A forrás védelme mindig is a média működésének egyik legérzékenyebb kérdése volt, amely most Seymour Hersh Oszama bin Laden haláláról szóló riportja miatt vált ismét vitatémává. Hersh igazi oknyomozó legenda, az ő nevéhez fűződik a My Lai-i vérengzés és az abu-grébi kínzások leleplezése, a májusi, a London Review of Booksban megjelent írását mégis rengeteg kritika fogadta.

Cikkében minden állítást cáfolt, amit eddig ténynek hittünk az al-Kaida vezetőjének utolsó perceiről. A Pulitzer-díjas újságíró szerint bin Laden a pakisztáni titkosszolgálat foglya volt, ők szolgáltatták ki az amerikaiaknak, szó sem volt a Zero Dark Thitry című filmben látott, aprólékosan megtervezett rajtaütésről.

Hersh kritikusai főleg azt rótták fel a 78 éves riporternek, hogy állításait két, már visszavonult hírszerzési vezetőre alapozza, akik közül ráadásul az egyik ragaszkodott a névtelenséghez, és csak hozzájuk is csak közvetítőkön keresztül jutottak el az információk. Hersh ennek ellenére maximálisan megbízik a forrásaiban, továbbra sem hajlandó felfedni a másik informátorát, és igazi veteránként csak nevet a botrányon.

Közhely, hogy egy cikk állításait legalább két, egymástól független forrásnak is meg kell erősíteni, de Hersh példája felveti a kérdést: mi van akkor, ha az egyik informátor rejtve marad a szakma és az olvasók előtt? Hol az a pont, ahol már nem tekinthető hitelesnek egy anyag forrása? A válasz, hogy ez mindig a szerkesztő és az újságíró között meglévő bizalmi viszonytól függ.

A magyar szabályozás immár megengedi, hogy az újságíró titokban tartsa az informátor kilétét, és a médium megtagadhatja olyan dokumentumok, adathordozók átadását, amelyek alapján azonosítható lenne a forrás. Ezt kizárólag a bíróság rendelheti el kivételesen indokolt esetben, nyomozó hatóság nem. Márpedig éppen ez utóbbi történt a Blikk egyik riporterével.

2014 szeptemberében rendőrök kobozták el kollégánk, Koós Szabolcs mobiltelefonját, mégpedig a Katonai Ügyészség utasítására. Így próbálták megtudni, ki adott információkat lapunknak az egyik folyamatban lévő büntetőügyről. A kérdéses cikk nem egy újabb Watergate-ügy ígéretét hordozta, Oszter Sándor balesetéről szólt, és azért zúdult ránk az ügyészség haragja, mert megírtuk, hány ezrelék volt a színművész véralkoholszintje az ütközéskor. Pedig ezt nem lett volna szabad tudnunk.

A Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsa azután fordult bírósághoz, hogy kollégánk megtagadta az informátor felfedését. Majd berendelték az ügyészségre, ahol ellenszegülésre hivatkozva rendőrt hívtak rá, miután nem adta át a mobilját. Ezután jött a bilincseléssel fenyegetés, a motozás, az igazoltatás, majd a telefon elvétele (a jegyzőkönyv első verziója szerint testi kényszer alkalmazásával). A jegyzőkönyvből kollégánk nem kapott példányt, így azt sem tudta volna igazolni, mit vettek el tőle.

Az eset után kampányt indítottunk, és jogvédő szervezetek segítségével kezdtünk harcolni az igazunkért. Nem hittük volna, hogy egy – valljuk be - alapvetően súlytalan történet miatt kell vernünk az asztalt a szólásszabadság nevében, de muszáj volt komolyan vennünk az ügyet.

Azon túl, hogy úgy éreztük, kollégánkkal szemben törvénytelenül léptek fel és félemlítették meg, egyértelművé kellett tennünk, hogy történjék bármi, soha nem adunk ki informátort. Szabolcs azt is lenyilatkozta, hogy a börtönt is vállalja a forrás megvédéséért, és nem viccelt. Ha csak egyetlen esetben is sérül a riporter és az informátor közötti bizalom, láncreakció indul el, amelynek az a vége, hogy senki sem szivárogtat nekünk.

Az Oszter-ügyben végig igazunk volt, egyetlen helyreigazítást sem kértek tőlünk. A szerkesztőségben csak páran tudták, honnan származnak az adatok, és ez a pár ember úgy ítélte meg, maximálisan megbízható a forrás, amelyet – mint minden esetben – a végsőkig védeni kell.

Kolossváry Balázs

főszerkesztő, Blikk