Megbocsátottam azt a Fogadj örökbe-reklámot Lőrincz Nándornak és Nagy Bálintnak. Nem mintha bármi szüksége lenne rá a filmes alkotópárosnak – biztos vagyok benne, hogy nem azt a (szerintem félrement) szpotot, hanem sokkal inkább első mozifilmjüket kötik majd a nevükhöz innentől. Utóbbi, a végre mozikban futó Legjobb tudomásom szerint, amit a két alkotó társrendezőként jegyez, olyan film lett, ami napokig uralja majd a gondolataid – észre sem veszed, de nagyjából a játékidő felétől szépen alattomosan beléd is rágta magát a témáival.
Az alkotópáros már a filmterv prezentálásánál (az elsőfilmeseket támogató Inkubátor-programban például) is hangsúlyozta, hogy történetük nem magára a film cselekményét beindító szexuális bántalmazásra, hanem az azt követő emberi reakciókra fókuszál. Arra, hogyan értik félre és ragaszkodnak saját igazságukhoz felháborodott Facebook-kommentelő módjára az áldozat közvetlen családtagjai, barátai, ismerősei. A korábban Garázsmenet munkacímen futó Legjobb tudomásom szerint ezt az előre lefektetett célját abszolút teljesíti: hiába a főszereplő Nóra (Hámori Gabriella) az erőszak (feltételezett) áldozata, sokáig csak mások szemszögéből tudhatunk meg róla, és arról a tragikus éjszakáról bármit is.
De lépjünk még vissza egyet a film szinopszisához, mert az alapsztoriban minden apróságnak fontos szerep jut később. A történet szerint Nóra és férje, Dénes (Bodolai Balázs) látszólag nyugodtan élik középosztálybeli mindennapjaikat. Mindketten szép karriert futottak be egy piacvezető cégnél, a lakásuk ízlésesen berendezett, simán belefér, hogy amikor a barátaikkal találkoznak, drága kisüzemi söröket rendeljenek. A társadalom szemében pont olyanok, akiknél eljött az idő a gyerekvállaláshoz.
Nóra és Dénes az örökbefogadás mellett dönt (a film sokáig okosan rejtegeti ennek okát), nézőként akkor ismerjük meg őket, amikor már sínen az ügy: egy hónap és már hármasban folytathatják életüket. Ebbe a látszólag idilli helyzetbe rondít bele az erőszak, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy Nórán kívül nincs tanúja az esetnek, innentől pedig nem csak a nő közvetlen környezetében, az ügyet kezelő nyomozóban, de a nézőben is elindul a bizalmi játék a hiányos infók alapján: vajon Nóra igazat mond?
Még az apró részletekre, mellékszereplőkre is jutott energia és ötlet
A Legjobb tudomásom szerint így a kérdéses éjszakát kirakós módjára felgöngyölítő thrillerként is élvezhető, de a valódi súlyát egészen más értékek adják. Nézőként egy ponton például már idegesített, hogy főleg a férj, Dénes, és nem az áldozat szemszögéből próbáljuk megérteni az eseményeket. De a film végére szépen összeállt, miért a férfi fejével kell végigjárnunk ezt az utat. Dénes nézőpontján keresztül ugyanis a film az áldozathibáztatás természetéről, a hagyományos családképről, férfi és női szerepekről, vagy az örökbefogadás néha abszurd procedúrájáról is nehéz kérdéseket feszeget.
Egyetlen problémám a forgatókönyvvel, hogy túl sok időt szentel a felvezetésnek: a Nóra és Dénes kapcsolatának kibeszéletlen problémái rövidebb kezdéssel is érthetőek lennének. Ami utána jön, az úgyis sokkal izgalmasabb, hiszen sokszor a szereplők sincsenek tisztában cselekedeteik súlyával, következményeivel, vagy azzal, valójában mi is okozhatna számukra feloldozást. Emiatt a Legjobb tudomásom szerint karakterábrázolása a Nader és Simin - Egy elválás történetét, a hatóságok érzéketlenségét bemutató jelenetek pedig a román újhullám filmjeinek (Rendészet, nyelvészet; Érettségi) legszebb jeleneteit juttatták az eszembe.
De hogy ne referenciákkal táncoljam körbe a dolgot: ez egy nagyon kimunkált forgatókönyv, ahol még apró finomságokra is jutott energia. A feszültséget például a Dénes munkahelyén játszódó, érezhetően valódi tapasztalatokból összegyúrt, fókuszcsoportos jelenetek oldják (ezek a részek a reklámosoknak különösen szórakoztatóak lesznek). De az alkotók a saját maga köré épített világhoz foggal-körömmel ragaszkodó Dénesből, vagy az örökbefogadást intéző alapítvány munkatársából (Máhr Ágnes) is gúnyt űznek, ha az indokolt. (Az egyik kedvenc jelenetemben ráadásul egyszerre mindkettőjüket teszik nevetségessé.)
Jól egyensúlyoztak a castingnál
Ez a forgatókönyv persze semmit nem érne a színészek nélkül, és itt érdemes hangsúlyozni, hogy milyen jól egyensúlyoztak az alkotók a főbb szerepekre a castingnál az ismert és kevésbé ismert arcok között. A Legjobb tudomásom szerint ebből a szempontból is frissen hat a mai magyar filmfelhozatalban: Hámori Gabriella és Fenyő Iván például hosszú idő után kaptak fontos szerepet filmben, és éltek is ezzel a lehetőséggel. A színházban Kolozsváron játszó, filmben eddig maximum apró mellékszerepekben feltűnő Bodolai Balázs is remek választás volt a biztonságos kockaéletét feladni kényszerülő Dénes szerepére. Bónuszként a mellékszereplőknek is jutnak emlékezetes percek a filmben – a legmaradandóbb számomra a cégvezetőt alakító, végre negatív szerepben feltűnő Fancsikai Péter monológja volt.
Meg persze kell a filmet uraló feszültséghez az a biztos stílusérzék, amivel Nagy Bálint és Lőrincz Nándor még egy gyerekszobát is képes rideg és elidegenítő hellyé tenni, ami nem sokban különbözik egy rendőrségi kihallgatószobától. A párosról eddig is tudhatta a reklámszakma, hogy vizuális megoldásaikra nem lehet panasz, sokszor szerepeltek már itt a Kreatívon is kiemelt kampányok stáblistáin. Ez a rátermettség, vizuális érzékenyég első mozifilmjük hideg, sokszor szó szerint távolságtartó beállításain is jól látszik, pusztán képekkel is képesek az atmoszférateremtésre, a karakterek árnyalására. De a Legjobb tudomásom szerint már azt is bizonyítja, hogy akkor lubickolnak csak igazán, ha a történet felépítését is a saját kezükben tarthatják.
A Legjobb tudomásom szerint decemner 16-tól országszerte fut a mozikban.
