Egy igencsak rosszkedvű, frusztrált világban élünk, mindennapos rutinná, egyfajta megszokássá vált a másik verbális vegzálása, megalázása. Mi lehet ennek az oka? Egyáltalán hogyan jutottunk idáig és merre van mindebből a kiút?

Csábító lenne ugyan, hogy a politikát, a lezüllött közéletet állítsam be egyfajta bűnbakként mindazért, ami velünk és bennünk történt és történik, de lássuk be, ez nemcsak igaz nem volna, de leginkább egy valódi önfelmentéssel érne fel.

Mi nem az életünk szemlélői, hanem szereplői vagyunk, és mint ilyenek nyakig benne mindabban, ami most körülvesz bennünket; mi magunk vagyunk ez az egészen rosszkedvű Magyarország, egyenként és közösségként egyaránt. Éppen ezért, ha a miértre keresem a választ, én egy kicsit „hátrébb” lépnék, és azt mondanám, hogy a kultúránkban nincs meg az a tartalék, vagy pontosabban az a többlet, aminek a segítségével túl tudnánk lendülni, adott esetben felül tudnánk emelkedni egy-egy konfliktusos helyzeten. 

Pont ellenkezőleg. Mi egy otthon meghúzódó, onnan kitörő, küzdős, majd hazamenekülő és jókat puffogó nép fiai vagyunk. A frusztrációinkat ápolgatjuk, majd, ha eljött az ideje a másikon azonnal le is verjük azt. A hétköznapokban, de lassan már az ünnepibb alkalmakkor használt nyelvünk  is karcos, bántó. Amit mondunk, és ahogyan azt mondjuk, az már maga is egy komoly inzultussal ér fel. 

Nagyon vágyom arra, hogy ezt az egyáltalán nem könnyű és nem is különösebben élhető jelenbeli életünket legalább én magam ne rontsam tovább.

És itt a személyes érintettségem is belejátszik a történetbe, ugyanis a média, amelyet én magam is használok, hiszen a munkaeszközöm, a megélhetésem forrása, nos, hogy ez a közeg, a tévé, az internet eldurvult nyelvezetével ma már néha maga is a bántás eszköze. Ezt kellene meghaladni egy kicsit. Talán le kellene lassulni egy picit, elgondolkodni, komolyabbra hangszerelni a mondandónkat. Ez piaci szempontból sem lenne utolsó, de az önbecsülésünk is nőne tőle. 

De mindez hogyan kivitelezhető rendkívüli módon felgyorsult világunkban?

Az internet révén egy olyan szabad piac nyílt meg, ahol gyakorlatilag mindenféle tartalom korlátozás nélkül azonnal elhelyezhető. Ettől minden nagyon felgyorsult, a tartalom előállítása éppúgy, mint a mindenféle megosztó és közösségi portálok révén az üzenet célba juttatása. Ez együtt jár a tartalmi színvonal romlásával, egyfajta pauperizálódással, de hogy ne csak a rossz oldalát nézzük a dolgoknak, az egész mediális tér ettől hihetetlen módon demokratikussá is vált, csak az nem fér hozzá, aki nem akar. 

Ma a fiatalok - és a gyerekeimnél is ezt tapasztalom -, nem néznek már olyan mozgóképes tartalmat, ami tizenöt másodpercnél hosszabb, és ami tartalmi szempontból nem a mindennapi, civil életből építkezik. Vagyis az okostelefonokon ma már milliónyi kis valóságshow érhető el, ezt nézi, osztja meg és lájkolja a mai fiatal generáció. Karinthys diákcsínyek jelentek meg a telefonok kijelzőin, anélkül, hogy készítőik egyáltalán tudnák, ki is az a Karinthy.

Márpedig ezzel a kihívással a hagyományos televíziózás nem képes versenyezni, és ha mégis felvenné a kesztyűt, azzal csak rosszul járna: azonnal vesztésre lenne ítélve. Ha a televízió, attól a szándéktól vezéreltetve, hogy visszaszerezze az internethez pártolt fiatal közönséget, még lejjebb megy a színvonalban, csak azt éri el, hogy az idősebb korosztályt is elveszíti. Vagyis azonnal két legyet üt egy csapásra, de negatív értelemben. 

Hová kellene akkor a tévéknek pozícionálniuk magukat?

A tévéknek a ma zajló trendváltást felismerve váltaniuk kellene és megfontoltabb, lassúbb műsorokra kellene átváltaniuk, megtartva ezzel a még tévéző idősebb korosztályt. Ugyanakkor a ma gyakorlatilag hermetikusan elkülönülő sales-nek és a tartalom előállításáért felelős embereknek is szorosabban együtt kellene dolgozniuk: az üzleti tartalomnak és a marketingnek együtt kellene mozogniuk. 

Nem az a kérdés, hogy piacvezető vagyok-e, és hogy aktuálisan hányan néznek, hanem sokkal inkább az, hogy az adott tartalom a célcsoporthoz jusson el mindenképpen. Akkor üzletileg is sikeressé tehető sok minden, anélkül, hogy azt milliók látnák. A mai mediális térben a csatornák száma megszámlálhatatlan, az elő műsoroktól kezdve, a tévéken keresztül a netig terjednek a lehetőségek. Közölni sok helyen, sok mindent lehet. 

Viszont ebben az összetett rendszerben pontosan tudni kell, hogy mit, milyen tartalmat, mikor és miért teszek bele az adott csatornába. És azzal is tisztában kell lennem, hogy ezt a tartalmat kinek szánom. Akkor pedig az értékkel sem lesznek problémák, mert azt is lehet közölni, viszont meg kell találnunk a helyét és a fogyasztóit. A még tévéző idősebb korosztály könnyűszerrel megtartható,  csak fel kell ismerni, hogy az internettel a mediális tér radikálisan átalakult.   

Hogyan lehet az idősebb generáció számára is élvezetes tartalmat kínálni, a médiafogyasztásukat befolyásolni?

Ha egykori szociológushallgatóként vagy vállalati pr-esként válaszolnék, azt mondanám, „meg kellene kutatni”. A kereskedelmi tévéknek bizonyára vannak adataik arról, hogy az idősebbek mely műsoraikat nézik inkább. Érzésre azt mondanám, hogy a családbarát, értékorientált tartalmak, esetleg a lassabb, a régebbi idők televíziós hagyományait idéző műsorokat. De ki tudja, magam is 40 pluszos néző vagyok és engem elsősorban a hír-, a sport- és a kulturális content köt le. Ráadásul inkább netnéző vagyok, miközben mondjuk a FB/Instagram/Twitter típusú flow nem érdekel. Saját korosztályomban egészen más típusú nézői szokásokat is látok. A 60 felettiek megint más kategória, persze nem tudom, a hirdetők akarnak-e hozzájuk szólni? Az internet korában egyre igazabb, hogy a bevétel kezdete a kutatás-fejlesztés. És nem ártana egy technológiai paradigmaváltás a nézettségmérésben. Igaz, hogy a televíziós sikerre nincs hajszálpontos recept, de azért nem kell teljesen vaktában lövöldözni.

Szponzorált tartalom, a cikk megjelenését a TV2 támogatta.