Az ezernyi probléma közül most a számomra legfájóbbal szeretnék érintőlegesen foglalkozni, nevezetesen azon ténnyel, miszerint honi reklámjaink kreativitásának színvonala fényévekkel van lemaradva a fejlett tőkés országokéi mögött, a közöttünk meghúzódó szakadék nemhogy nem csökken, de egyenesen mélyül, ráadásul az utóbbi időben még a hazai, rendkívül alacsony átlagszínvonal is meredeken zuhan alá. A siralmas helyzet láttán óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés: ki tehető felelőssé az elképesztően bárgyú, ötlettelen, totális szakmai dilettantizmusról árulkodó, idegesítő, hamis, hazug(!) magyarországi reklámok áradatáért.
Válaszom röviden: mi mindannyian.

Kissé részletesebben: a jelenség több okra vezethető vissza.
Ad) 1. A szocializmus évtizedeiben hazánkban mind a marketing, mind a reklám sokáig üldözendő “diszciplínának” minősíttetett. (Később átkerültek a “megtűrt” kategóriába.) A “szocialista reklám” demagóg teoretikusai abszurd módon leszűkítve értelmezték a reklám funkcióit – szerintük a reklám kizárólagos feladata a különféle, társadalmilag hasznos szükségletet kielégítő árucikkek, szolgáltatások objektív paramétereinek ismertetése – és “élből” elutasították a fogyasztók befolyásolásának lehetőségét. (“A szocialista reklám nem manipulálhatja népünket.”) Mindeközben nyugaton a potenciális fogyasztók “megdolgozása” céljából bevetett módszerek elképesztő fejlődésen mentek keresztül, a piaci konkurenciaharc fokozódása hihetetlenül “agyafúrt”, rafinált érvelési taktikákban, meghökkentő formai megoldásokban is testet öltött. Az egyre figyelemfelkeltőbb, agresszívabb, kreatívabb reklámokkal bombázott célközönség dekódoló – egyben szelektáló! – képessége lépést tartott a reklámok fejlődésével, a folyamat végeredményeként mára nyugaton a reklám “a helyére került”, az emberek értik és megértik a reklámokat, elfogadják, hogy a reklám minden áron meg akarja győzni őket – ez a dolga! – ugyanakkor azt is tudják, hogy az egész csak játék, hiszen a végső (vásárlói) döntés az ő kezükben van és abban is marad. Mindebből az következik, hogy manapság a jóléti államok fogyasztói ajkukon megértő mosollyal, derűsen szemlélik a legvadabb hirdetéseket is, mi több, egyenesen elvárják a reklámoktól az ötletességet, humort, kreativitást, tehát azt, hogy a reklám szórakoztassa őket. A reklámszakma mindent el is követ ezen igény kielégítése érdekében, hiszen nagyon jól tudja, hogy kizárólag nagyon intenzív, nagyon erőszakos, nagyon látványos, nagyon kreatív reklámokkal képes felhívni magára a tisztelt nagyérdemű publikum figyelmét. (A megkülönböztethetőségre törekvés eredményeként – paradox módon – napjainkra a reklám, hasonlóan a fogyasztáshoz, teljes mértékben globalizálódott, a különböző országok reklámjaiból kezdenek eltünedezni a nemzeti sajátosságok, a felhasznált tartalmi és formai elemek a teljes uniformizálódás felé haladnak, mindezzel párhuzamosan eltűnőben van az “igazi” kreativitás.)

Magyarország ezzel szemben átaludta a fejlődés éveit, évtizedeit, a szocialista hiánygazdaság, illetve túlkínálat hosszú-hosszú ideig feleslegessé, pontosabban funkciótalanná tette a marketinget, ezen belül a reklámot. A tétlenség, valamint az ál- és pótcselekvések sora a reklámkommunikációs folyamat valamennyi szereplőjét – megrendelő, reklámalkotó, célközönség – eltompította. (A kutyafalka által felnevelt csecsemő sem beszél, csak ugat.) A megrendelők – vállalatok – a legbárgyúbb hirdetésekkel is el tudták adni silány termékeiket, csesztek tehát a marketingre. A csekély létszámú, és még csekélyebb teljesítményre képes reklámszakma érdemi feladat, valamint valós felelősség híján kedélyesen eldagonyázott a posványban, a maroknyi valóban képzett, tehetséges, alkotóképes kreatív pedig a saját levében főve kénytelen volt nap mint nap eltűrni a személyüket érő támadásokat, megaláztatásokat. Ami pedig a nagyközönség asszociációs és dekódoló képességeit illeti… Inkább hagyjuk, nem ők tehetnek róla! Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a hetvenes években a Gyalog galopp című remekmű Magyarországon akkorát bukott, mint egy ház, a világ filmtörténetének egyik leghumorosabb – tehát legkreatívabb – alkotását, ha jól emlék- szem mintegy 3500 néző tekintette meg a mozikban… De reklámpéldát is hozhatok: a Pannon GSM kompjúteranimált – szív, fotel, stb. alakú – rádiótelefonjai láttán az emberek valósággal megrohanták a cég márkaboltjait. (“Én egy piros, szív alakú telefont kérek! Nekem egy foteles kell!”) Ráadásul ezek a reklámok már jóval a rendszerváltás után jelentek meg.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a magyarországi reklámok fejlődését mind a kódolók, mind a dekódolók oldalán számos “belső” fék lassította. Aztán Gorbacsovék úgy döntöttek, hogy Marx tere legyen ismét nyugati, és egyszer csak a vadkapitalizmus kellős közepén találtuk magunkat. A multinacionális nagyurak elhozták magukkal a bennszülötteket megbabonázó üveggyöngyeiket, köztük a reklámokat. Itt vagyunk, nesztek, ezentúl ezt kell csinálni. Az eleve csökött, a tetejébe el is kényelmesedett magyar marketingesek, reklámosok pedig döbbenten konstatálták, hogy vége a kádári szép időknek, mostantól bizony dolgozniuk, produkálniuk kell, lőttek a robbanó színes tévéknek, a rothadó alma ízű Oázisnak, a VASEDÉNY-nek, a Müszinek, a Röltex Rózsinak, a Lottó Ottónak, meg a többieknek.

Nos, egy ilyen átállás, felpörgés nem megy egyik napról a másikra. Berozsdásodtak az izületek, elsorvadtak az izmok, lelassultak a reflexek, milliószámra pusztultak az agysejtek. A helyzetet tovább rontotta, hogy az új színdarabot, vadonatúj szerepeket – jobb híján – a régi ripacsokkal kellett előadni. Elvtárs nem vész el, csak átalakul. A propagandista reklámfőnökké, az értékesítési osztályvezető marketingigazgatóvá, a dekoratőr art directorrá, a reklámtervező kreatívigazgatóvá. De ettől még ugyanaz az ember marad és nem osztódással szaporodik. (Ez utóbbinak, az esetek túlnyomó többségében, határozottan örülnünk kell…)

Lázas munka vette kezdetét. Angol gyorstalpaló, marketing gyorstalpaló, reklám gyorstalpaló, PR gyorstalpaló, menedzser gyorstalpaló, számítógépes gyorstalpaló, satöbbi. (Közben a suszterek meg eltűntek, a gyorstalpalókon kilyukadt talpú cipőinket “Last Minut”-ök toldozgatják-foldozgatják.) Csakhogy ekkora lemaradást, akármilyen gyorsan talpalunk is, pár év alatt lehetetlen behozni!

A “reklámalkotók” jelentős hányada kínos helyzetbe került. Ötleteket, kreativitást vártak el tőlük, persze csak módjával, hiszen fő az óvatosság. A kreativitás elképzelhetetlen könnyedség, fluencia, jó értelemben vett gátlástalanság, egyéni látásmód nélkül. Mármost, a szocializmusban pontosan ezeket a képességeket igyekeztek tűzzel-vassal kiirtani az emberekből. Nem kevés sikerrel. Mert minálunk nemcsak a Bill Bernbachokból, David Ogilvykből, Salvatore Dalikból, Quentin Tarantinókból Robert de Nirókból mutatkozik komoly hiány, de nincs nekünk már Latinovits Zoltánunk, új Puskás Öcsink, új Albert Flórink sem.

Reklámjainkon a külföldi minták sokat segíthetnének. Ha ismernénk őket! Egy harminc év körüli amerikai élete során kb. egymillió /!/ reklámmal találkozott. (A legfrissebb felmérések szerint ma az USÁ-ban napi 2700 reklámimpulzus éri az átlag polgárokat. Nyolcórai alvásidőt feltételezve percenként több mint három!) Irdatlan mennyiség, ebből még a legdebilebbekre is ragad valami. Megsaccolni se merem ezzel szemben, vajon hány reklámot láthatott egy hasonló korú honfitársunk, lett légyen az kreatív alkotó, vállalati marketinges, avagy egyszerű, “mezei” befogadó.

A magyar reklám megújulásában reménykedők által megváltóként várt multicégek villámgyorsan felmérték a terepet, és, nem egészen alaptalanul, úgy határoztak, egyelőre leghelyesebb idiótának nézni a magyarokat. (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Fáradhatatlanul nyomják hát más országok hülyéin kipróbált, bevált reklámjaikat, az adaptálandó üzenetek kiválasztásának legfőbb szempontja a lehető legkevesebb agymunkával történő dekódolhatóság lett. Ez azért nagy baj, mert egyfelől a reklám fejlődésének motorja kizárólag a reklámozói oldal lehet – egyszerűen meg kell tanítani az embereknek a jó reklámok élvezetét! –, másfelől egyre szélesedik az igényes, kreatív reklámokra “vevők” köre, akikkel a primitív, bugyuta hirdetések az egész műfajt egy életre megutáltatják. (Ráadásul a műholdakról, illetve kábeltévés hálózatokról valósággal záporoznak a kiválóbbnál kiválóbb külföldi reklámok, a befogadók egyre inkább “képbe kerülnek” a valódi kreativitást illetően.) Talán nem véletlen, hogy a VW “Kovács úr”- kampány, vagy a Soproni Ászok spotok a reklámszakmai elismerés mellett a nagyközönség tetszését is megnyerték.

Ad) 2. A reklámok mennyiségének ugrásszerű növekedésével párhuzamosan a reklám- szakma hihetetlenül felhígult. Önjelölt zsenik, “ösztönös tehetségek”, gátlástalan szerencse- lovagok, markecing-szakértők garmadája rajzott elő innen-onnan, akiket egyetlen cél, nevezetesen saját egzisztenciális jólétük, valamint szakmai hírnevük megteremtése vezérel. A reklám egyfelől alkalmazott művészet, ebből következően – a többi művészeti ághoz hasonlóan – valóban felszínre vethet egy csomó autodidakta őstehetséget. (Meg is teszi.) Másfelől azonban a reklám a közgazdaságtan, ezen belül a marketing szerves részét képezi, s mint ilyen, szükségszerűen elméleti szakismereteket, illetve egyfajta szakmai kontrollt feltételez, egyben igényel. Hát ez az, ami nagyon hiányzik a mai magyar reklámból, ráadásul – és ez a legfájóbb! – nincs is rá igazi igény. A nálunk jóval fejlettebb marketing- és reklámkultúrájú országokból hozzánk érkező külföldi szakemberek elvileg felgyorsíthatnák szakmai felzárkózásunkat, azonban tudomásul kell vennünk, hogy, tisztelet a kivételnek, ide általában nem a legjobbak jönnek, nem a legjobbakat küldik…(Miért is jönnének, hiszen máshol magyarországi reáljövedelmük sokszorosát vághatják zsebre!)

Ad) 3. Az előző ponthoz kapcsolódva: annak ellenére, hogy a hazai marketing- illetve reklámoktatás az utóbbi években határozottan fellendülőben van, a fejlődés elsősorban mennyiségi növekedésben öltött testet, a szakmai képzés minősége terén továbbra is komoly hiányosságok tapasztalhatók. Nincsenek jó jegyzetek, a külföldi szakirodalom nehezen hozzáférhető, az oktatói állomány zömében a reklámból kiöregedett, ahhoz sohasem értő, fásult, frusztrált, sértődött, tehetségtelen emberekből áll. A legtehetségesebb “gyakorló” kreatívoknak sem idejük, sem kedvük a rendszeres tanításhoz, az iskolák, tanfolyamok megfizetni se tudnák őket. (Márpedig Krisztus koporsóját sem ingyen őrizték.)

Ad) 4. A magyar reklámszakma teljes mértékben atomizált. Nincsenek ön- és szakképző körök, nem létezik a más országokban rendkívül népszerű AD Klub, a Magyarországi Kreatívok Egyesülete tényleges beindulása előtt csendben elhalálozott. Az utóbbi években már reklámszemléket sem tartunk, egyedül a Reader’s Digest osztogatja rendületlenül évről-évre Arany Pegazusait az egyre gyengébb mezőny legerősebbjeinek. Magyar Reklámmúzeum? Reklám Információs Központ? Ugyan már, minek? Ma két vezető kreatív legfeljebb tüdőszűrésen fut össze, vált néhány szót egymással. Hallom, a fiatalabbak csekély hányada eljárogat a Reklámkocsmába, ennek hasznát nem tudom felmérni, miután halvány fogalmam sincs e derék intézmény fellelhetőségéről, működéséről. A szakma egyetlen lapja kizárólag nevében Kreatív, az újságban elvétve olvashatunk kreativitással kapcsolatos témákról. (Bezzeg a média! Bezzeg a különféle ügynökségek szülinapi bulijai! Úgy tűnik, manapság mindenki saját önünneplési formájának kiötlésekor a legkreatívabb.)

Ad) 5. A magyar társadalomban lépten-nyomon megnyilvánuló “poroszos” tekintélyelvűség (vesd össze orvos–beteg viszony, tanár–diák viszony, stb.) a reklámszakma kapcsolat- rendszerében, hierarchikus tagolódásában is megfigyelhető, és a megrendelők szinte korlátlan “uralmában” ölt testet. A megrendelő tévedhetetlen. A megrendelőnek mindig igaza van. A megrendelő mindenhez jobban ért. A megrendelő mindent megengedhet magának. A megrendelő az Isten. És jaj nekünk, ha magunkra haragítjuk! Nagyon jól tudom, hogy nyugaton is hasonló a helyzet, azonban a fejlett jóléti államokban a megrendelők túlnyomó többsége ért ahhoz, amit csinál, tisztában van a marketing mibenlétével, emellett nem tekinti saját reklámügynökségét ősellenségének, a pénzére ráhajtó parazita sisere- hadnak.

Ad) 6. Külföldön lényegesen magasabb a megrendelői kör kockázatvállaló képessége, egyben hajlandósága. Nyilvánvaló, hogy a szokásostól erőteljesen elütő, valóban kreatív reklámüzenetekkel történő kommunikáció hordoz bizonyos “veszélyeket” magában. (Dekódolhatatlanság, botrányok, negatív szakmai kritikák stb.) Ennek ellenére számos világcég, illetve márka – Benetton, Hamlet Cigar, Central Beheer, Guiness, Levi’s, Volkswagen – hosszú évek, évtizedek óta rendíthetetlenül preferálja a kreativitást, következetességük kiváló, végtelenül kreatív reklámok (és persze fesztiváldíjak) egész sorában materializálódott. Magyarországon ezzel szemben a legáltalánosabb megrendelői hozzáállás a “Csak balhé ne legyen!” attitűddel, illetve az “Én a reklámmal eladni akarok, nem pedig művészkedni, vagy díjakat nyerni!” sztereotip véleménnyel jellemezhető, a rek- lámozók zöme betegesen retteg a legapróbb ötletektől, kreatív szikrácskáktól is. Ismerek olyan magyar céget, ahol a marketingigazgató a leadott forgatókönyvet magával hurcolta az üzembe és a főmérnöktől kezdve a gépsorokon dolgozó munkásokon keresztül a portásig bezárólag mindenkivel “leteszteltette” az anyagot. (Egyszer azért dobott vissza egy tiniknek szóló filmet, mert annak storyboardja nem tetszett drága jó, 74 éves édesanyjának …) Az már csak hab a tortán, hogy a szóban forgó cég “kreativitástűrő” képessége magasan a magyar átlag fölött áll! Egyébiránt az említett beállítódás igen gyakran a reklámügynökségeken belül is tapasztalható, a kreatívok nem egyszer saját ügyféligazgatóikon, cégvezetőségükön sem tudják átverekedni magukat – és remek ötleteiket. Ami pedig a “kétféle reklám létezik, az egyik hatásos, a másik kreatív”, lassan szállóigévé nemesedő mondást illeti, példák hosszú sora bizonyítja, kreatív reklám is lehet hatásos. (Az viszont vitathatatlan, hogy kreativitás nélkül is működhet egy reklám, elég, ha csak a tökéletesen ötlettelen hazai mosóporreklámok magas “meggyőzési indexeire” gondolunk.)

Ad) 7. Jó reklámhoz idő kell! Emlékszem olyan esetre, amikor egy megrendelő december közepén január 2.-ai /!/ határidővel írt ki tendert következő évi komplex reklámterve elkészítésére. (Kreatív anyagokkal egyetemben.) Ezzel szemben John Mészáros, a londoni DDB zseniális szakembere egyszer elmondta nekünk, hogy kreatív csapata éppen a tíz hónap múlva piacra kerülő új VW Polo reklámkampányán dolgozik gőzerővel…Akár tetszik akár nem, a kreatív alkotói folyamat meglehetősen időigényes, fehér holló ritkaságúak azon esetek, amikor egy pillanat alatt megszületik a “Nagy Ötlet”. A művészetpszichológiában jól ismert azon tény, miszerint még a “Heuréka” típusú, villámszerű megvilágosodásokat is hosszú, úgynevezett inkubációs szakasz előzi meg, amelyben látszólag semmi sem történik, és egyetlen épkézláb ötlet, elképzelés születik. Ezen idő alatt az agy lázasan dolgozik a problémán, különböző oldalakról közelíti meg azt, számtalan életképtelen megoldást kreál, hogy mindezek után – akár teljesen váratlanul – kipattanjon az “isteni szikra”, tökéletes megoldás. És ez csak ötlet megszületése, hol vagyunk még a kész reklámüzenettől? Úgyszintén időre van szüksége a grafikusnak, szövegírónak, filmkészítőnek, nyomdának stb., az esetleg szükséges előtesztek igényes lebonyolítása sem megy máról holnapra. Ma sem tudom eldönteni, vajon derék megrendelőink direkt “szívatásból”, avagy saját rövidlátásuk okán szabnak gyakran irreálisan rövid határidőket.

Ad) 8. Jóllehet, a kreativitás nem kerül “plusz” pénzbe (hiszen a nem kreatív reklámok kiötlését, legyártását ugyanúgy ki kell fizetni, és ép ésszel nehezen tudnám elképzelni, hogy az ügynökségek, gyártók kreativitási szint szerint differenciált tarifarendszerrel dolgoznának), ráadásul egy-egy pofonegyszerű, ennek ellenére zseniális ötlettel gyakran jelentős összegeket takaríthatunk meg, határozottan állítom, hogy a rendelkezésre álló anyagi lehetőségek erősen befolyásolhatják, mi több, behatárolhatják a reklámok kreativitását. Sokkal könnyebb egyoldalas kreatív sajtóhirdetést készíteni, mint 2/100-ast, éppígy a 30, 40, esetleg – horribile dictu! – 60 másodperces reklámfilmek jóval több kreativitási lehetőséggel kecsegtetnek, mint a 15, 20 másodpercesek, kiváltképp akkor, ha a megrendelő ragaszkodik a 10 mp-es packshothoz. (Márpedig a magyar megrendelők zöme legszívesebben saját emblémáját, termékét mutogatja, a lehető leghosszabb ideig.) Ha áttanulmányozzuk, mondjuk, a cannesi reklámfilmfesztiválok díjnyertes alkotásait, szignifikánsan több, relatív értelemben “hosszú” spotot találunk közöttük, ami tökéletesen érthető, hiszen a díjazott kreatív filmek vagy egy-egy “kerek sztorit” mesélnek el – például az 1997-ben fődíjas csokireklám, amelyben az elefánt “nem felejt”– esetleg egy óriási gegre, zárópoénra épülnek, melynek felvezetése úgyszintén időt igényel – Central Beheer: Titanic – vagy hallatlanul karakteres feelinget, emocionális asszociációs bázist közvetítenek, a legkülönfélébb hangulati elemek, vizuális és auditív eszközök valóságos arzenáljának bevetésével. (Ez utóbbi csoportba tartozik például a hihetetlenül agresszív, futballsztárok tömegét felvonultató, híres-hírhedt Nike klip.) Magyarországon napjainkban a reklámszakmában is egyre inkább a “médiacézárok” diktálnak, minek következtében lassan már egy félperces reklám is ritkaságszámba megy, a kreatívok 15-20 másodperceket kapnak a gyakran két oldalon keresztül felsorolt, kifejtendő érvek kódolására. Sem a megrendelők, sem a médiások nem képesek megérteni, hogy egy kreatív, hangulatos, karakteres negyven másodperces film nem kétszer, de sokkal többet ér két jellegtelen, képben-hangban agyonhadart, normális zenei motívumot, dallamot sem “elbíró” 20 másodpercesnél. (El tudnák képzelni a VW Kovács úr filmet 15 mp-ben?) Kár. Természetesen vannak ellenpéldák, elég ha csak a nyúlfarknyi hosszúságú, ennek ellenére rendkívül szellemes Soproni Ászok spotokra gondolunk, (igen ám, de azokból meg készült vagy húsz darab!), ennek ellenére kitartok azon véleményem mellett, hogy bizonyos méret-, illetve időlimitek erősen behatárolhatják a kreatívok lehetőségeit.

Ad) 9. Durva becsléseim szerint ma Magyarországon egy-egy reklám/kampány/ össz költségvetésének mintegy 3 – 5%-a /!/ jut a kreatív tervezésre, 10 – 15%-a fordítódik a gyártásra, a fennmaradó 80 – 85%-ot a telhetetlen étvágyú média kebelezi be szőröstül-bőröstül. Ezen, teljesen torz, értékviszonyok között nem csodálkozhatunk azon, hogy az alkotó munka respektje, csakúgy a hazai kreatívok szakmai “megbecsülése” meglehetősen alacsony színvonalon áll, ellentétben a fejlett reklámkultúrájú országokkal, ahol bizony “vastagon fog a ceruza” egy-egy kreatív terv beárazásakor, ahol a stratégiai tervezők, kreatívok az ügynökségek legjobban kereső, legdédelgetettebb tagjai, és ahol számos, kisebb-nagyobb kreatív ügynökség él meg kiválóan gyártási, közzétételi tevékenység nélkül, pusztán szellemi produktumai árbevételéből. Számtalan prezentációmon fordult elő, hogy miközben lelkesen ecseteltem a kidolgozott koncepció/szlogen/reklámfilm/sajtóhirdetés zsenialitását, az ügyfél nagyokat ásított, majd a költségvetéshez lapozott, és osztani-szorozni kezdett. (Ezért sem célszerű az elkészített anyagot a prezentáció előtt szétosztani a jelenlévőknek!)

Ad) 10. Ezzel meg is érkeztünk honi rekláméletünk egyik neuralgikus pontjához, ha úgy tetszik Achilles sarkához. (A jelek szerint a derék görög százlábú lehetett…) Nem nehéz belátni, hogy a korrupció nem kedvez a kreativitásnak. A lefizetőnek semmilyen jogalapja sincs minőséget, kreativitást követelni, hiszen ezek hiányában is döntött, “megvette” az anyagot. (Pontosabban őt vették meg, de a kettő egyre megy.) Ugyancsak biztos lehet a dolgában a lefizetett, aki – némi túlzással – függetlenül az elkészített terv minőségétől, a zsebében tudhatja a büdzsét, tehát tuti üzletet kötött. Az ilyen érdekviszonyok mentén létrejövő megbízások esetében a kreativitás egyfajta “grátisz” többletszolgáltatásnak, nagylelkű ajándéknak tekinthető, de korántsem létkérdés egyik fél számára sem. Ráadásul, az előző pontban említett költségmegoszlás ismeretében, megkockáztatom azon feltételezést, miszerint a korrupciós összefonódások túlnyomó többsége korántsem a tervezési tevékenységhez kapcsolódik, szerencsétlen magyar kreatívok annyira súlytalanok, és annyira hülyék, hogy még korrumpálni sem érdemes őket…

Kár lenne tagadni a korrupció tényét, egyes külföldi felmérések szerint Magyarország a “közepesen korrupt” országok között foglal helyet. (Kíváncsi lennék az adatfelvétel módjára. Odalép az ankretőr a megkérdezetthez. “Maga korrupt?” “Mit képzel maga, mindjárt jól seggbe rúgom, pimasz fráter!” – válaszol a delikvens. “Maga korrupt?” fordul újabb alanyhoz a kérdező. “Igen, kérem, én bizony velejemig korrupt vagyok!” – hangzik a felelet. Egy igen egy nem, átlagolva: közepes.) Mármost, a reklámszakma tipikusan az a terület, ahol a döntések felelőssége meglehetősen alacsony, ebből következően a korrupció meglehetősen kiterjedt mozgástérrel rendelkezhet. Mert ha engem lefizet egy sarlatán szállító vagy építési vállalkozó, balszerencsés esetben négyszögletes fogaskerekekkel leszek elárasztva, esetleg fejemre dől a házam. Egy rossz szlogenbe, csapnivaló filmbe azonban még nem ment tönkre, nem halt bele senki. Ha ez nem így lenne, rég nem lenne például a piacon X. márka, Y. cég, Z. igazgató. A korrupcióban egyébként talán az a legtragikusabb, hogy még az egyébként kiváló teljesítményre képes cégek, ügynökségek is rákényszerülnek “piszkos” eszközök használatára, a túlélés, talpon maradás érdekében.

Hát dióhéjban ennyit a magyar reklámok színvonaláról. A megoldás? Mostantól ezen gondolkozom. Ha jutok valamire, ígérem, rögvest megírom. Attól tartok, erre nem a közeljövőben fog sor kerülni.
Mi lenne, ha közösen töprengenénk? Együtt talán többre megyünk!