Aki egy régi tendereztetőjével mint álláskeresővel találkozik, sajátos igazságokra lelhet. Legutóbb például egy multinacionális cég volt marketingvezetője keresett állást, és mosolyogva mondta, hogy mekkora hülyék voltunk, amikor X-nek nem ajánlottuk fel a büdzsé 10 százalékát a nyerésért. Az illetőről nekünk eddig a megközelíthetetlenség jutott eszünkbe. Kiderült, hogy a cég kirakati döntési struktúrája nem egyéb, mint függöny, amely mögött zajlik a mutyi. Egy éppen most szakmát váltott pályatársunk úgy fogalmazott: ma az a sikeres, aki jól tud visszafizetni, aki tudja, hogy a tender mögött kiket keressen.

Nekünk a 4-es metrótender tapasztalatai sem szóltak másról, mint hogy a DBR Metró projektigazgatósága nem a metró építésének kommunikációját kereste, hanem mást. Küldtek ugyanis egy kitöltetlen kérdőívet arról, hogy mennyiért tudunk „szállítani” print- és elektronikus hirdetéseket egy előre meghatározott formában. A megoldást már előre kigondolták, a tárgyalás kizárólag árakról és költségekről szólt. A helyükben én biztosan nem a programozott kérdőíveket küldtem volna pályázat gyanánt azért, hogy az adófizetők pénzén a legjobb megoldást szerezzem meg. Felkértem volna inkább a pályázókat, hogy dolgoztassák meg fantáziájukat, és ajánlják a legjobb eszközöket. (A pályázatra egyébként összesen ketten jelentkeztek – meghajtom a fejem a többi józan versenytársunk előtt, akik nem fogtak feleslegesen munkába.)

Nem tudom, mikor lesz a szakmában valódi verseny, és mikor lesz a teljesítmény, nem pedig a kapcsolati tőke az úr. Addig van egy ötletem: mindenki gondolja meg, milyen tenderen, s minek az ódiumával indul el.