A kampány célja, hogy megmutassa: a hospice ellátás nem az elmúlásról szól, hanem a szeretetről, a gondoskodásról, a fájdalom csillapításáról, a méltóságról és arról, hogy utunk végéhez közeledve is számít, ki fogja a kezünket. 

A hospice alapvetően nem csak intézményi ellátást jelent, hanem az otthon melegében, a nappalik csendjébe, a megszokott bútorok közé visszahúzódó életet, ahol a legtöbb beteg a végsőkig maradni szeretne. Itt kezdenek el egymásra hangolódni a család és a hospice-csapat tagjai – orvosok, ápolók, pszichológusok, gyógytornászok, önkéntesek –, akik hetente, vagy ha kell, ennél is gyakrabban érkeznek, hogy a teherből könnyítsenek, a félelemből kapaszkodót teremtsenek. Ez az otthoni gondoskodás az, ami sokszor hónapokon át megtartja a családokat saját ritmusukban.

És ha eljön egy pont, amikor az otthon már nem bír el mindent, akkor veszi át a szerepet a Budapest Hospice Ház. A Kenyeres utcai épületben 10 ágy várja azokat, akik számára a gyógyulás ugyan már nem lehetséges, de a hátralévő idő minősége annál fontosabb. Aki belép ide, hamar észreveszi, hogy ez a hely más, mint egy kórházi osztály. A csend itt nem terhes, inkább rendezett; a figyelem nem hivatalos, hanem természetes és személyes, és olyan nyugalom lengi be a tereket, ahol nem kell elrejteni a félelmet, és ahol az élet utolsó fejezete is méltósággal továbbírható.

„Körülbelül 20 évvel ezelőtt jártam itt először. Dobó Kata, aki már akkoriban támogatta az alapítványt, hívott el önkéntesnek. Édesanyám akkor már nem élt. Ültem a kocsiban, s vagy fél óráig hezitáltam, bejöjjek-e vagy meneküljek? Féltem. Féltem, mi fog itt bent várni rám. Aztán erőt vettem magamon, és amit tapasztaltam, minden képzeletemet felülírta” – mesélte az Időgépben Csányi Sándor színművész, aki azóta is vissza-visszatér önkéntes munkát végezni. 

Kováts Adél lánya, Rozi életének azon nehéz pillanatait idézte fel, amikor tiniként a nagyszüleitől búcsúzott a III. kerületi intézményben: „Van egy fogalom, amit korábban nem ismertem, és itt tanultam meg: szép halál. Vagy másként: jó halál. Hogy igenis lehet szépen meghalni. Nem azt mondom, hogy a nagymamáim halála volt a legszebb. De a legméltóságteljesebb.”

A hospice valójában egy csendes jelenlét, egy emberséget őrző szemlélet, egy szebb világ ígérete, ahol az utolsó napok, hetek nem elszigetelődnek, hanem megtelnek figyelemmel, jelenléttel és apró, emberi pillanatokkal. Ahol a félelem helyét gyakran a megértés vagy a megkönnyebbülés veszi át.

A film azonban a súlyos valóságra is rávilágít. Miközben szinte minden megszólaló kétszer annyi férőhelyet álmodott a jövő Magyar Hospice Alapítványába, a jelenlegi tíz ágy működése sincs biztosítva a következő évre, az otthoni ellátásról nem is beszélve. 

A NEAK finanszírozás csupán a szükséges források húsz százalékát fedezi; a fennmaradó összeget hónapról hónapra adományokból kell előteremteni. A bizonytalan finanszírozás pedig épp azt az ellátást veszélyezteti, amely a legkiszolgáltatottabb pillanatokban nyújt támaszt.

A Magyar Hospice Alapítvány azért kéri a támogatást, hogy ez a hely továbbra is az maradhasson, ami: egy otthon az utolsó időszakra, ahol nem félnek az idő múlásától, ahol az élet még tart. 

Az Időgépes utazásokból készült film az alábbi linken érhető el: http://hospicehaz.hu/idogep/