Rényi Ádám számos vetélkedőműsor háttérmunkálatait ismeri, vele vettük végig a műfaj fejlődését.

Hogyan jutottunk el a Kapcsoltamtól a Legyen Ön is milliomoson át a Géniuszig? 

A hazai televíziózás kezdetén, 1957-ben volt az első vetélkedő Csak könyvsorsjeggyel! címmel, amit Horváth Tivadar, az Operettszínház művésze vezetett, és nyerteseként itt tűnt fel először Antal Imre. Ennek a műfajnak a népszerűségét két tényező segítette akkoriban: nem volt ennyi tévécsatorna, és az emberek voltaképpen bármit megnéztek. Emiatt olyan műsorok elé is leültek, amelyek igazából nem adnák magukat – mint például egy karmesterverseny. Másrészről a rendszerváltás előtt szerzői jogi kérdések finoman szólva nem merültek fel, így következmények nélkül lehetett „inspirálódni” külföldi formátumokból. Ennek köszönhetően került képernyőre az Elmebajnokság, ami a Mastermind című angol műsor adoptálásával jött létre, de hasonló módon született meg a Fele sem igaz vagy a Szerencsekerék korábbi változata, a Kerékbár Vágó Istvánnal, ahol nem összegeket, hanem utazásra váltható kilométereket lehetett nyerni. 

A vetélkedő alapvetően szeretett műfaj, de sokat változott. Korábban kicsit elitista volt, nem a tömegtudást, hanem a kiemelkedő elméket mutatta meg, a nézők csodálták a nagyon okos játékosokat, tisztelték a műveltséget. Ez később a rendszerváltással és a kereskedelmi tévékkel megváltozott, de én ezt nem tartom rossznak. A kilencvenes évektől kezdve a formátumokat már igenis meg kellett vásárolni, ami magával hozott egy tudást és komoly nemzetközi tapasztalatot is az ötletgazdáktól. Elindult a törekvés, hogy ezeket a játékokat még jobban csinálják, másrészt kialakult egy versenyhelyzet az immár sok csatorna között, így a készítőknek még inkább oda kellett tenni magukat. Ekkor volt látható a Mindent vagy semmit, az immár formátum szerint működő Szerencsekerék, majd néhány évvel később a Legyen Ön is milliomos. De ott volt a sokkal inkább szerencsealapú Zsákbamacska Rózsa Györggyel, és megjelentek a speciális tudást igénylő műsorok is – a ZenÉsz, az Azok a szép napok –, majd jöttek a fizikai vetélkedők, amelyeknek szintén volt előzményük, a nyolcvanas években népszerű, népi hagyományokra épülő Csepű, lapu, gongyola. Végül a tudás és a szórakoztatás elegye egyre jellemzőbb lett, és a szocialista évek szemüveges értelmiségieinek komoly játéka kikopott. 

Külföldön ez már korábban lezajlott: Robert Redford készítette el a vetélkedők történetének legnagyobb botrányát feldolgozó Quiz Show című filmet. Ez azt mutatja be, ahogy az abszolút tudásalapú Twenty-One című műsorban az ötvenes évek végén a nézettség érdekében egy játékost elkezdtek segíteni, ám ez visszaütött, és ez komoly válságot okozott a műfajban Amerikában. Kicsit háttérbe is szorult, és amikor visszatért, már inkább a szórakoztató vonallal vegyítette a tudást. Itthon ez a folyamat a rendszerváltás után kezdődött el, az elitista nézőpont helyett ekkor váltottak populárisabb megközelítésre a műsorkészítők, és ez befolyásolta a témákat is. Jól emlékszem, mekkora felháborodás volt az értelmiségi nézők körében, amikor a Legyen Ön is milliomosban Zámbó Jimmy eredeti nevére kérdeztek rá… Szerintem a tiltakozóknak nem volt igazuk: a tudás megváltozott, és már nem arra volt szükség, hogy valakit csodáljanak, hanem arra, hogy a nézők be tudjanak vonódni, azonosulhassanak a szereplőkkel, akik már nem valami kiváltságos klub tagjai voltak, hanem olyanok, mint bármelyikünk.

Ezek szerint a műveltség mellett a tájékozottság is elkezdett számítani? 

Korábban műveltségi vetélkedőnek neveztük őket, ma tudásalapúnak hívjuk, és a tudás sokféle – ennek része természetesen a műveltség, csakúgy, mint a hétköznapi dolgok –, ebből adódóan miért ne lehetne benne a populáris kultúra is?

Említetted, hogy korábban voltak hazai formátumok, ma lenne esély egy sikeres magyar koncepció kidolgozására? 

Erre nagyon kevés az esély, túl kicsi a piac a kísérletezéshez. Nagyobb piacokon előfordul, hogy évekig fejlesztenek valamit, legyártják a díszletet, megszervezik a castingot, leforgatják a pilotot – majd azt mondják, hogy ez mégiscsak rossz ötlet volt. Itthon ez nem fér bele. Persze vannak ritka kivételek: ilyen például a Géniusz, amiben én is részt vehettem. Ez Wisinger János, a producer alapötlete volt, vele finomítottuk és alakítottuk ki a végleges formáját. Ennek sikeréhez hozzájárult, hogy akkor jelent meg a piacon, amikor az ilyen típusú, „hard műveltségi” játékból épp hiány volt, és az ATV közönsége erre alapvetően fogékonyabb. Vagyis jókor volt jó helyen.

Mit mutatnak a nemzetközi trendek, milyen irányba megy ez a műfaj? 

A vetélkedő alapvetően hullámokban szokott előtörni, itthon is volt olyan időszak, amikor nem igazán volt képernyőn, majd visszajött. És azért szokott visszatérni, mert ez egy igazi lineáris tévés műfaj, ellentétben például a fikcióval és a sporttal, amelyek át tudnak menni a streamingre. Ez erre nem képes, és ha hiány van belőle, akkor igény is lesz rá. 

Nemzetközileg kijelenthető, hogy korszakalkotó vetélkedő ritkán van, a Legyen Ön is milliomos óta a világ populáris kultúrájára ható műsor nem született. 

Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek sikeres, mélyen ható formátumok, de kulturálisan alaposan beágyazódó, több országra kiterjedő és évekig futó műsorok kevésbé léteznek.

Mostanában viszont trend a nosztalgia, a „régi nagyok” – mint például a hosszú kihagyás utáni Legyen Ön is milliomos, a Szerencsekerék vagy a Zsákbamacska – visszatérése. Ennek két oka van: egyrészt nagyon átalakult a hazai tévénézők demográfiája, a fiatalabb, városban élő, magasabb végzettségű fiatalok elhagyták a képernyőt – vagy legalábbis ritkábban keresik a lineáris adásokat –, akik viszont maradtak, azok hagyományosabbak, és szívesen nézik azt, amit régebben is. A másik ok pedig az, amit egy, az európai piacot jól ismerő svájci tévés barátom mondott nekem: az is élteti, hogy az emberek bizonytalan, veszélyes világban élnek, és ebben a szorongásban valamiféle megnyugvást adnak a régi dolgok. Amerikában nem csupán retro hullám van, hanem a nagy formátumok gyakorlatilag folyamatosan képernyőn maradnak – az ottani Szerencsekerékben például közel negyven év után nemrég volt váltás a műsorvezetői poszton, de ott van a Family Feud, a Jeopardy is. Ez nyilván sokkal nagyobb piac, ahol vannak új és izgalmas formátumok is. 

A holland Endemol formátumfejlesztőnek ebben hatalmas szerepe van, de ma már nem egypólusú a világ, az elmúlt egy-másfél évtizedben az izraeliek is nagyon feljöttek, a Keshet és az Armoza is számos sikeres formátumot fejlesztett.

Mennyit tesz hozzá a műsorvezető személye? Korábban voltak kimondottan kvízmesterként ismertté vált személyek – Egri János, Rózsa György, Vágó István –, míg Gundel Takács Gábor és Palik László sportriporterek, de ott vannak a celebek, mint Sebestyén Balázs vagy Majka. Mi alapján választanak házigazdát? 

Ugyanaz történt, mint a formátumokkal: a műsorvezető személye is demokratizálódott. Míg korábban egyértelműen elvárás volt például Vágó István, a kvízprofesszor, aki minden kérdésre tudja a választ, ma már sokkal fontosabbá válnak a pszichológiai elemek, a játékossal való kapcsolódás, a dramaturgia erősítése, és ehhez más típusú műsorvezetők kellenek. És persze szükséges a szórakoztató elem: a 12 okos embert például nehéz lenne elképzelni humor nélkül.

Mit lehet tudni a műsort készítő háttéremberekről?

Szerkesztési szempontból ezek a műsorok három részből állnak. A legfontosabb talán a casting: meg kell találni azokat a szereplőket, akiknek a sorsa érdekes lehet a tévénézőknek, akiknek lehet drukkolni. A produkciós csapat másik fele a tartalomért felel: ez az én területem. Van egy vagy két kérdésszerkesztő – gyakran dolgozunk párban, mert ma már annyira nehéz megtalálni az interneten a megfelelő forrásokat, hogy indokolt az erősebb kontroll. És ott vannak az írók: olyanok, akik harminc éve ezt csinálják, és friss fejek is. Kis túlzással azt mondanám, hogy ez is egy szakma, és bár senki nem csinálja főállásban, ezt is meg kell tanulni – a pontosságot, a közérthetőséget, az izgalmasság szempontjait. És persze minden formátum más és más megközelítésű kérdést kíván, tehát a rutin mellett még mi is mindig tanulunk valamit.

Be kell, be lehet vonni ma a nézőket a vetélkedésbe? 

Vannak formátumok, ahol erre van lehetőség, és a 2010-es évek elején ez itthon is nagyon népszerű volt, de az a trend mostanra kicsit visszább húzódott. Volt arra próbálkozás, hogy az emberek használják a tévé előtt is a folyamatosan a kezükben tartott telefont, de mára ez a legtöbbeknél eleve így van. Ennek most nincs trendje, de akár vissza is térhet.

Ezek a műsorok alapvetően a lineáris tévére készülnek, és akinek van megfelelő platformja, a későbbiekben felteszi oda, ennek hiányában a YouTube-ra. Létezik azonban kimondottan a streamingre vagy videós platformokra optimalizált kvízműsor? 

Ez mindig annak a függvénye, hogy vajon pénzügyileg működik-e. De én leginkább azért vagyok szkeptikus ezzel kapcsolatban, mert mostanra a lineáris tévében is nehezen engedhetik meg maguknak a csatornák a többmilliós nyereményeket. És bárki bármit is mond, ebben a műfajban nagyon is fontos a pénz, a tét, hiszen a játék pszichológiájában ennek komoly szerepe van: megváltoztatja a játékos életét, kijuttathatja a slamasztikából, teljesülhet az álma – ezek mind kellenek a nézőknek. És az ehhez szükséges mértékű nyereményt szerintem egy YouTube-csatorna nem tudna kigazdálkodni.

Az elmúlt évtizedben Magyarországon is elterjed a kocsmakvíz – ami értelemszerűen más műfaj, hiszen itt nem egyének, hanem csapatok mérik össze tudásukat. Ezek népszerűsége hatott a tévés vetélkedőkre? És el lehetne képzelni akár csapatokra írt formátumot a képernyőn?  

A kocsmakvíz-mozgalmat nagyon örvendetes jelenségnek látom, nagy tisztelője vagyok az ezekben résztvevőknek, és a tévés kvízek is csodás játékosokat köszönhetnek ezeknek a bajnokságoknak. Divattá tették a tudást, és visszahozták az általános műveltség presztízsét egy olyan világban, ahol az  információ voltaképpen a zsebünkben van egy okostelefon formájában.  

A tévés vetélkedők nézettségére gyakorolt hatásáról azonban komolyabb kutatás kellene, de azt tudjuk, hogy sokan épp azért jelentkeznek a tévébe, mert kocsmakvízjátékosként vagy épp kvízmesterként megszereznek egy magabiztosságra okot adó tudást. Szóval nekünk műsorkészítőknek is nagyon jó forrás ez, és sokszor a castingért felelős kollégák is megkeresik a szervezőket, hogy szóljanak a lehetőségről a náluk játszó csapatoknak.  

Ami a csapatokat illeti: páros játékból a magyar nézők is többet ismernek, ilyen A 100 milliós játszma, A Széf vagy A Kód, és léteznek olyan külföldi formátumok is, amelyekben csapatok versengenek egymással. De a televíziós vetélkedőműsorok nagyban szólnak az egyéni karakterekről, és az emberi sorsot jobban meg lehet mutatni önállóan, vagy esetleg a partnerrel való dinamikán keresztül. A négy-öt fős csapatoknál ez nehezebb.  

Neked mi volt az első találkozásod a vetélkedőműsorokkal? 

Emlékeim szerint valamikor a nyolcvanas években, nyilvánvalóan Egri János, Vitray Tamás vagy Vágó István-féle műsort láttam először. A műfaj iránti rajongásom azonban a kilencvenes évek elején, a kábeltévék megjelenésekor kezdődött. Különösen rákattantam a SkyOne-on a nyolcvanas évek második felében készült amerikai vetélkedők ismétléseire. Rajongva néztem, akár újra és újra, mert VHS-kazettákra rögzítettem őket, és ezekből tanultam meg nem csupán a formátumokat, hanem magát az angol nyelvet is. Bárhova utaztunk a szüleimmel külföldre, mindig néztem a helyi vetélkedőket a tévében, teljesen mindegy volt, hogy beszéltem-e az adott nyelvet. Az egyetemen pedig a szakdolgozatomat írtam belőlük, és felnőtt életemet is végigkísérték – 24 éve dolgoztam először vetélkedőműsorban, az akkor a TV2-ön futó Leggyengébb láncszemben.

Ennyi rutinnal a hátad mögött játékosként ki mernéd próbálni magad a képernyőn? 

Azt egyrészt nem hagynák, hiszen a „sötét oldalról” nincs visszaút, és nem biztos, hogy jó játékos lennék. Bár nagyon sok kérdés átmegy a kezem között, és rengeteg témát megismertem, igazából csak azok maradnak meg a fejemben, amelyek személyesen is érdekelnek – nagy lyukak vannak a tudásomban például a természettudományok vagy a sport terén. Az valószínűleg előny lenne ugyanakkor, hogy képes lennék a kérdésszerkesztő fejével gondolkodni. Mindenesetre nem vágyom erre, mert nagyon izgalmas a háttér, elképesztő agymunka és kombinatorika van mögötte, ezért a szereplést inkább meghagyom másoknak.

Rényi Ádám jelenleg leginkább íróként és a 21. Század Könyvkiadó társtulajdonosaként ismert, könyvek és színpadi művek egyaránt fűződnek a nevéhez. A tévés világban kezdte karrierjét, komoly szerepe volt a TV2, a Viasat3 és az RTL Csoport kommunikációjának formálásában, főszerkesztő-helyettesként jegyezte a Playboyt. Az Uniomediánál content & creative PR-vezető volt, az ACG-nél senior stratégiai tanácsadó. Kvízműsorok készítésében közel negyedszázada vesz részt, de ahogy ő fogalmaz, egy ideje nem íratja ki a nevét a stáblistákra.