Ez a cikk eredetileg a print Kreatív májusi számában jelent meg. Az interjú tavasszal készült.
Mi volt az első reakciótok, amikor megjelent a hír, hogy az HBO Maxról lekerül rengeteg saját gyártású sorozat, és a cég a legtöbb országban leáll a gyártással?
Krigler Gábor: Voltak előjelei ennek a lépésnek, így nem sokkolt a hír. Sokkal jobban megrázott a kontentlufi kipukkadása még korábban.
Még tavaly tavasszal jártam Amszterdamban a Netflixnél, épp aznap, amikor a negyedéves jelentésük hatására beszakadt a cég részvényárfolyama. Ahogy belépett az egyik netflixes vezető a megbeszélésre, egyből azzal nyitott, hogy ne aggódjon senki, továbbra is van pénz, rendelni fognak sorozatokat.
De onnantól azért lehetett látni, hogy náluk is változások jönnek a tartalmi stratégiában. Ehhez képest pár hónapos késéssel jött az a mizéria, amikor a Discovery átvette az irányítást az HBO fölött, amelynek a hullámai aztán hozzánk is elgyűrűztek. Nehéz már ezeken az eseményeken meglepődni.
Persze, rossz a szakmánknak egy ilyen hír, de az elmúlt pár év elég sok ilyen történetet hozott, meg kellett tanulnunk a folyamatos újratervezést.
Milyen előjelei voltak még ennek a döntésnek?
Závorszky Anna: Mi először nagyon vártuk a Discovery érkezését, abban a hitben dolgoztunk, hogy a tulajdonosváltással pozitív irányba változik a helyzetünk. Abban bíztunk, hogy akár évi két magyar gyártás is beleférhet. Teljesen pozitív hangulatú volt az első alkalom is, amikor az új, egyesített cég, a Warner Bros. Discovery vezetője, David Zaslav beszélt a terveiről a teljes csapatnak.
Ehhez képest az egész leállítás módja gyomorrúgással ért fel számunkra. A teljes európai, saját gyártásért felelős csapatot sokkolta a hír, konkrétan egyetlen nappal a bejelentés előtt értesültünk az egészről.
Olyan emberekkel kellett közölnünk a döntést, akik akár évtizedekig dolgoztak egy-egy produkción – ebben a nehéz helyzetben nagyon magunkra maradtunk.
Gábor, említetted, hogy a szakmátoknak hozzá kell szoknia az ilyen váratlan helyzetekhez. Ez a folyamatos bizonytalanság alapállapot lett?
KG.: A kreatív oldalon szerintem fel kell készülni mindenre. Van egy felső réteg a legnagyobb nevekkel, amit külön kezelnek, de a nagyobb része a szakmánknak nem ezt a külön elbírálást tapasztalja a mindennapokban.
ZA: Emlékszem, az egyik szakmai konferencián, a Content Londonon pár évvel ezelőtt, csak arról beszélt minden fontos szereplő, hogy a showrunner, a rendező, az író legyen a középpontban. Aztán megtapasztalhattuk, hogy ez a felfogás hogyan válhat semmissé egy pillanat alatt.
KG:
Világossá vált mostanra, hogy a globális cégek vezetői sem tudják a megoldást, nincsen erős víziójuk arról, hogy merre tart az iparág. Még az üzleti modelljük is folyamatosan változik.
A lineáris csatornák nézettsége megy le, a streamerek előfizetőinek száma jó esetben stagnál, így aztán a kontentipar visszatért oda, hogy a reklámokban bízik. Jelenleg azt prognosztizálják az elemzők, hogy sok tartalom ingyenesen elérhető lesz, de rengeteg reklámmal, ami lényegében visszatérés a kereskedelmi tévék modelljéhez.
Ugyanez a tanácstalanság a tartalmi oldalon is látszik, hiszen most a legtöbben megpróbálnak minél kisebb költségvetésű produkciókkal spórolni. Ennek egyik jele, hogy újra felmerültek a koprodukciók tervei, amik évekkel ezelőtt szóba se kerültek. Aki tehát azt mondja, hogy van sejtése arról, mi várható ezen a területen, hazudik.
Mi történt A besúgó levétele és skyshowtime-os megvásárlása között?
ZA: Több európai ország gyártásait érintette ez a döntés, így eleve annak volt realitása, hogy ezt a sok sorozatot csomagban értékesíti a tulajdonos.
Magyarországon is érdeklődtek helyi csatornák a lekerült magyar gyártások iránt, és tudom, hogy Lengyelországban, Svédországban is volt ilyen típusú ajánlat, de az anyacég végül a SkyShowtime számára adta el csomagban ezeket a produkciókat.
Nagyon hamar megtalált engem is a SkyShowtime egyik képviselője, így én is szerepet vállaltam némileg abban, hogy létrejöjjön ez a találkozó a két fél között. De a végén tiszta üzleti szempontok alapján született döntés. Nekem és az európai producertársaimnak is nagyon megnyugtató érzés, hogy ezek a sorozatok újra elérhetőek bárki számára.
Térjünk vissza a kezdetekhez, amikor elkezdtetek az HBO-nál saját gyártásokon dolgozni. Akkoriban teljesen az alapoktól kellett megtanulni a sorozatfejlesztést és gyártást, mennyire lehetett ezt átvinni az itthoni közegen?
KG: Itthon ennek nem volt korábban hagyománya, úgy indult az egész, hogy 1998-99 környékén az HBO vezetősége pénzt fektetett abba, hogy legyenek lokális tartalmak is. Hosszú tanulási folyamat volt, a Társas játék első epizódját például három hónapig vágtuk, mire úgy éreztük, megmutathatjuk azt a kinti vezetőknek. Teljesen profi vágóval dolgoztunk, nem emiatt ment el ennyi idő a munkával, egyszerűen csak újdonság volt ez a tempó, dramaturgia számunkra.
ZA: Gyártási szinten is nagy lépésnek számított, hogy játékfilmes eszközökkel készítünk sorozatokat.
Bele kellett rázódnunk például abba, hogy itt nincs több idő 10 napnál egy epizód vágására. Meg kellett szoknunk, hogy egyszerre játékfilmes és tévés fejjel kell gondolkodnunk, ez a folyamat azért szült feszültségeket.
KG: Azért tegyük hozzá, hogy ez a folyamat nem ért véget azóta sem. Anélkül, hogy címeket említenék, látszik, hogy még van hova fejlődni a sorozatok minőségében.
Mennyire ellenőrizték szorosan a munkátokat kintről?
ZA: Az Aranyélet 1. évadánál azt éreztem, hogy megbíznak bennünk. Ott nyomhattunk volna pause gombot, mert ideális volt az összhang a hazai és a kinti csapat között.
KG: Nekem inkább az Aranyélet 2. és 3. évada volt olyan, amikor azt éreztem, hogy ez már „a mi birodalmunk”, és minden olajozottan működik a kinti vezetéssel is.
ZA: Meg is látszott a sorozaton, hogy hagytak minket flow-ban dolgozni, nem volt túlvezérelt a produkció. Ott még nem volt content experience csapat sem, akik javaslatot adnak, hogy hányadik percben milyen dramaturgiai megoldást kell bevetnünk.
A kinti vezetés inkább megadta a tónust, hogy milyen értékrend mentén, milyen módszerrel készüljön el egy produkció. Ekkoriban abszolút a tehetséggondozás volt a fő vezérelv: különleges dolognak számított akkoriban, hogy a színészek, rendezők, írók menedzselését, támogatását vezetői szinten is ösztönözték. Most már látjuk, hogy ez nem mindenhol jellemző azóta sem.
KG:
Szerintem azért is volt flow akkoriban, mert volt egy kreatív vízió, amit tudtunk kommunikálni, és amivel a stábtagok is azonosultak. Mindenki értette, hogy jót akarunk csinálni. Ezt a felfogást próbálom továbbvinni más helyekre is.
ZA: Arra is szántunk időt, hogy átbeszéljük, miről szól az adott sorozat, mi a történet motorja. Ha ebben nincs közös, egyértelmű akarat, akkor nagyon nehéz motiválni
a stábot. Ehhez persze kellett az is, hogy nem kérdőjelezték meg kintről minden egyes ponton a munkánkat. A közös vízió a legfontosabb ahhoz, hogy jó műsort készíts. Annál nagyobb erő nincs, mint amikor mindenki egy irányba húzza a kreatív folyamatot.
Volt egy olyan időszak is, amikor úgy tűnt, hogy az HBO kreatív hubot épít itthon, többek között nyílt napotok volt, pályázatot indítottatok. Ez az igény tőletek érkezett?
KG: Mi jöttünk ezekkel az ötletekkel, és soha nem is volt kérdés, hogy ezt támogatja az HBO vezetése.
ZA: Óriási dolog volt az is, hogy idejött például Hagai Levi, a Terápia és A viszony írója több napra.
Ezen a ponton fontos még egy dologról beszélnünk: sok helyről hallottuk vissza, hogy az HBO-nál bezzeg könnyű, mert ott nagyobb büdzséből dolgoznak egy sorozaton.
Számszerűleg ez igaz volt, de minden egyes fillérért meg kellett dolgoznunk. Minden költségvetést érintő kérésünkért érvelni kellett a kinti vezetőknek, amiket aztán folyamatosan ellenőriztek, így állandó nyomás volt rajtunk. Megnéztem volna 2012-ben, hogy ezt egy másik csatorna ugyanígy megcsinálja. Minden fillérnek meg kellett jelennie a képernyőn, és nem vagyok benne biztos, hogy akár ma ez minden itthon gyártott műsorra igaz.
KG: Egy sorozat színvonala nem csak pénzkérdés, negyedakkora összegből is megcsináltuk volna jól az Aranyéletet például, csak kevesebb látványelemmel.
Még mindig nem evidens Európában sem, hogy egy-egy sorozat készítésénél például ún. tone meetingeket tartunk az alkotókkal. A forgatás előtt vágóval, rendezővel, első asszisztenssel átbeszéljük, hogy melyik jelenet miről szól, mi a háttér, gondolat mögötte. Persze ez is részben pénzkérdés…
ZA: …de vissza is hozza a kész produkció ezt a befektetést.
Volt olyan helyzet, amikor nem tudtatok átvinni egy ötletet az HBO vezetésénél?
KG: Nekem nem volt ilyen. Ha valamivel nem értettek egyet, akkor is hagyták, hogy érveljek az igazam mellett. Általában sikerült is meggyőznöm őket. Az Aranyélet 3. évadában volt két eset is, amikor külön fel kellett hívnom Antony Rootot (az HBO európai gyártásaiért felelős, visszavonuló producer – a szerk.). Emlékszem a bottle episode-ra, amikor a Miklósi család a történet szerint egy kastélyban ragad, azt mondta, hogyha erre felteszem az állásom, akkor mehet.
ZA: Az Aranyélet aranykor is volt a számunkra ebből a szempontból. A besúgónál már sokkal markánsabban jelentek meg a piaci igények felénk, eleve nemzetközi közönségnek szánták ezt a sorozatot.
Lokális szinten nekünk sokkal több minden fért volna bele a történetbe, ezt a sajátosan hazai karcosságot viszont kigyomlálták a forgatókönyvből is. A zenék kiválasztásánál is érződött a kulturális különbség: ami nekünk hitelesnek és relevánsnak számított ebből a korból, azt egy másik kultúrában fülsértőnek titulálták.
Még akkor is, ha angolszász zenéről volt szó. Ott is azzal érveltek, hogy
a nemzetközi piacon nem állja meg feltétlen a helyét az, ami nálunk működne.
Ezek a piaci visszajelzések még hol szűrődnek be a munkátokba most?
KG: Elterjedt az algoritmusra hivatkozás például abban, amit Anna is említett, hogy hányadik percben kell érkeznie bizonyos dramaturgiai csavarnak egy sorozatban.
ZA: Állandóan próbálnak valamilyen kapaszkodót találni a folyamatosan változó tartalmi dömpingben. Ez most épp az algoritmusra hivatkozás, az a felfogás, ami előírja például, hogy hol kell berakni egy izgalmas jelenetet, hogy ne kapcsoljanak el a nézők.
Az biztos, hogy az élesebb versenyhelyzet, a nagyobb tartalmi kínálat miatt sokkal gyorsabb lett a sztorik tempója, gyorsabban kell ma már megragadni a néző figyelmét. Már elvárás, hogy az első epizódban meg kell jeleníteni szinte minden későbbi lehetséges dramaturgiai szálat. Korábban elég volt csak a negyedik, ötödik epizód környékén felvillantani újabb csavarokat.
KG: A Netflix-sorozatok 98 százaléka flash forwarddal kezdődik. Ezt a trendet én már betegségnek nevezem. Több évvel ezelőtt kezdték el használni, totálisan elterjedt, de ma már inkább azt jelzi, mennyire nem bíznak a megrendelők a megrendelt történetben. Mintha azt üzennék a nézőnek: valahogy éljétek túl addig a sztorit, amíg egyszer majd izgalmas dolog is történik.
Ezeket a túlpörgetett trendeket gondolom egy sikeres kivétel tünteti el.
KG: Az Apple-nél például azt hallom, hogy nem törődnek az algoritmussal, ott érződik, hogy hagyják dolgozni az alkotókat. Ott van rendes tartalomkurátori munka, aminek az HBO-nál hagyománya van.
Mindenhol próbálnak valamit kitalálni, de ma erre az iparágra is abszolút igaz, amit William Goldman írt korábban, hogy „Nobody knows anything”.
Misztikum vette körül itthon azt a témát is, hogy épp milyen sorozat készül az HBO-nál. Volt olyan meg nem valósult projekt, amiért fájt a szívetek?
KG: A Holtágat például nagyon szerettük volna megcsinálni, ott már összeállt a stáb, közel jártunk a megvalósuláshoz. Amikor azt lemondták, az nekem is komoly törés volt, ott döntöttem el végleg, hogy távozom az HBO-tól.
A Holtág modern eszközökkel dolgozta volna fel a nagyrévi angyalcsinálók történetét (az 1910-es, 1920-as évek sajtóban is felkapott története a férjeiket arzénnel megmérgező asszonyokról – a szerk.). Enyedi Ildikó lett volna az egyik rendező, aki markáns rendezői koncepciót hozott a projektbe. Szimplán szűklátókörűség volt a vezetők részéről, hogy azt a tervet nem engedték gyártásba.
Köbli Norbert is többször nyilatkozott egy Kádár Jánosról szóló tervről, amit az HBO-nak készít.
KG: Többször felmerült az a projekt, de az szerintem tipikusan olyan terv volt, amit a legelső fejlesztés során kellett volna végigvinni, hogy még 2015 környékén kijöjjön. Kifejezetten bátor produkciónak számított volna.
ZA: Én Gábortól örököltem még A rév című projektet, ami egy posztapokaliptikus közegben játszódó thriller volt. Egy évet dolgoztunk a fejlesztésén, amikor költségvetési problémákra hivatkozva visszavágták. Odegnál Róbert és Horváth Ádám volt a terv két írója, és ez a sorozatterv még a Csernobilt megelőzve mutathatta volna be, hogy mit lehet kihozni ebből a sajátosan kelet-európai miliőből.
KG: Azt hozzá kell tenni, hogy A rév először még 2011-ben bukkant fel, amikor a sorozatterv az egyik saját pályázatunkon nyert.
De ott volt még nálunk fejlesztésen a filmverzió előtt a Budapest Noir terve is, amihez nagyon erős scriptek készültek.Akkor még nagyon bizonytalan volt a vezetőségünk is, nem tudták, mi működhet itt igazán. Pedig ha azt a tervet gyártásba engedik 2013-2014 környékén, akkor az úttörő produkciónak számított volna egész Európában, bőven a hasonló hangulatú, és nagy sikert arató Babylon Berlin előtt.
ZA: Benedek Ágota két könyvének (Rumbarumbamm, Állva maszturbálok) keverékéből is elkezdtünk sorozatot fejleszteni a Protonnal közösen, ami stílusában, hangvételében megint egy nagy ugrás lett volna az HBO-tól az addig itthon megjelent szériákhoz képest. Már az első két-három epizód forgatókönyvénél jártunk, amikor jött a bejelentés, hogy nem lesz több saját gyártású HBO-sorozat. De nem titok, hogy ezen a terven továbbra is szívesen dolgozom tovább, már az HBO nélkül. (Azóta a sorozatterv elnyerte például a Content Budapest Pitch Awardját – a szerk.)
Ha jól értem, akkor a dokumentumfilmek finanszírozásából viszont nem száll ki az HBO.
ZA: Az a műhelymunka, ami Hanka Kastelicová vezetésével minden országban megvalósult, folytatódhat. 2011-ben még önálló projektekkel indult el az HBO a dokufilmes vonalon, aztán egyre több partnerrel együttműködésben készültek el ezek az alkotások. De jól jelzi a munka színvonalát, hogy IDFA-díjig, Oscar-jelölésig eljutó dokumentumfilmeket mutattunk be.
Az is fontos visszajelzés volt, hogy európai viszonylatban is kifejezetten nagy nézettséget hozott például a Visszatérés Epipóba. Olyan társadalmi témákat mutattak be ezek a filmek, amikről itthon csak nagyon kevés helyen eshetett szó ilyen mélységben.
Visszatérhetsz még szabadúszóként valamelyik HBO-projektbe?
ZA: A munkánk sajátossága, hogy érkezik még olyan HBO-doksi a következő években, amelyben én is szerepet vállaltam, hiszen egy dokumentumfilm is minimum 3-4 év alatt készül el. Ilyen hamarosan érkező film például Hörcher Gábor rendezésében az Emma és Eddie című alkotás egy szexchatpárról.
Szintén fontos számomra, hogy még idén érkezik A híd című reality, ami műfajában ugyan nem újdonság itthon, de a produkció okoz majd meglepéseket a hazai nézőknek.
Most főleg nemzetközi porondon látom a szerepemet, vannak megkereséseim, de még nem döntöttem a folytatásról. Egy korszak zárul le most, de pozitívan látom a csapatunk tagjainak jövőjét is, meg kell említenem például Szalontay Máriát is, aki szintén nagyon sokat tett a saját gyártásokért. Ezeket a szakembereket felszívja majd az európai kontentipar, ahogy eddig is, hiszen az itt edződő kollégák között már most van olyan, aki a Netflixnél vagy a Banijaynál landolt.
Gábor, a saját fejlesztésetek, a Frust forgatása már befejeződött Szerbiában, annak a sorozatnak mikor lesz a premierje?
KG: A Frust a szarajevói filmfesztiválon debütál, a szerb premier pedig szeptemberben lesz. Mivel elég neves alkotók érintettek abban a produkcióban, például Denis Tanovic a rendező, Solomun az egyik zeneszerző, reményeim szerint könnyen tudjuk értékesíteni a sorozatot. Mivel a projektet a szerb Telekom finanszírozta, nem hajt minket a tatár, hogy azonnal nemzetközi felületet találjunk a sorozatnak. Ráadásul a cégünknél, a Joyridernél van a Frust remake-joga is, arra is vannak érdeklődők.
A saját céged mellett csatlakoztál az Envision Entertainment tartalomfejlesztő céghez. Itt milyen szereped lesz? (Az Envision két alapítója a Harry Potter-filmek producere, David Barron és a többek között a House of Cardson is dolgozó Michael Nakan – a szerk.)
KG: Producerként képviselem bizonyos projektjeiket, és ők is segítik a saját fejlesztéseink értékesítését. Nagyon nehéz ebben a szakmában megfelelő társakat találni, de itt úgy érzem, jó helyre kerültem, nincsenek egók, közös az értékrendünk.
Közép-Kelet-Európában nagyon nehéz bármilyen sorozattervet elindítani, ebben az Envision hatalmas kapcsolati tőkéje azért segíthet. Jó olyan helyen lenni, ahol azt érzed, kinyílnak a perspektívák. Most épp a Hulunak forgatnak pilotot, én pedig dél-afrikai és maláj sorozaton is dolgozhatok, miközben pitchelik az egyik saját tervemet Japánban.
Pont egy évvel ezelőtt kaptam ajánlatot az egyik nagy nemzetközi cégtől egy nagy befolyással és felelősséggel járó pozícióra, ami elég csábítóan hangzott. Nagy lehetőség volt, de elutasítottam, mert azt éreztem, hogy olyan helyzetbe kerülnék ott, ami kevés valóban kreatív munkát jelentene. Ezért is döntöttem inkább az Envision mellett.
Régóta lehet hallani a Balaton Brigád című tervetekről is, az a projekt hol tart?
KG: A Balaton Brigád tipikusan olyan projekt, ami többször is nagyon közel volt a megvalósuláshoz, de menet közben mégis szétesett. Legalább háromszor történt ez meg. A Newen Connect, a terv forgalmazója nem adta még fel, továbbra is hisznek a projektben. Sok alkotó szeretné, hogy az a terv tényleg megvalósuljon: Ismert német színészek szeretik a forgatókönyvet, Enyedi Ildikót és egy német rendezőt is bevontunk a fejlesztésbe.
De a Balaton Brigád közben pont egy olyan projekt, aminél nem óriási probléma, ha nem most készül el. Időtlen történetről van szó, ami egy vagy két év múlva is hasonlóan csapódna le a nézőknél.
Futott ezzel párhuzamosan egy másik tervetek is, a lengyel–magyar koprodukció, A bátorság iskolája is, ami a magyar sorozatfinanszírozási rendszerben is kapott támogatást.
KG: A bátorság iskolája kicsit a politika áldozata, mert a lengyel–magyar kapcsolatok nem annyira acélosak most, mint amikor belevágtunk a projektbe. Pedig baromi erős forgatókönyveket írtunk, a lengyel menekülteknek segítő Karády Katalin és Ujszászi tábornok lenne a két főszereplő a történetben. Bizonytalan vagyok, hogy ez a terv megvalósulhat-e.
De szerencsére vannak más, reményt adó projektjeink is. A Fruston velünk dolgozó szerb gyártócég, a Firefly például Belgrádtól félórányi autóútra épít stúdiókomplexumot, velük épp abban gondolkodunk, hogy ott az egyik sorozatunkhoz felépítenénk a teljes díszletet, és más országok gyártói is ott, helyben forgathatnák le a saját, lokalizált verziójukat a produkcióból.
Szerbia hol tart most a sorozatgyártásban hozzánk képest?
KG: Órákat tudnék beszélni arról, hogy Szerbiában mennyire másképp gondolkodnak. Ott is van politikai szándék a kontentgyártás mögött, de ezt okosan csinálják. Szerbiában akkor indult be igazán a verseny ezen a téren, amikor az ottani köztévé meg akarta verni nézettségben az amerikai tulajdonú, kereskedelmi csatornát. A szerb elnök, Aleksandar Vučić által támogatott köztévé ezért rengeteg zsánersorozatot készített, sőt, a Slobodan Milosevic letartóztatását feldolgozó széria (Porodica) Vučićnak még kényelmetlen is lehetett (Vučić miniszterként a Milošević-kormány tagja volt – a szerk.). De ott egyszerűen felismerték, hogy a köztévé sikere az ő malmukra hajtja a vizet.
Az is elég árulkodó jel, hogy a Berlinalén két szerb sorozat is bemutatkozhatott, az egyiket a szerb Telekom és a Firefly készíti, a másik meg egy szerb–amerikai koprodukció, az említett Milošević-sorozat formátumának pedig már van világforgalmazója.
De mondok egy másik tanulságos példát is a régióból: az egyik szlovén kertévé meghívott minket konzulensnek. Kíváncsiak voltak a meglátásainkra, beszéltünk
a streamingfelületük tartalmi stratégiájáról, leültünk az íróikkal konzultálni. Ott tetten érhető az őszinte nyitottság és az a vágy, hogy másoktól tanulva javuljanak, és elérjék a nemzetközi színvonalú produkciókat.
