A tünetek korán kezdődtek. Úgy 6 éves lehettem, amikor az indiános játékhoz kellett egy tőr, de nagyjából azonnal. Fogtam egy darab fát, bevonultam a kertünk végében levő kis műhelybe, fűrészeltem, reszeltem, csiszoltam, és ugyan csak fa „pengével”, de gyorsan kész lett az áhított eszköz. Hatalmas érzés. 

Teremteni tudsz. Úgy, ahogy akarsz. Nem kell másra várnod. Wow, ez igazi szabadság! Olyat hozol létre, amilyet akarsz. És persze amilyet tudsz… de ez utóbbi már csak azon múlik, hogy mennyi időt teszel bele.  

Természetesen a fakés nem volt elég jó, pár hét múlva a kétkezi munka őskorából előreugrottam a bronzkorba, pontosabban a rézbe, mert a következő kés pengéje már ebből készült – alapanyagnak kiváló volt az a réz küszöblemez, amit apukám készített elő egy kisebb lakásfelújításhoz…

És innen nem volt megállás. Egyre nagyobb örömömet leltem abban, hogy akkor, úgy, és azt hozok létre a saját két kezemmel, amit szeretnék. Jöttek a kerékpárok, amelyekre pár havonta egyedi minta került. A villanyvasút mellé egyedi tereptárgyak készültek, és egyben az elektromos áram gyakorlati működését is megismertem. Először csak szélmalom készült a vasútállomás mellé összeragasztott gyufaszálakból, később már kis villanymotor hajtotta a lapját, persze lassú forgású léptetőmotor, ahogy az egy szélmalomtól elvárható, hiszen egy szélmalom nem helikopter… Mindent szétszedtem, sok mindent egy kicsit el is rontottam, és hogy meg is tudjam javítani, meg kellett ismernem a dolgok működését. Minden érdekelt, amiről nem tudtam elképzelni, hogy mi van belül. 

Aztán készült extra magas gólyaláb és spéci csúzli, saját dizájnra festett gördeszka, egyedi mountain bike kormány – mindent megcsináltam, és ezért mindenem volt már a „szocban”, amit akkor még csak a külföldi újságokban láttam. Dolgoztam fával, faragtam követ, forrasztottam rezet, törtem üveget… lassan szembejött minden anyag, amivel a hétköznapokban találkozhat egy tizenéves. Ebben az időszakban talán az volt a legmotiválóbb, hogy olyan eszközök vettek körbe, amikre mindig is vágytam.  

Huszonéves koromban komolyabbra fordult a helyzet, karosszériát hegesztettem, motort építettem, és már nem is emlékszem, még mi minden csináltam. Ja, és közben elkészült – a tesómmal közös kivitelezésben – egy teljes tetőtéri lakás is falakkal, fűtésrendszerrel, elektromos és vízhálózattal, kő- és faburkolatokkal, bútorokkal, pestiesen szólva tokkal-vonóval.  

Remek érzés, amikor a téged körülvevő tárgyakhoz több köt annál, hogy megvetted vagy megkaptad valakitől. Jobban folyik a víz a csapból, ha ezt te szerelted fel, szebben világít a lámpa, ha te kötötted be, jobban tetszik a falfesték, ha a te kezedben volt a festőhenger. És ami a legjobb, hogy ezek nem múlnak el, nap mint nap újra ott van veled ez az érzés. 

Ahogy teltek az évek, sok minden mással is foglalkoztam, de a kétkezi munka mindig ott volt pihenésnek. Ilyenkor az agy átáll egy másik állapotra, a feladat a véső, az esztergakés, a csavarhúzó vagy éppen forrasztópáka precíz mozgatása. Leköt, fókuszálttá tesz, kikapcsol minden mást. De biztos vagyok benne, hogy mindeközben az agy csak részben pihen, és a háttérben dolgozik, csak másképp. Egy-egy motorház alatt töltött nap után csak úgy jönnek azok a megoldások, amelyek hét közben, az íróasztal mellett végzett munka közben sehogy nem jöttek elő. Igazi pihenés, és közben még eredménye is van.

Gyerekkoromban még nem tudtam, hogy ez a fúrás-faragás sztori legalább két területen alapvetően befolyásolja majd a felnőtt életemet. Az egyik az, hogy 

a kézzel végzett kreatív fizikai munka mindig és mindenhol olyan kikapcsolódást jelent, ami szinte bármilyen és bármennyi irodában töltött időt képes ellensúlyozni, és a már agyonhasznált work-life balansz kifejezésnek a jelek szerint az egész életemre értelmet – és egyben tartalmat – ad.  

Ez megnyugtató érzés, hiszen tértől és időtől függetlenül bármikor megtalálhatom az igazi, mély kikapcsolódást, nincs szükség semmilyen különleges feltételre. Legrosszabb esetben egy bicska és egy faág mindenhol van, és sípot faragni sem utolsó feladat…  

A másik terület maga a munkám, a kommunikáció, ami jellegénél fogva nagyrészt irodai munka. A világ működése iránti érdeklődésem vezetett erre a pályára, ahol – szakmai mentoraim visszajelzése alapján – másoknál egy kicsit érthetőbben tudtam írni és beszéli egyes műszaki kérdésekről. És éppen ezzel a pályával jöhetett létre az az egyensúly, amivel a munkahelyi szellemi munka és a magánéletben végzett fizikai munka összhangja végigkíséri az életemet.       

És mire tanít mindez? 

Arra, hogy bátran kezdj neki bárminek, mert ami nem sikerül elsőre, az második nekifutásra biztos, hogy kétszer jobb lesz, mint az első, ha pedig kitartóan csinálod, akkor akár a legjobb is lehetsz benne. 

Arra, hogy ahol csak te vagy és a feladat, ahol az anyagok és a fizika ellentmondást nem tűrő valósága követeli meg a megfelelő döntést és kivitelezést, onnan nézve a vállalati élet prezentációreszelő világát is más perspektívából látod, és könnyeben találsz megoldást azokra a dolgokra, amelyeken mindig tiszta szívvel szeretnél javítani.

Arra, hogy a munka minősége sokszor nem attól lesz jó, hogy valaki tudja-e, hanem hogy akarja-e jól megcsinálni. Ha igen, akkor már csak a megtett kilométerek számítanak.

A szöveget a bemutatott alanyok írják.