Bombera Krisztina: Szegről-végről már találkoztunk különféle eseményeken, civil szervezeti dzsemborikon, de szemtől szemben most beszélgetünk először. Amikor erre készülve olvastam rólad, az életutunkban egy szép nagy közös halmazt találtam. Te a gazdasági szférából jössz, és azzal párhuzamosan hosszú éveken át önkéntes voltál, én pedig a médiából, ami mellett a kilencvenes évek vége óta önkénteskedtem. Csak te hoztál egy döntést, hogy ezt már full time csinálod, én meg továbbra is pendlizek a civilek, a business szféra és a kommunikációs iparág között. 

Marton Krisztina: Igen, nekem komoly váltás volt, hogy már csak civil szervezetnél dolgozom. De én is készültem, olvasgattam rólad, és kiderült számomra, hogy ezer helyen dolgoztál a civil szférában. 

BK: A NANE-től (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen – a szerk.) kaptam az első tanítást arról, hogyan kell megjeleníteni a médiában olyan súlyos ügyeket, mint a bántalmazás, például hogy újságíróként miért nem írjuk le soha a „szerelemféltés” szót, amikor az egyik ember megöli a másikat. A szemüveg, amit rám raktak, elmélyítette és pontosította a szaktudásomat. Azóta is dolgozom velük, a mai napig részese vagyok a Néma Tanúk felvonulásnak, minden évben elmondjuk a megrázó történeteit azoknak az áldozatoknak, akiket az elmúlt egy évben családon belüli erőszak során öltek meg. Sok más szervezetnél is részt veszek kerekasztal-beszélgetésekben, kommunikációs tréningekben, fejlesztésben. A példaképem szintén közös halmaz, ugyanaz, mint neked, Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetője, náluk kuratóriumi tag is vagyok. Úgyhogy civil önkéntesként az én alap érdeklődésem ugyanaz a terület, ami profiként a tiéd: a küzdelem a gyerekek különféle kiszolgáltatottságai ellen.

MK: Az egyik fő témád is ez volt jogászhallgatóként. 

BK: Igen, a gyerekbántalmazás. Amikor abbahagytam a televíziózást, az egyik barátommal alapítottunk egy céget, a Cause Art Platformot, amivel azon dolgozunk, hogy egyenrangú felekként kapcsoljuk össze a civil szféra és a vállalati szektor szereplőit, miközben igyekszünk erről úgy kommunikálni, hogy áttörjük a mindent elárasztó alapzajt.

MK: Én közgazdászként a pénzügyi szektorban és sok egyéb helyen dolgoztam. Nem is gondolnád rólam, de még biogázerőművet is építettem.

BK: Most hogy veszed hasznát a korábban megszerzett tudásnak? Azon túl, ami teljesen egyértelmű, hiszen a strukturáltság, a hatékonyság, a mérhetőség mind látszik az alapítvány egyre professzionálisabb működésén.

MK: Szervezetet építeni a civil szektorban pont ugyanúgy kell, mint az üzleti életben. Ugyanazokon a fázisokon megy át a szervezet a fejlődése során, és pont ugyanattól lesz működőképes. Sőt még a gazdálkodási alapstruktúra is ugyanaz a költségoldalon, hiszen nekünk is vannak személyi kiadásaink, fizetünk rezsit, és költünk marketingre. A forrás oldalon már egy kicsit más a helyzet, de igazából nekünk is bevételeket kell teremteni a működéshez.

BK: Diplomatikusan fogalmazol, amikor azt mondod, „kicsit más” a bevételi oldal. Ordító a különbség! És ezért szerintem egy civil szervezet struktúráját, pénzügyeit és gazdálkodását összetartani sokkal nagyobb feladat, mint egy céget vezetni, sokkal nagyobb forrásokkal. 

MK: Valójában a logikája ugyanaz. Lehet, hogy valamivel nehezebb a támogatásra szoruló gyerekek problémáját „eladni”, mint mondjuk egy traktort a mezőgazdaságban, 

de egyébként mi is termékekben és bevételekben gondolkodunk, és ugyanúgy üzleti szemmel próbáljuk nézni, hogy a minket támogatónak ez miért és hogyan lesz hasznos. Talán meredeknek tűnik, hogy valamit adni kell az adományért cserébe, de szerintem igenis fontos, hogy ez win-win szituáció legyen. 

A cégek nem pusztán jófejségből adakoznak. A magánszemélyeknél más a helyzet, ők valószínűleg érzelmileg érintettek, és ezért állnak egy ügy mellé a maguk lehetőségeihez mérten, de egy vállalatnál, ahol nem valakinek a magánjövedelméről van szó, szükséges a visszacsatolás. 

BK: Amivel szerintem semmi baj nincsen. Amikor a céges ügyfeleim szabadkoznak, hogy „jaj, Krisztina, azért ezt ne kommunikáljuk túl hangosan, mert szívesen adunk”, akkor mindig azt mondom, hogy de igenis a lehető leghangosabban kommunikáljuk azt, hogy együttműködnek egy civil szervezettel, mert ez másokat is támogatásra ösztönöz. Amerikában miért jó a civil és a vállalati szféra együttműködése? Mert halál ciki nem csinálni. 

MK: Nálunk mintha fordítva lenne, inkább arra néznek furán, aki ezzel foglalkozik. Ahogy rám is anno, hogy őrültséget csinálok, amiért elmegyek egy teljesen más szektorba fele pénzért, és föladom mindazt a kiváltságot, ami egy vállalati vezetőnek jár. Ezek szerint Amerikában ez pont fordítva van?

BK: Ismertem New Yorkban egy ügyvédi irodai partnert, aki a karrierje csúcsán döntött úgy, hogy teljesen mással akar foglalkozni. Már mindent elért, amit akart, senkinek nem kell bizonyítania, mindene megvan – egy civil szervezet vezetője lett. A környezetében lévő igazi, világ urai, csúcsragadozó vezetők pedig azt mondták neki, hogy wow, te most már tényleg vagy valaki, mert feladtad a pozíciódat egy menő ügyvédi irodában, hogy egy civil szervezetet fejlessz és irányíts. Ettől kezdve néztek föl rá igazán, tudva, hogy ugyanolyan magas színvonalú struktúrát kell létrehoznia, mint korábban, csak éppen sokkal nehezebb dolga van, mert itt a pénzt is neki kell előteremteni ehhez.  

De látok változást Magyarországon is, például a civilek elkezdtek ügyesen alkalmazkodni a piaci szemlélethez, és szolgáltatáscsomagokat értékesítenek. A vállalatoknál pedig annyira jó látni azt, hogy sokan ma már kerítésfestés helyett inkább azt adják, amihez értenek.

MK: Nekünk van olyan partnerünk, aki ezt felismerte. 

Az egyik reklámügynökség azzal állt mellénk, hogy kommunikációs kampányokat fogalmazott meg, újrarajzolta az arculatunkat, és a hírlevélsablontól az óriásplakát-hirdetésen át a bemutatkozó füzetig egy csomó olyan anyagot elkészített nekünk, amiért egyébként milliókat fizethetnénk.

Egy másik támogatónk, egy nagy ügyvédi iroda pedig mindenféle ügyes-bajos jogi ügyeinket végzi pro bono. Nagyságrendileg évi három-négy millió forint adományértéke biztos van mind a két vállalati kapcsolatnak. Szerintem az a legjobb, ha egy cég nem próbálja meg kitalálni a civil szervezet helyett, hogy mi lehet számára a segítség, hanem megkérdezi. 

BK: Ha ez jól működik, akkor mindkét fél nagyon sokat kap. Előfordulhat, hogy egy cég munkatársai a hatszázadik sampon eladása után már a kiégés szélén állnak, de ha a kreatív tudásukkal, a kommunikációs készségükkel és a grafikai tehetségükkel egy fontos ügyet támogatnak, attól feltöltődnek. 

MK: A velünk együttműködő ügynökségi kollégák pont azt mesélték, hogy egyre kreatívabb, egyre látványosabb anyagokat várnak el tőlük a kereskedelmi tévécsatornákon futó tucatreklámokhoz, amibe egy idő után bele lehet fáradni. Ezért kimondottan üdítő, hogy néha olyan üggyel foglalkozhatnak, ami nem csak a pénztárcájukat, hanem a szívüket is megmelengeti. 

Hogy ez mennyire kölcsönös, azt jól mutatja, hogy már az első kampánytervük, amivel előálltak, mélyen szíven ütött minket. Mert nem a nyomorpornót hozták, hanem pozitív üzenetekkel tudták megfogalmazni azt, amit az alapítványunk az állami gondoskodásban élő gyerekeknek ad. 

Annyira tetszett mindannyiunknak ez a kampányterv, hogy megkönnyeztük a bemutatón, ők pedig egy évig emlegették, hogy ilyen ügyfél élményük még nem volt. Ahogy egyre jobban megmerítkeztek a történetekben, amiket a munkánkkal kapcsolatban meséltünk, a hatás még jobban elmélyült, hónapokig töltődtek ebből az élményből. Ez egy tipikus win-win kapcsolat volt, és nem csak a három-négy milliós éves támogatási érték miatt, hanem emberileg is mindkét oldalon.

BK: Sokszor szomorúan nézem azt a rengeteg erőforrást és energiát, amit a nagyvállalatok beletesznek egy-egy csapatépítőbe, aminek végül – tisztelet a kivételnek – nincs az égadta világon semmi értelme. 

Mindig arra gondolok, hogy ha csapatot akarsz építeni, akkor ne egy napra csináld, hanem mondjuk egy évre álljatok egy civil szervezet mellé, és az egész csapat boldogabb lesz. 

MK: Az is természetes szerintem, hogy aki segít vagy adakozik, az szeretné látni annak az eredményét is, ez viszont csak hosszabb távú együttműködés esetén lehetséges igazán. Ha egy cég megáll ott, hogy készít egy fotót az átadásról – miközben mondjuk elvárja, hogy a támogatott gyerek legyen hálás, és köszönje meg a néninek és a bácsinak, amit hozott – az nem eredmény.  

BK: Éppen ez volt az első élményem veletek kapcsolatban, hogy nem mutatjátok a gyerekarcokat, vigyáztok a méltóságukra és a jogaikra ahelyett, hogy szó szerint az ő arcukkal próbálnátok pénztárcákat nyitogatni. A ti területetek különösen érzékeny abból a szempontból, hogy a vállalt feladat hosszú évekre, akár egy életre szóló felelősség. Dolgoztam olyan nagyvállalattal, aki megbízott egy feladattal: hidat képeztünk egy civil szervezet és a vállalat között, állami gondozott gyerekekkel foglalkoztunk. A nyelvtanulás mentén építettünk egy közösséget, majd egy év után úgy döntött a vállalat, hogy ügyet vált, holnaptól már valamilyen zöld témával foglalkozik. 

Az életem egyik legnagyobb traumája volt, hogy egyik pillanatról a másikra úgy váltottak, mintha nem gyerekekről volna szó, akiknek épp elnyertük a bizalmát. Amikor kivették mögülünk a forrást, akkor a csapatommal még jó ideig folytattuk a munkát ingyen, önkéntesként. Nem tehettük meg, hogy holnaptól nem jövünk azért, mert nem fizetnek érte. 

MK: Nálunk ezért van az, hogy klasszikus vállalati önkénteseket nem fogadunk közvetlenül a gyerek programjaihoz. Nekik pont az a legnagyobb traumájuk, hogy eldobták őket, feleslegesnek, lecserélhetőnek érzik magukat. Ezt mi nem tetézhetjük azzal, hogy idegen embereket egy-egy napra vagy órára odaviszünk hozzájuk. Épp az a rákfenéje a gyermekvédelmi rendszernek, hogy óriási a fluktuáció, így a változás a gyerekek körül, ezt nem akarjuk megsokszorozni. Úgyhogy maximum a táborhelyünkön lehet gazolni, metszegetni, füvet nyírni, vagy néha kerítést festeni, de egyébként teljesen más úton-módon kapcsolódunk a vállalatokhoz, illetve más módokon adjuk meg számukra annak az élményét, hogy átérezzék, kinek és miben segítettek.

BK: Amióta civil szervezetekkel dolgozom, mindig úgy gondoltam, hogy számomra ajándék, amit tőlük kapok és tanulok. Nemcsak én adok, ők is nekem, ugyanannyit vagy sokkal többet. A cégeknek szerintem a civilek szolgáltatásaiért mindig piaci árat kellene fizetniük.  

MK: Én is így gondolom. De szerintem van ebben változás, Magyarországon is egyre több a vállalat, aki valóban szeretne adni, és közben keresi azt, ami az ő közössége vagy brandje számára értéket jelent. Ez teljesen rendben van. 

A világon számtalan kutatás bizonyította, hogy a jótékony márkák értéke sokkal nagyobb. A munkavállalók sokkal szívesebben mennek ezekre a helyekre dolgozni, és nem csak a munkavállalóik, de az ügyfeleik is lojálisabbak, és magasabb áron tudják eladni a termékeiket. Tehát a jótékonykodás ilyen módon is megtérül. 

BK: Kommunikációsként számomra az is kihívás, hogy ebben a hatalmas zajban hogyan lehet kihangosítani a civil szervezetek ügyeit. Egyszer egy coach ezt úgy fogalmazta meg nekem: nemcsak tojni, hanem kotkodálni is kell!

MK: Hogy érted, hogy nagy a zaj? Sok az alapítvány?

BK: Nem csak az alapítvány sok, hiszen rengeteg az ügy, hanem általában a reklámok, a hírek, üzenetek. És kérdés, hogy ebben az üzenetcunamiban, ebben a zajban hogyan lehet megcsillantani azt, aminek valódi értéke van.

MK: Ez így van, ezért nekünk, civileknek is profibbá kell válni. Nem elég csak ülni abban a mély meggyőződésben, hogy amit teszünk, az nélkülözhetetlen a fenntarthatóbb társadalomért. Lehet, hogy így van, de ezt meg is kell mutatni, amihez házon belül és kívül is olyan emberekre van szükség, akik értenek a kommunikációhoz. 

BK: Ez pont az a terület, ahol csodálatos win-win együttműködéseket lehetne kialakítani, amit saját példaként te is említettél. Igazából mindenkinek, aki értéket teremt, kellene egy olyan profi kommunikációs ügynökség, mint akik veletek is dolgoztak. 

Az ügynökség ettől gazdagabb lesz, értékesebb, jobb munkavállalókkal, jobb élményekkel, kevesebb kiégéssel, a civil szervezetnek pedig nem azzal kellene foglalkoznia, ami végső soron nem az ő dolga. Mindenki csinálja azt, amihez ért, és tisztelje a másikat azért, amiben ő a profi. 

Ha operatőrrel dolgozom, nem kezdem el neki magyarázni, hogyan forgasson, hiszen én nem tudok képet komponálni. Ő pedig nem szokott a kamera mögül kiabálni, hogy mi legyen a következő kérdés. Kívülállóként nem kellene megmondani egy civil szervezetnek, hogy mire van szükségük, inkább hallgassuk meg őket. 

MK: Sokszor megnehezíti a dolgunkat az is, ha egy vállalati partner „felcímkézi” azt a pénzt, amit ad, pláne ha az az elvárása, hogy mind direktben a gyerekre költsük. De könyörgöm, mutassanak egy olyan cégvezetőt, aki el tudja adni a termékeit vagy a szolgáltatásait anélkül, hogy egyébként salesre, adminisztrációra vagy az irodai villanyszámlára költene. 

Magyarországon ma az az elfogadott, hogy egy alapítvány teljes büdzséjének legfeljebb 20-30 százaléka menjen a háttér megteremtésére. Németországban ez az arány akár 50 százalék is lehet. 

Mert ott vállalati oldalról elismerik, hogy ő ugyanolyan szervezet, ugyanúgy működnie kell, és a működésének ugyanolyan feltételei vannak, mintha traktort árulna. 

De erre is van jó példám: az egyik vállalati támogatónk az első beszélgetésünkön elmondta, hogy évente x forintot szeretne adni nekünk, előtte azonban tudni szeretné, de őszintén, hogy mi lenne nekünk a legnagyobb segítség. Elmondtam neki, hogy szívem szerint a forrásteremtés területére vennék fel egy embert, és a kommunikációnkat fejleszteném. Négy éve fizeti nekünk ezt a munkatársat. De százból talán egy ilyen támogató akad.  

A változás azért már nálunk is látszik, ha más nem, az ESG-kritériumok a cégeket is egyre inkább arra késztetik, hogy egyre tudatosabban gondolkodjanak a fenntarthatóságról. Szépen lassan kialakul az a tudásbázis vagy az a tanácsadói kör is, ami segíteni fogja őket ebben. A nemzetközi hátterű ügyvédi irodáknál, nagy könyvvizsgáló cégeknél már külön csapatok foglalkoznak a társadalmi felelősségvállalás területével, ha más nem, ők hozzánk is elhozzák ezt a tudást. 

BK: New Yorkban sokat forgattam civil szervezetek és nagyvállalatok együttműködéséről. Készítettem egy portrét egy ügyésszel, aki a civil szervezetek átvilágításával foglalkozott, a végén adott egyfajta értékelést, ami például abban is segített, hogy a vállalatoknak kikkel érdemes dolgozni. A megbízható minősítés a bizalomépítéshez is nagyon fontos. 

MK: Erre is van már példa Magyarországon, létezik például egy etikus adománygyűjtő minősítés (az Adománygyűjtő Szervezetek Önszabályozó Testülete által megalkotott etikai kódex alapján – a szerk.), ami azt bizonyítja, hogy az adott civil szervezet a támogatóival korrekt, etikus módon működik, és átlátható, például beszámolót készít, azt leadja a megfelelő helyekre stb. 

Emellett az is nagyon fontos, hogy mi, civil szervezetek az eredményeinket is valahogyan mérjük és láthatóvá tegyük. Abban a hatásmérés projektben, amit a Világszép Alapítvány nemrég elindított, egyrészt kimutattuk, hogy a gyerekeknél milyen fejlődést, változást érünk el, de még azt is ki tudtuk számolni, hogy mekkora a munkánk forintban megfogalmazható értéke. Négy és félszeres megtérülés, SROI jött ki, ami nagyon jó szám, vagyis 

minden befektetett 100 forintból 450 forint megtakarítást hozunk az államnak azáltal, hogy jobb egészségi, mentális és szociális állapotban lévő emberek nőnek fel a kezeink alatt. 

Egy vállalati támogató jogosan szeretné látni az adomány megtérülési értékét. Szóval igen, a vállalatoknak is van hová fejlődni, de a civil szervezeteknek is sok mindenben profibbá kell válniuk.

MOBIL-ZÓNA

Adsz-e/adnál-e telefont a gyereked kezébe? Ha igen, mikor? 

MK: Én a minél később, annál jobb elvet vallom. Sőt még tovább mennék: nem csak a gyerek kezébe, de a gyerek „fülébe” is. Ezen azt értem, hogy nekünk szülőknek igyekeznünk kell a lehető legkevesebbet telefonozni a gyerekek előtt, hiszen a mi viselkedésmintáinkat tanulják el, nem önmagában az eszköz létezése veszélyes számukra.

BK: Mindkét gyerekem akkor kapott mobilt, amikor először kezdtek egyedül iskolába járni tömegközlekedéssel. Akkor úgy éreztem, teljesen lehetetlen, hogy továbbra se legyen telefonjuk, ami persze vicces, hiszen én egy olyan generáció tagja vagyok, ahol a szüleink nyaranta akár több hétig sem tudtak rólunk semmit, és mégsem állt meg az élet! Én még stoppal is jártam Európát úgy, hogy anyukám csak az óvatosságomban, az értékítéletemben és a szerencsémben bízhatott. Ha a lányom most stoppolni akarna – pedig neki már telefon lapulna a zsebében – lehet, hogy infarktust kapnék.  

Mikor kaptad az első mobilod? 

MK: Én még egy másik korosztály tagja vagyok, és 24 éves koromban magamnak vettem, egyértelműen munkaeszközként.

BK: Amikor tévériporterként kezdtem dolgozni a kilencvenes évek második felében. Előbb volt mobilom szinte minden barátomnál, de ennek a munkám volt az oka. El sem tudom képzelni, hogyan dolgoztak a mobilozás előtt az újságírók! Első vagy másodgenerációs magyarországi mobilhasználóként én már pont nem láthattam, hogyan oldanak meg riporthelyzeteket a nagy öregek telefon nélkül. Ez hasonló ahhoz, amikor a gyerekeim még messzebbre mennek és azt kérdezik: hogyan oldottunk meg az életben bármit mobil nélkül?! 

Mi az öt legfontosabb/leggyakrabban használt appod? 

MK: Én vagyok a tipikus business felhasználó: Safari (böngésző), Mail, LinkedIn, Naptár, GoogleMaps. A nem business kedvenceim egyébként: Spotify, Időkép, BudapestGo, Természetjáró, DownDog Yoga

BK: Iphone-osként én Safaris vagyok, de google a mailboxom, ezt a kettőt naponta ezerszer, ahogy a legnépszerűbb internetes kommunikációs appokat is, hiszen a barátaim a bolygón sokfele laknak, EU-n kívüli mobiltarifákkal. És persze ott vannak kedvenc médiaappjaim, például a 444.hu vagy a New York Times.  

Mik az első emlékeid az okostelefonoddal? 

MK: Annak ellenére, hogy már bőven felnőttként találkoztam vele először, már alig emlékszem. De az biztos, hogy hamar berobbant az életembe az a rengeteg lehetőség, amit adott. Voltak olyan funkciók – például a tájékozódás –, ahol nagyon nehezen váltottam, és sokáig ragaszkodtam a jól megszokott, régimódi papír alapú térképekhez. Még ma is cipelem őket minden túrára, annak ellenére, hogy applikáció után megyek, biztonságot ad, ha velem van.

BK: Mobilügyben két mérföldkő volt az életemben: az első a buta telefonnal, a második az okossal. Híradós riporterként a leggyakoribb emlékem a mobillal az, hogy a szerkesztőim ingerülten hívogatnak, hogy mikor érek vissza egy-egy forgatási helyszínről a tévébe vágni. A híradó kezdési időpontja szent, ahogy közeledik az este, egyre ingerültebb mindenki, aki készíti. Olyankor azt kívántam, bár ne lenne mobilom, hiszen ez leginkább egy póráz vagy ostor az életemben! A második élményem az első Blackberrymhez kötődik, amit New York-ban használtam. Rengeteget utaztunk az elnökválasztási kampányidőszakokban az országban, sokszor napokat voltunk úton. De ekkor már tudtam e-maileket nézni a kocsiban! Ennek köszönhetem, hogy időben megkaptam egy váratlan értesítést Barack Obama egyik kampányeseményéről, ahova rögtön irányt is vettünk az operatőrömmel, kövér gázzal. Ha nincs netem és Blackberrym, lemaradtunk volna aznap Barack és Michelle Obamáról.

Hogyan segítette a fejlődésed/karriered a digitalizáció?

MK: Közgazdász vagyok, el nem tudnám képzelni a szakmám okoseszközök nélkül. Vezetőként a kommunikációs megoldásokat használom ki leginkább. De azt is élvezem, hogy sokkal gyorsabban és kevesebb energiával tudom megszerezni a szükséges információkat, azaz felgyorsultak a tanulási folyamatok, a másik oldalról pedig jóval kevesebb hétköznapi információval kell terhelni a memóriámat, hisz egy zsebre rakható telefonban könnyen elérhető minden fontos kontakt, időpont, jegyzet.

BK: Amennyire próbálok ma már gyakran digitális detoxot tölteni, megszüntetni a zajt a fejemben és magam körül – ugyanannyira igaz az is, hogy én a szakmámban és a fejlődésemben messze a legtöbbet a digitalizációnak köszönhetem. Speciális szakmában töltöttem évtizedeket: rohanni kellett helyszínekre, így csak az autóban tudtam felkészülni, a riportalanyokkal beszélgetni, egyeztetni. Ha bármi változás volt, vagy breaking news, mondjuk egy robbantás, egy híradósnak azonnal értesítést kellett kapnia ilyesmiről.