Szépek és jók a szobraink is. Van-e közöttünk olyan, aki meghatottan ne álldogált volna jeleseink emlékműve tövében, csöndesen elmélkedve példamutató sorsuk, s hazánk vérzivataros, ám magasztos tanulságokkal szolgáló múltja fölött? Történelmi nagyjaink a magasban, melankolikus költők a játszóterek tövében, alumíniumkockák a betonrengetegben – mind azt sugározzák: tele van ez a város kreatív energiával! Szemet gyönyörködtető valamennyi, vizuális kultúránk megannyi remekműve!
Minek ide még szobor? Ráadásul kortárs? Minek ide szín, játékosság, humor vagy gondolat? Rózsaszín gombák a Kálvin téren?! Kolduló automata a metrófeljárónál?! Hagyjá’ lógva! Jó ez így, ez a szürkéskék Pest-feeling, ez a porosra aszott budai spleen. Épp elég színfolt a fényreklámok és az óriásplakátok, vagy a ValóVilág héroszainak eposza az óriáskivetítőkön. Arról nem is szólva, hogy ezek hasznot is hajtanak. De hol a haszon egy nonprofit köztéri szoborkiállításban? Számít valamit kétmillió potenciális néző? Számít a Budapesti Őszi Fesztivál (BÖF) nyitóünnepsége? Számít, hogy egy új köztéri szobor mosolyt csal az arcokra vagy elgondolkodtat? Számít a kortárs művészet úgy egyáltalán? Az újdonsült EU-turisták véleményéről nem is beszélve…
Eképpen gondolkodhatott magában az a többtucatnyi megkeresett szponzor, akik egyetlen fillérrel sem támogatták a BÖF és az Arc közös akcióját, a PONT: ITT: MOST című köztéri szoborkiállítást. Olyan műveket szerettünk volna átnyújtani a városnak, amelyek mentesek minden közhelytől, s valóban közük van ahhoz a városhoz, amelyben élünk. A 2003-ban meghirdetett pályázatunk megmozgatta a képzőművészek és formatervezők fantáziáját. A beérkezett 123 pályaműből kilenc ideiglenes megvalósítását tervezzük. Egytől egyig különleges, megállásra késztető művek, olyan eleven és friss erőt sugárzó alkotások, amelyeket még nem látott ez a város. Hét helyszínünk Budapest legforgalmasabb terei. Az első, Ferenciek terén álló szobor felavatása egyúttal a BÖF nyitó rendezvénye is.
Ám ami a lényeg: a rendezvény létrejön. Igaz ugyan, hogy a művészek anno más feltételekkel adták be a pályázataikat, hogy menet közben arra kényszerültek: radikálisan csökkentsék a költségvetésüket, lemondjanak saját honoráriumukról. De hát ez természetes, a művész nem pénzért, hanem szerelemből dolgozik, és mint az egyszeri turista, „örül neki, hogy itt lehet”. A szervezőkben is felpezsdült az elhivatottság, és munkájukat grátisz fektették be az ügybe. Úgy tűnik, az ehhez hasonló vállalkozásokat ma Magyarországon csak a gróf Széchenyi Istvánhoz hasonló önzetlen és áldozatkész elhivatottság élteti. Bár meglehet, hogy a gróf már hamarabb feladta volna. Az NKÖM által juttatott ötmillióból David Merlini sem tud kilenc szobrot varázsolni, csak mi. Mert a kilenc szobor ott áll majd Budapest terein. Dafke.
Vajon a témában fokozottan érintett reklámcégek közönye kritika? Mi tévedtünk volna? És ez itt „a létező világok legjobbika”.
A társadalmi szerepvállalás tőlünk nyugatabbra már készségszinten űzött gyakorlata mifelénk ismeretlen lenne? Nem hinném, hiszen a reklámszakma tökéletesen tudatában van önnön befolyásának, és a tudatok mélyéig hatoló hatalmának. Erejét, ha teheti, közös ügyeink érdekében is érvényesíti, hiszen így vagy úgy, de végső soron valamennyien ugyanazt a várost használjuk nap mint nap, és ugyanazt a valóságot éljük meg.
Vagy mégsem?
