A technológia robbanásszerű fejlődésen megy keresztül, ami a rengeteg új lehetőség mellett számos kérdést is magával hoz. A Yettel szeretné a mobiltechnológia tudatosabb használatában segíteni az embereket, és valódi partnerként dialógust kezdeményezni ezekről a kérdésekről, akár a legmegosztóbb témákról is.

Bőhm Kornél: A gyermekek biztonsága a digitális térben rengeteg dolgot jelenthet, számtalan ablakot kinyit már a témafelvetés is. Úgyhogy először arról lenne praktikus beszélgetni, hogy miről beszélgessünk, milyen aspektusokra fókuszáljunk, mit engedjünk el. Ági, te honnan közelítenél a kérdéshez?

Romet-Balla Ágnes: Amikor megláttam a témát, először az jutott eszembe, hogy megint jön egy tipikus, agyonrágott beszélgetés arról, hogy mennyi veszélye van az internetnek. Ami persze fontos, mert a védelem terén még mindig nem tartunk ott, ahol kellene, mégis inkább úgy kereteztem át magamnak a kérdést, hogy nekünk, akik a PR-szakmában és a kommunikációban dolgozunk, mi a felelősségünk abban a sokféle hatásban, ami a neten keresztül éri a gyerekeket. 
Most hátralépek kettőt: mind az SOS Gyermekfalvaknál, mind a WWF-nél sokat beszélgettünk arról, hogyan lehet egy hírt úgy megfogalmazni, hogy az átüsse az ingerküszöböt. Csakhogy ez kettősséget szül, mert egyrészt szeretném tiszteletben tartani az emberek jogait, és odafigyelni az érzékenységükre, másrészt ebben a csomagolásban iszonyú nehéz elérni, hogy tényleg elolvassák az anyagot, átmenjenek a honlapra, elkezdjenek érdeklődni a téma iránt. Tehát akaratlanul belemegyek abba, amibe nem szeretnék: elkezdek szenzációhajhász címeket kitalálni. Tudom, hogy a tragédia átüti az ingerküszöböt, ezért keresek valamilyen megrázó témát, amit kiemelhetek, vagy olyasmire hívom fel a figyelmet a címben, aminek amúgy a cikkben nincs jelentősége. Lényegében azt teszem, ami ellen a másik oldalon küzdök, és nem tudom, melyik kezembe harapjak. Mert mi a fontosabb: a pénzszerzés egy általam képviselt nonprofit szervezetnek, ami nélkül nem végezheti a feladatát, vagy az, hogy tekintettel legyek mindenkinek a jogaira, azon az áron is, hogy kevésbé átütően kommunikálok.

B. K.: A közlők felelősségét tekintve az a vesszőparipám, hogy mélyrepülésben van a szóhasználat is. Nem csak öncélúnak, de kifejezetten károsnak látom, hogy a trágárság kontrollálatlanul kerül be a médiába, és nem csak az egyszereplős podcastokba, vlogokba, hanem a szerkesztőkkel, főszerkesztővel rendelkező mainstream műsorokba, portálokra is. Ha pedig ez a minta, ez a norma, akkor nagyon nehéz számon kérni a fiatalokon, hogy milyen kifejezéseket engednek meg maguknak – sőt fel sem tűnik nekik, hogy határokat lépdelnek át. Nem tudom, arról van-e szó, hogy azoknak, akik ezeket az anyagokat átengedik, egyszerűen nem volt gyerekszobájuk, vagy rövid távú szakmai megfontolásból viszik le a lécet végtelenül alacsonyra. Harmadik megoldás, hogy az én egykori gyerekszobám nagyon elavult lett. Azt mindenesetre fenntartom, hogy egy lefelé tartó spirálba kerültünk.

R-B. Á.: Így van. És a gyerekek helyzetét nem tudom elvonatkoztatni ettől. Amikor én voltam fiatal, akkor összesen két-három napilap jelent meg. Azok állítottak egy mércét arra vonatkozóan, hogy nagyjából hogyan kell hozzáállni az idősekhez, a szegényekhez, a politikához, a nőkhöz, a mássághoz, egyáltalán a világhoz. Jelen pillanatban pedig egészen másfajta nyelvezetben özönlik a fiatalokra millióféle információ. A médiában ma mindent szexszel adunk el, tárgyiasítjuk a női testet, evidencia bárki magánéletét kiteregetni. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem befolyásolja a gyerekeket olyan irányba, amitől egyébként óvni akarom őket. De amikor az internet káros hatásairól esik szó, akkor a többségnek elsőként az ugrik be, hogy Józsi bácsi 15 éves tininek adja ki magát, és gyerekek csábítgat a cseten, vagy esetleg az, hogy a gyerek pornót lát. Közben nem gondolunk arra, hogy a bulvárban milyen szenzációhajhász címeket adunk, pedig az én szememben ez ugyanaz a bántalmazási fokozat.

B. K.: Ez egyrészt a mi felelősségünk, akik kommunikálunk, ugyanakkor van egy közvetítő közeg is, a média. Ahogy említetted, teljesen valid probléma, hogy az erős szóhasználattal a szerkesztőknek próbálunk kedvet csinálni ahhoz, hogy foglalkozzanak a témánkkal. Hiszen mi felkínálunk üzeneteket, megfogalmazásokat, vizuális anyagokat, és várjuk, hogy a médiumok bekapják-e a csalit. A legjobb szándék mellett is előfordul, hogy az általunk írt szöveg más címmel, más hangsúlyokkal, átfogalmazva jelenik meg, esetleg egy olyan üzenetet domborít ki, aminek mellékes szerepet szántunk, vagy idézőjelesen használtuk. Tehát a közvetítő közeg felelősségét szintén nem lehet eléggé hangsúlyozni.

R-B. Á.: Nem akarom senkire ráhúzni a vizes lepedőt, ez valóban a közös felelősségünk, benne vannak a szerkesztők, az újságírók, mindenki, aki a social mediában posztol, átvesz és megoszt tartalmakat. Próbálhatunk szemben úszni ezzel a hatalmas áramlattal, de előbb-utóbb elsodor. Például vannak „női oldalak”, ahol minden harmadik mondatban megjelenik valamilyen női testrész alpári verzióban, főcímként, a hozzá illő képpel kirakva. Jó, hogy ma már nem cenzúrázunk, de valamiféle belső etikai cenzúrának mégiscsak lenne létjogosultsága. 
Ez a fajta kommunikáció megváltoztatja a gyerekek beszélgetéseit, reakcióit, azt, ahogyan élik az életüket. Persze hallok olyan véleményeket is, hogy ha mindenki lezüllik, akkor senki sem züllik le – lehet így is nézni a világot. Én mégis szeretek eljátszani a gondolattal, hogy vannak még olyan pontok, ahol megálljt lehet parancsolni, vagy legalább lelassítani a folyamatot, és ráébreszteni az embereket, hogy van felelősségük.

B.K.: Én azzal a gondolattal szoktam játszani, hogy az általad említett etikai szint megtartását a komoly, nagy hatású médiumok akár önként vállalt missziónak is tekinthetnék. Rengeteg kisebb csatorna van, akiket nem lehet szabályozni, de a legnagyobb tartalomgyártóknál igenis fel lehetne állítani egy mércét. Mondjuk, nem írjuk le címben azt, hogy „szar” – most csak mondtam egy sajnos már teljesen bevett kifejezést. Olyan sokféle módon meg lehet fogalmazni a dolgokat – figyelemfelhívóan is –, valóban lehetne erre egy belső etikai kódex a médiumoknál.

R-B. Á.: Épp ez változott meg. Régebben a tájékoztatáson kívül a médiának volt egyfajta edukatív jellege is. Ezt most már csak bizonyos csatornák képviselik, a többség pedig úgy gondolkozik, hogy amiért pénzt kap, azt kirakja. 
Persze az is fontos, hogy egyébként még milyen információk, hatások érik a gyerekeket, milyen közegben élnek otthon, és az képes-e ellensúlyozni a világhálóról érkező hatásokat. Nyilván nem tagadhatjuk el a családok szerepét. Jobb esetben azért a gyerek nem az online térben él, ha mégis, az azt jelenti, hogy otthon nincs rendben valami.

B. K.: Vannak ebben a témában morális pánikpillanatok. Az első, amire vissza tudok emlékezni, az a Big Brother kapcsán kialakult kulturális vita arról, hogy lehet-e ilyesmit csinálni. Ekkor még érdemi tévévitákban és szeriőz újságok oldalain vitatkoztak társadalomtudósok, írók, műsorkészítők, médiaszakemberek, hogy van-e lejjebb a valóságshow-knál, milyen következménnyel jár ez a teljes társadalomra. Súlyában talán eltérő, mégis hasonló kérdést vetett fel az az eset, amikor nemrég egy telefontokos cég kétmillió forintot szórt szét az Erzsébet téren. Ez két nagyon különböző pontja a folyamatnak, amiről beszélünk, mégis úgy tűnik, vannak ilyen mérföldkövek, amikor kialakul egy – akár csak értelmiségi – diskurzus arról, hogy meddig lehet elmenni, és mikor kell rámutatni, hogy ez nagyon nem stimmel. Miközben nem az értelmiségi elefántcsonttoronyban vagy az ÉS hasábjain dől el, hogy mit lehet és mit nem, valamiféle irányzékot mégis muszáj képviselni, mert ha everything goes, akkor az a bizonyos lefelé haladó spirál megállíthatatlan.  

R-B. Á.: Abszolút egyetértek. Visszatérve a szülők szerepére, régebben azt mondtuk, hogy a tévé a digitális bébiszitter, ami elé leültetjük a gyereket, és ott elvan. Ezt valamennyire tudtuk kontrollálni. Persze most is ki lehet venni a kezéből a telefont, csak ez kicsit nehezebb. De ami szerintem rendkívül fontos minden gyerek fejlődése szempontjából, hogy ha találkozik egy olyanfajta tartalommal, ami felkavarja, ami kérdéseket vet fel benne, vagy felkelti a kíváncsiságát, akkor legyen valaki a valódi világban – és nem az online térben –, akivel ezt megoszthatja. Ez nem feltétlenül csak a szülő lehet – persze valószínűleg ők a leginkább elérhetők –, hanem barát, testvér, a szomszéd, bárki, akivel le tud ülni. A lényeg, hogy teljes valójában lássuk őt, dekódoljuk az apró gesztusait, a testbeszédét, a reakcióit, amit csakis élőben lehet érzékelni. Ha így átbeszélheti az élményeit, azt nem pótolja semmi.

B. K.: Említetted a pornót, ez is egy olyan dolog, amivel jóval fiatalabb korban találkoznak, mintsem képesek lennének feldolgozni. Ebben az ügyben is fontos lenne az edukáció, ugyanúgy, ahogy a Marvel-univerzumot is megtanuljuk értelmezni, és nem gondoljuk, hogy az a valóság, amit a filmben látunk.

R-B. Á.: Pontosan, aki elhiszi, hogy két perc alatt öt orgazmust lehet átélni, azzal baj van.

B. K.: Nem akarok nagyon negatív lenni, de azt hiszem, az a hajó elment, hogy képesek legyünk kontrollálni, mihez fér hozzá a gyerek. Ha otthon nem is engedjük, az iskolában vagy a másik gyerek telefonján bármit megnézhet.

R-B. Á.: Nem szakemberként, hanem háromgyerekes szülőként és olyan vezetőként válaszolok erre, akinek az elmúlt 12 évben mindig volt egy csapata. A kettő ugyanis nagyon hasonló, egy csapatot és egy gyereket kétféleképpen tudsz jó irányba terelni: korlátokkal és szabadsággal. És itt jön az, hogy egy 10 évesnek nyilván mást engedek meg, mint egy 15 évesnek, ugyanakkor ezt nem lehet feltétlenül életkorhoz kötni. Amikor a filmeket különböző korhatárjelzésekkel vetítik, az jó alap, mert ad egy skálát, de azt ne felejtsük el, hogy minden gyerek más.

B. K.: Talán nem a tartalom megfékezése a nagyobb felelősség, hanem a feldolgozás segítése, az elérhetőség.

R-B. Á.: Mindkettő. Ez kicsit olyan, mint amikor a gyerek tátott szájjal áll a zuhany alatt – vedd ki onnan, mert előbb-utóbb megfullad! Vagyis fokozatosan kell megadni neki a lehetőséget a tartalomfogyasztásra. És szükség van egyfajta íratlan hármas megállapodásra a média, a gyerek és a szülő között. Leültetem a gép elé, és remélem, hogy nem jön vele szembe olyan tartalom, amit én károsnak ítélek, mert bízom a média felelősségében, vagy mert befizettem a megfelelő szűrőt. Ha ez a hármas szerződés valahol sérül, és a gyerek olyasmivel találkozik, ami felkavarja, akkor az én feladatom, hogy segítsem a feldolgozásban.  

B. K.: Nekem tetszik ez a hármas megközelítés, csakhogy ebben szerződőként nincsenek benne az osztálytársak vagy az idősebb gyerekek, akiknek szintén van mobiljuk, tabletjük, és nem tudjuk kontrollálni, hogy onnan mi érkezik.

R-B. Á.: Az a buborék, amiben nevelem a gyerekemet, mégiscsak egy buborék. És a gyerek egy szép napon ki fog lépni belőle egy sokkal nagyobb térbe, ahol nagyon sokféle buborék jön vele szembe. Ha átmegy a szomszédba, és azt látja, hogy ott a kisfiú pornót vagy erőszakos filmet néz, azt is fel kell dolgozni. Minden helyzet, amikor a komfortzónájából kilépve valami mással szembesül, a személyiségét fejleszti. Ez olyan, mint hogy engedem-e fára mászni. Bent tarthatom a szobában, a biztonságos védőburokban, de akkor valószínűleg egy magatehetetlen szörnyet nevelek. Néha engedni kell, hogy sérüljön, és aztán a sebet nekünk kell kezelni. Ebben benne lehet az is, hogy a gyerek esetleg szeretné módosítani azt a bizonyos szerződést, és ilyenkor megbeszéljük, hogy ez hogyan lehetséges.

B. K.: Mi a helyzet az eszmékkel és ideológiákkal? Mert az online térben politikai nézetek vagy akár fundamentalista ideológiák is elérhetők.

R-B. Á.: Van erre egy szó: propaganda. És valljuk be, Magyarországon ezt nem lehet kikerülni. Nagyon egyszerű nyelven nagyon erős üzeneteket fogalmaznak meg, amelyekre rögtön felfigyelsz, mert a védekező mechanizmusodat célozzák. Van az emberi agynak egy olyan sajátossága, hogy amint veszélyt érzékel, leblokkol, és csak arra koncentrál, hogy a veszély forrásától megszabaduljon. A híreknek ilyen hatásuk is lehet: csőlátásba kényszerítenek. Ez történt a Covid-járvány idején és az ukrán háború kitörésekor is. Az összes kutatás azt mutatja, hogy mindkettő rémes hatással volt a gyerekekre, és olyan terheket tett rájuk, amit cipelnek tovább. Érdemes mérlegelni, hogy ez tájékoztatás-e vagy félelemkeltés. Borzasztóan károsnak tartom, hogy a politika ide is beszivárgott. A gyerekeknek a család, iskola, edzés, játszótér koordináta-rendszerében kellene mozogniuk, és ott biztonságban érezni magukat. Nem lenne szabad ebből túl korán kitépni őket, és egy olyan térbe helyezni, ahol rajtuk kívül álló dolgok miatt folyton veszélyben érzik magukat.

B. K.: Amikor felvetettem ezt a kérdést, akkor eszembe jutott az is, hogy a 14 éves kislány csatlakozik az ISIS-hez, mert fundamentalista toborzással találkozik a neten.

R-B. Á: Ha hiányzik az az alapvető értékrend, amit a magáénak tudhat, ami biztonságot ad, akkor érthető, hogy elkezd keresni valamit. Így működünk, fogódzóra van szükségünk. És ha egy szélsőséges csoport azzal az iszonyú egyszerű üzenettel jön, hogy csak ennyit kell tudnod: őt utáld, őt pedig szeresd, az elvihet a szélsőséges vallásos ideológiákba. Az SOS Gyermekfalvakhoz kapcsolódva el tudom mondani, hogy néha nem a vér szerinti családod adja meg a hátteret, de háttérre, biztonságra szükség van. Ha ez nincs meg, akkor sokkal könnyebben el tudnak vonni azok, akik valamilyen fogódzót ígérnek.

B. K.: Beszéljünk egy kicsit az adatbiztonságról is. Hogyan segíthetünk a gyerekeknek abban, hogy mire ne kattintsanak, hogy lássanak át a szitán?
 
R-B. Á.: Te hányszor dőltél be ilyesminek?

B. K: Párszor.

R-B. Á.: Én is, úgyhogy ebben nem tudok jó példával szolgálni, és receptem sincs rá. Nagyon izgalmas kérdés, hogy az egyik oldalon megpróbálod azt mondani a gyereknek, hogy ne bízzon senkiben, ugyanakkor bizalom nélkül nem megy. Tehát megint van egy ellentmondás. Nem tudok jó fogódzót adni ahhoz, hogy a világban kiben bízhatsz meg, és kiben nem.

B. K.: Annyit tehetünk, hogy beszélünk velük a konkrét esetekről, ahogy mi felnőttek is ezt tesszük egymás között, és a médiában is megjelennek a figyelmeztetések. Istenes feladat ebben kiigazodni, mindannyiunk felelőssége, hogy ami hozzánk eljut, arra felhívjuk a figyelmet. Ez olyan, mint az összes több értékrendbeli kérdés: ha ez neked fontos, tovább fogod adni, ha te sem látod az igazi veszélyt, akkor nem foglalkozol vele.

Fotók: Keren Fedida, Robo Wunderkind, Gaelle Marcel és Allen Taylor/Unsplash