egy negatív történetben.

Pontosan. Például az Újrarajzolt gyerekkornál, amelyben Zsiga Melinda kick-box bajnok és mások szörnyű gyerekkorát mutattuk be. Látni lehetett, milyen nehéz a gyermekvédelemben élni, és milyen tragikus történeteket hordoznak ők, milyen hiányokat vittek magukkal a felnőtt életbe. Súlyos történeteket mondtak el, és ez vizualizálva volt, amitől még erősebb lett. De a végén adtunk egy feloldást azzal, hogy mind a három felnőtt elmondta, miként élte ezt túl, hogyan jött ki belőle, hogyan volt képes összeszedni magát. Kiderült, hogy valami átfordítható pozitívba. Nem hagytuk benne a nézőt a borzalomban. Nyilván egy adománygyűjtőkampány teljesen más.

Miben?

Ha ezekkel a nehéz helyzetekkel gyűjtesz adományt, ott a végén azzal tudod pozitívba fordítani, hogy „támogass minket, mert a te segítségeddel tudunk változtatni ennek a gyereknek a sorsán”. Fontos, hogy azt érezze, hozzá tud ehhez járulni. Nem szabad lebénítani egy megoldhatatlan rémtörténettel.

Az érzékeny látásmódhoz a média tartja magát?

Nem mindig. Jobb a helyzet, de még mindig sokszor találkozni azzal az attitűdel, hogy ha arckitakarással kell megcsinálni az interjút, nem felismerhető az alany, akkor minek tudósítani vagy bemutatni. Tíz évvel ezelőtt például ezért sokszor visszamondtak interjúkat. Ma már azért kevésbé. 

A média szempontja az, hogy beszéljen jól az alany. Az enyém az, hogy beszéljen ugyan jól, de amikor elmondja nekem a történetét, majd még tovább beszélgetek vele, akkor derüljön ki, el tudja-e egyáltalán viselni, ha a nyilvánosság elé megy a sztorival. Tud-e majd valamit kezdeni vele? Ha azt érzem, hogy ez neki túl sok lesz, túl nagy falat, nem fogja tudni feldolgozni, és összeomlik attól, hogy újra felidéz valamit, akkor nem fogom kitenni egy ilyen helyzetnek. Volt olyan, hogy egy fiatal lány nagyon megnyílt és elmondta a brutális szexuális abúzus történetét, aztán beszélgettünk további két órát, és a végén ő mondta ki: ez így neki nagyon erős.

Semmiképpen nem akarom azt, hogy velem beszélgetve újra traumatizálódjanak. Ha ennek bármilyen jele van, akkor leállítom az egész folyamatot. Akkor sem megyek tovább, ha egy tizennyolc év alatti fiatal azt mondja, márpedig ő arccal el akarja mesélni a történetét. Van ilyen, mert a lázadó kamaszban nagy tud lenni a harag, kiabálni, büntetni akar, azonnal és hangosan. De nem fogom engedni, mert egy gyerek nem tudja azt felmérni, mit okoz majd a nyilvánosság. Van, hogy egy 30 éves felnőtt sem. Ezek a gyerekek belül vannak szétesve darabokra, a rosszul kezelt nyilvánosság vagy egy negatív médiahullám pedig minden szempontból ront a helyzetükön.

Van olyan interjúalanyod, akivel megmaradt a kapcsolatod?

Persze, többel is. Olyan is van, hogy tudunk egymásról, ismerősök vagyunk a közösségi médiában, követjük egymást, de olyan is, amikor csak én követem őt. Lehet, hogy már gyereke is van, zajlik az élet, de néha váltunk pár szót.

Neked egyébként van szupervíziód?

Igen, elmegyek futni (nevet). Ezeket a történeteket sokszor nehéz letenni. A több órás interjúk alatt sokszor eléggé mélyre megyünk. Amikor születik egy ilyen intenzív interjú, akkor azt viszed tovább sokáig, vagy én legalábbis viszem tovább. Persze az is lehet, hogy ez az én saját érzékenységem, hogy nem tudom letenni ezeket a sztorikat.

Dobozkép: Tóth Balázs/TB Studio

Borítókép: Prexa díjátadó

Az interjú a Kreatív 2026/7-8. számban jelent meg