A tejipari gyártóóriásnál gyorsan cserélődtek a titkárnők és a recepciósok, amiben szerepet játszott László, a marketingigazgató nyughatatlan vadászösztöne is. A felvételnél mindig László szava döntött, a végeredmény mindig az ő szándékai szerint alakult. László szerette a gyengéd, sérülékeny nőket, Zitában azonban egészen más fogta meg. A lányt keményen megedzette már az élet, hiszen előző munkahelyein is gyakran egyértelművé tették számára, hogy „kis kedvességgel” jóval gyorsabb előremenetelt érhetne el. De Zita ennél jóval megfontoltabb és okosabb volt, bár élvezte a tudatot, hogy fiatal, ruganyos teste ennyire megmozgatja a férfiak képzeletét. Ahogyan Lászlóét is.

A férfi nem kertelt, mindjárt a nő második munkanapján elkezdett flörtölni, de Zita úgy tett, mintha rá se hederítene László bókjaira. Ez persze csak még jobban hergelte Lászlót. „Mi az, hogy nem kapom meg, amit akarok?!” – dohogott magában folyton, a nő iránt fellobbant mérhetetlen vágya pedig egyre elképesztőbb ajánlatokra sarkallta.

Zita azonban kitartóan utasította vissza László vacsorameghívásait, csábító sms-eire nem válaszolt, a férfi kihívó tekintetétől hűvösen elzárkózott. Csupán a lakóparki kis lakásába küldött virágait fogadta el, és akasztotta fel a hálószobája mályvaszínre festett falára, míg azok meg nem száradtak. László nem volt türelmes ember, és már azon gondolkodott, hogy elbocsátással fenyegeti Zitát, amikor a sors megfordította a szerelem szelét, és a nő szinte az ölébe hullt.

Aznap egy ügynökségi prezentációt kellett meghallgatnia, a cég az új maracujás joghurt kampányára készült, amivel vissza akartak vágni a konkurencia papayás-mangós termékére. Kihívás volt ez László számára, szerette a kiélezett helyzeteket, tudta, hogy ha egy héten belül nem indul el a kampány, akkor ennek súlyos következményei lesznek az eladási számokra. És az állására is. A prezentáció már fél órája zajlott, amikor László kiszólt Zitának, hogy hozzon be kávét, szénsavmentes ásványvizet és némi teasüteményt. A lány a fenekével nyitotta ki a tárgyaló ajtaját, majd a további feltűnést elkerülendő óvatosan pakolgatta az asztalra a kért frissítőket. Közben viszont László, alighanem beindulva Zita formás idomaitól, belekezdett egy olyan monológba, amit azóta is emlegetnek a vállalatnál, és talán méltó helye lesz majd a marketing történetének arany oldalain.

László a tőle megszokott határozottsággal kotleri példázatokat szavalt az ügynökség jelen lévő tagjainak, érdes hangja pedig felkeltette Zita nem is annyira szunnyadó vágyát. László minden egyes szava dörgedelemként hangzott a tárgyalóban, a lány pedig egyre nagyobb izgalomba jött az olyan szavakról, mint az insight, a chart, az outdoor vagy a fókuszcsoport.

De a legjobban mégis az a fordulat izgatta fel, amikor László a kreatívigazgató fejéhez vágta: „Ez a koncepció egy szarkupac, látom, ezt is nekem kell megcsinálnom helyettetek, ti úgynevezett kreatívok!” Amikor az ügynökség munkatársai megszégyenülve kikullogtak a tárgyalóból, László még mindig ideges volt, halántékán dudorodtak az erek, zihált. Majd lassan megnyugodva lehajtogatta feltűrt ingujját, megigazította nyakkendőjét, visszavette zakóját, és azt mormolta maga elé: „Ezek a senkik még elbasszák itt nekem.” Több se kellett Zitának, két lépéssel ott termett László előtt, és azt súgta a fülébe, kicsit meg is harapdálva azt: „Vigyen be az irodájába, és tegyen magáévá, László!”