Mikor volt az első megrendítő találkozása a privátfotókkal?

Családi fotókat nézegettem nagyítóval. Hat darab kép volt, amit most már nem tudok megmutatni, csak beszélni róla, mert elkallódtak. Másodéves főiskolás lehettem operatőr szakon, és rá kellett jönnöm, hogy bár professzionális képkészítőnek készülök, de ilyet, mint ez a hat kép, a büdös életben nem fogok csinálni. 
Egy osztályfénykép volt rám a legnagyobb hatással. Az akkori apósom, tekintettel arra, hogy szegény gyerek volt, egyházi általános iskolába járt, amit apácák működtettek. A kép közepén egy apáca ült, akinek olyan durva volt az arca, mintha fejszével faragták volna, az úgynevezett katolikus humanizmusnak nyoma sem volt rajta. Körülötte tizenkét gyerek állt, mind magyar huszárnak beöltözve. Az apósom volt a parancsnok, aki kirántott karddal vezényelt nekik, a többiek meg puskával céloztak a kamerába. Ennek a képnek az ereje hosszú évtizedeken át hatott rám, annyira, hogy 2022-ben ez adta a mintát A Hídemberben a Batthyány-kivégzés fényképezéséhez.

Mit látott meg benne?

A nyomorúságnak olyan motívumait, ami ellentmondott a daliás magyar huszár képének. Ahogy nagyítóval elkezdtem nézni, észrevettem például, hogy az egyik kisfiúnak üvegből volt éppen az a szeme, amivel célzott. A tizenkét gyerekből legalább hatnak nem volt cipője, kikölcsönözték a huszárruhát, de cipő nélkül, mezítláb álltak vagy térdeltek a sárban. Az elképzelt nemzetkép és a valóságos nyomorúság közti ellentmondás volt rám ekkora hatással – ha már elhatároztam, hogy ezt a hülyeséget így megfogalmazom.

Történhetett volna, hogy rácsodálkozik erre a fotóra, és az élmény sok mindent elindít, de miért lett ebből éppen gyűjtemény?

Mert, ahogy mondtam, rádöbbentem, hogy én nem bírok ilyen képet csinálni. A harmadik főiskolás évemet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam létrehozni az új magyar fotográfiát, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet.

Miért nem? Mi az, ami ilyen különlegessé teszi az amatőr fotót?

A véletlen, ami nagyobb úr, mint a királyok meg a miniszterelnökök. Ahogy a mesterséges intelligenciával létrehozott filmek sem fogják tudni azt, amit Kállai Ferenc vagy Törőcsik Mari. Sokszor előfordult az életben, hogy meg akartam komponálni egy képet, de nem sikerült, mert a valóság visszabeszélt. De ha van egy modern, digitális gépem, akkor csak megnyomom a gombot, és létrejön a kép, amit elképzeltem. Csakhogy ez életveszélyes a művészetre nézve! Életveszélyes, mert a valóság ezerágú fája helyett azt az előítéletet fogom megvalósítani, ami a lelkemben él, ahelyett, hogy engedném, hogy a valóság visszapofázzon, és megfogadjam a tanácsait.

Egy profi fotós nem hagyatkozhat a véletlenre?

Valahogy nem megy. Mondom, én egy évig próbálgattam, és rájöttem, hogy lehet baromi jó fotókat csinálni, de olyat, amit a véletlen ad, nem lehet kitalálni. Még egy példa arra, ami megfogott: ez pedig egy első világháborús fotográfia. A képen a lövészárok egyik oldalán, egy földből kiásott padon ül egy katona, és olyan tekintettel néz a gépbe, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni. Nem is érzés, hanem komplett életfelfogás, egyfajta mentalitás van az arcán. Több mint tíz év után jöttem rá, hogy mi ez a tekintet: azt a képet nem egy fényképész csinálta, hanem egy másik katona, akire a társa úgy néz a felvétel pillanatában, mint aki másnap, a gyalogsági rohamnál éppúgy megdögölhet, mint ő. Arra jöttem rá nagyon lassan, hogy a sorsközösség az, ami elő tudja hívni ezt az arckifejezést. 

Milyen forrásokból kezdte a fotógyűjtést? 

Akkoriban könnyű volt amatőr fotókhoz hozzájutni. A hetvenes-nyolcvanas években a budapesti lomtalanításokon a reneszánsz bútorral együtt a jobbnál jobb fényképeket is kirakták az utcára. Mivel nagyon sokat dolgoztam televíziós dokumentumfilmeken, sokfelé utaztam az országban, és szinte mindenhol akadt egy-egy működő fotográfusműhely. Nem beszélve arról, hogy ez a rögeszmémmé vált, és nem tudott úgy szembejönni velem egy fénykép, hogy el ne kérjem, vagy el ne lopjam. Ma már tisztességes lettem, de akkor loptam fényképet. Soha semmi mást, de fényképet igen.

Tehát, hogy az egyik legnagyobb bűnömet elmeséljem, egyszer egy vidéki múzeumban a muzeológus elém tett nyolc darab ferrotípiát azzal, hogy meg tudnám-e megmondani, mi ez. Hát, mondtam, fogalmam sincs. De amikor kiment, arra gondoltam, hogy ha ez a muzeológus nem tudja, mi az a ferrotípia, akkor nem érdemli meg, hogy legyen neki nyolc darab. Annyira felháborított a hozzá nem értése, hogy – mondván, nálam jobb helye van – elhoztam őket. De ez volt az egyetlen alkalom, amikor ezt megengedtem magamnak.

Válogatás nélkül begyűjtötte a képeket?

Igen, amit csak lehetett, mindent elhoztam, ugyanis az a véleményem, hogy nincs száz amatőr kép, amelyek között ne volna legalább egy zseniális. De ki kell válogatni. És az is igaz, hogy egy-két kivételtől eltekintve soha nem bírtam kidobni fényképet. Soha. Mert lehet az egy teljesen ócska, fotográfiai értelemben semmit nem érő portré, de ha kidobom, akkor az az ember, akit ábrázol, megszűnik létezni. 

Mi az, amit zseniálisnak nevez egy fotón? 

Valami olyan véletlenszerű fotográfiai bravúrt, ami nekem soha nem jutna eszembe, amit nem vagyok képes megcsinálni. Ilyen az a kép is, amit az archívum emblémájának választottam. Valaki lefényképezett egy parasztasszonyt két gyerekkel egy tanya udvarán. De nem tudott fotózni, ezért ez a kis csoport a bal alsó sarokba van komponálva, a kép többi része üresen maradna – ha az Isten nem dönt másképpen. De másképp döntött, és abba az üres jobb oldali részbe, pont az exponálás pillanatában, bezuhan, vagy fejre esik, vagy bebukfencezik egy tök kopasz parasztgyerek, ráadásul rövid nadrágos öltönyben, ami ott nem mindennapos viselet. Ez az, amit mi nem tudunk megcsinálni. Amikor hibásan komponálunk, akkor az Úr kijavítja, és behoz egy másik motívumot, amiről álmodni se mertem.  

Ehhez a képhez egy érdekes történet is tartozik, tudniillik egyszer bemutattam Kepes András egyik műsorában, ugyanezzel az ócska dumával, amit most lökök róla. Néhány héttel később – sose felejtem el, éppen Kisorosziban ebédeltem egy kifőzdében, ahol a mezőre voltak kitéve az asztalok – szólt a telefonom. A képen látható asszony szoknyájába kapaszkodó egykori kisgyerek telefonált, hogy készítenék-e nekik egy kópiát, mert ők ezt a fotót annak idején azért csinálták, hogy kiküldjék a frontra az édesapjának. Ki is küldték, de addigra a papát lelőtték az első világháborúban.

Sok évvel később a Telexen volt egy sorozat a Hórusz képeiből, ahol szintén megjelent ez a fotó. Ezután megint szólt a telefonom, ekkor a másik gyerek hívott fel, és ő is kért egy kópiát. Elmesélte, hogy ez nem az első, hanem a második világháború idején történt, és a papa megkapta a képet, haza is hozta, nem esett el a háborúban. Azóta se tudom, mi történt valójában, de ami a lényeg, a fotó valahogy visszajutott Magyarországra, és Kincses Károlynak, a Magyar Fotográfiai Múzeum alapítójának kezébe került, ő pedig nekem ajándékozta, amikor elmondtam neki, hogy ez lehetne a Hórusz Archívum emblémája.

Hogyan hatottak a privátfotók a filmkészítő Kardos Sándorra?

A Batthyány-kivégzést már említettem, de ezek a képek például megtanítottak úgy világítani, ahogy a főiskolán nem tanulhattam meg. Ott elsajátítottuk a szakmát, az amatőr fotók pedig megtanítottak arra, hogy amikor már rendesen tudok fényképezni, akkor szabad egészen másképp dolgozni. Például szabad – sőt kívánatos – úgy világítani, hogy ne legyen kiegyenlített a fény, hanem akár beéghet az egész kép – egyszerűen csak azért, mert nekem úgy tetszik.

Van egy fotóm egy rákosszentmihályi polgári villa halljáról, ahová kintről érkezik a fény, ezért bizonyos pontokon kiég vagy besül a kép. Ez a fotó inspirálta, ahogy később A tanítványokban bevilágítottam azt a jelenetet, amikor meghozzák Teleki halálhírét. Az Egyetem téren, a jogi egyetem egyik hatalmas félemeleti termében vettük fel. Egyetlen lámpa sem volt bent a jelenetben, ehelyett hatalmas vásznakat feszítettünk ki az ablakok elé, és mindkét vásznat négy darab szén ívlámpával világítottuk meg. Ebben nem izzószál van, hanem két szénrúd között alakul ki egy villámszerű elektromos ív. Iszonyú nagy fénye van, csodálatosan szép. Semmi máshoz nem nyúltam, csak azt a fényt használtuk, ami kintről beszűrődött, ugyanúgy, mint a rákosszentmihályi villában. 

Ezeknek a képeknek a nézegetése arra is óriási hatással lehet, aki nem fotós, nem operatőr. Úgy képzelem, egy idő után az ember elkezd másképp látni, másképp gondolkodni. 

Persze, de ez nem azt jelenti, hogy ilyen képeket kell csinálni, csak érdemes kipróbálni, hogy milyen érzés leesni a kötélről. Van négy kísérleti filmem, ezek közül az első a Hymnus, amely film- és televíziós hulladékokból, laboratóriumi selejtanyagokból készült kollázstechnikával – lényegében szemétből gyűjtött szótagokból raktuk össze a magyar Himnuszt. Ezen a hatperces filmen négy évig dolgoztunk. Egy másik kísérleti filmemet, az Átváltozást gömbkamerával vettük fel, a Résfilmet és A sírásót pedig a sportversenyeken használt célfotókamerával. Az egyik tanítványom pedig egy játszótéren fejjel lefelé fellógatta magát a hintára, így készítette a Lógás című tízperces kisfilmjét. Ez nem azt jelenti, hogy csak így lehet filmet forgatni, de egyszer próbáld ki, hogy milyen érzés, milyen képek keletkeznek így. Ez olyan, mint ahogy Goethe is hadat üzent Newton fizikai színelméletének, mert őt inkább a színek szimbolikus és érzelmi hatása érdekelte. 

Rengeteg fotográfia átment a kezén. Az évek során kialakult valamiféle képe az országról vagy azokról a korszakokról, ahonnan ezek a képek érkeznek? 

Ha sommásan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy ezekből szűrődik le az igazság. A fotóriporter Benkő Imre életműve is nagyon-nagyon fontos, rettenetesen nagyra tartom, de az az érzésem, hogy az igazságnak csak az egyik felét lehet megismerni a profik képeiből. És ezzel nem akarom kétségbe vonni a nemes szándékkal létrehozott értékeket, de meggyőződésem, hogy valamit csak az amatőr fényképekből lehet megtudni. De hogy mi az, azt ne kérdezze meg.

Pedig szerettem volna.

Tudom, hogy készült rá, azért mondom, hogy ezt inkább kikerülném.

Kutatható a gyűjtemény?

Amíg nem dolgoztuk föl, addig nehezen kutatható, de mindenkit szeretettel várunk, akit érdekel. Az archívum váza fenn van a weboldalon, körülbelül hatezer kép az egymillióból, nagyjából 120 kategóriába sorolva. Finanszírozás híján sajnos csak nagyon lassan haladunk a feldolgozással. Kincses Károly egyszer azt mondta, hogy három embernek nyolc évi munka lenne a digitalizálás, és iszonyú költség. De azért dolgozunk, hogy a gyűjtemény kutatható legyen, visszaforogjon, cirkuláljon. Gyakran hallom, hogy olyan egyetemeken, ahol képekkel foglalkoznak, a diákok különféle feladatokat kapnak az archívumhoz kapcsolódóan, és néha még minket is meglep, hányféle rétege, milyen mélysége van az anyagnak.

A fényképek halmaza egyfelől végtelen, hiszen rengeteg fotográfia készül, mégis van egyfajta végessége, merthogy ma már az emberek nem nagyon fényképeznek filmre és papírra. Érdekesek-e a digitális fényképek, vagy nem?

Ugyanúgy van közöttük érdekes, csak az a probléma, hogy azt a fajta képet, amit én igazán szeretek, a digitális gépen azonnal törli a készítője. Régen a Madách téren volt egy fényképészüzlet, ahol a néni kitett a pultra egy fatányért, az ügyfelek oda dobálták be a selejtnek tartott fotókat. A néni megengedte, hogy bejárjak, és néha kiürítsem a tányért. Itt találtam az egyik kedvenc fotómat: valakiről a barátja csinált egy fényképet, miközben a harmadik jó barát betolt egy képes újságot az illető arca elé. Azon az újságon szintén egy arc volt, így pont olyan lett a kép, mintha az az ő feje lenne. És ezt kidobták mint szemetet – pedig valószínűleg ez volt a legjobb fotó, amit valaha csinált a készítője.

Mennyire fontos a humor a képeken? Vagy nem fontosabb, mint bármi más?

Nem fontosabb, mégis néha nagyon jókat lehet derülni. De nem úgy, hogy kiröhögöm ezeket az embereket, nem erről van szó. Inkább a lét megmagyarázhatatlan vagy elviselhetetlen könnyűsége jut eszembe, hogy ezzel a klasszikus címmel éljek. Előfordul, hogy egyik vagy másik képet valaki mulatságosnak tartja, én meg tragédiát látok benne. Tegnap olvastam egy interjút Víg Mihállyal, aki Tarr Béla filmjeiről beszélt. Többek közt azt mondta, hogy Bélával mindig csodálkoztak, hogy az emberek ezen vagy azon miért nem röhögnek. De Kafkával ugyanez volt a helyzet: amikor az Átváltozást felolvasta a barátainak, hát összepisilték magukat a röhögéstől, mindenki más pedig tragédiát látott benne – mint ahogy egyébként az is. Valami ilyesmi van itt is (persze lehet, hogy tévedek, sőt valószínű): minden fotó egy olyan tragédiát közöl, ami már bevégeztetett. Mielőtt az a fénykép elkészült, már lezajlott egy antik dráma. És ezt nagyon sokan mókásnak találják, mint ahogy az is.  

Én a mennyei atyámtól a mozgóképre kaptam tehetséget. Nem fényképezek olyan jól, mint ahogy filmet tudok csinálni, de a fotót nagyobbra tartom. Az ősi barlang- és sziklarajzokra emlékeztet – ahogy az életből meg van állítva egy pillanat, és én azt nézhetem. Ilyen értelemben a fotónak nagyobb a hatalma, mint a filmnek. Csak hát az ember mindig vágyik a folytatásra.

Az eredeti cikk a Kreatív 2026/3-4. számban jelent meg