Ha arra a kérdésre keresem a választ, hogy mi az, ami igazán feltölt, több dolog is eszembe jut: a fiammal megnézni egy jó filmet a hétvégén, nevetős, beszélgetős estéket tartani a barátaimmal, táncolni egy jó koncerten, sétálni, túrázni egy nagyot az erdőben, vízparton üldögélni, meditálni…
Ami pedig pár éve segíti a feltöltődésemet, az a futás. Furcsa kapcsolatként indult a miénk. Le kell írnom, de nem vagyok rá büszke, hogy 40 éves koromig nem sportoltam. A futás pedig még távolabb állt tőlem, sosem értettem, mi a jó benne: gyakran hangoztattam, hogy én soha nem tudnék futni és nem is akarok.
A koronavírus idején aztán a fiam feladatként azt kapta testnevelésórára, hogy hetente fusson (ha jól emlékszem, háromszor 2 kilométert), az okosórán vagy telefonon rögzített bizonyítékot pedig le kellett adni, erre kapott jegyet. A karanténsuli elég húzós volt, rengeteg feladata volt, ezért gondoltam besegítek, és egyszer elmegyek én helyette futni.
200 métert sem tudtam lefutni elsőre, úgy éreztem, menten el fogok ájulni. Ez aztán annyira felbosszantott, hogy elhatároztam, ezen változtatnom kell, ez így nem maradhat.
Sokat olvastam kezdő futóknak szánt írásokat, tapasztalatokat gyűjtöttem, cipőt és futófelszerelést vettem, és azóta futok: hetente többször 5-5 km-t.
És még vannak további terveim, céljaim… A futás számomra a legjobb kikapcsolódás. Amikor tele van a fejem, csak lecsapom a laptopot és elindulok.
Futás közben hagyom, hogy kavarogjanak, csapongjanak a gondolatok a fejemben, tervezek, szervezek, átbeszélem saját magammal a problémáimat, szorongásaimat, és mire az 5. kilométer végére érek, minden teljesen tiszta lesz.
Olyan erőt kapok a futástól, aminek köszönhetően azt érzem, bármivel képes vagyok megbirkózni. Ha ezt megugrottam, semmi más nem okozhat gondot.
Közben folyamatosan feszegetem a saját határaimat a futáson belül, hol a távot, hol a tempót próbálom javítani, saját magammal versenyzek. Az érzés pedig semmihez sem fogható, hogy a saját magamról gondolt korlátokat ledöntöttem. Jöhet bármi, „lefutom”. Soha ne mondd, hogy soha – ezt is megtanultam egy életre.
Jövőre lesz 23 éve, hogy a Central Médiacsoport, egykor Sanoma kiadónál újságíróként dolgozni kezdtem. A női magazinok világa megfogott, szerkesztőként először még annak idején a Maxima magazinnál dolgoztam, ezt pedig már a Marie Claire követte, amelynek lapjain az indulás óta dolgozom. Hét évvel ezelőtt a print szerkesztői munka mellett a digitális világ is „megfertőzött”: a marieclaire.hu azóta szerelemprojekt számomra, szinte a második gyerekem a 14 éves fiam mellett.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
