Egy disclaimerrel, vagyis inkább mentegetőzéssel kezdenék, ugyanis ildomos elmagyarázni kedves olvasóinknak, mit is keres a Kreatív egy gasztroversenyen.

Kezdjük messzebbről! 2015-ben találta ki a balatoni vendéglátósokból, borászokból és termelőkből álló Balatoni Kör, hogy meg kéne újítani a lángos és a hekk köré tömörülő strandgasztronómiát. Meg is hirdették az Év Strandétele versenyt, aminek evolúcióját testközelből követtem végig: 2016-ban, 2018-ban és 2019-ben az előválogatásban vettem részt a We Love Balaton újságírójaként, 2020 óta pedig több lap (We Love Balaton, kétszer Nlc.hu, most pedig Kreatív) képviseletében a fődíjről döntő zsűriben is helyet kaptam. Ez az egyik ok, amiért a Kreatív idén beszámol a versenyről.

A másik pedig az, hogy a brand és az arculat kérdése elválaszthatatlan a minőségi gasztrótól, gondoljunk csak bele, maga az ételek tálalása már alapból egy statement, egy kiállás, maga a kirakat egy étteremnek, vendéglőnek, bisztrónak, büfének. 

Ahogy már beüléskor beárazzuk a helyet – és itt nem a „háborús” inflációs környezetről beszélünk –, látjuk, hogy néz ki egy vendélátóipari egység kívülről, milyen a logó, milyenek a bútorok, hogy fest az alkalmazottak ruházata, milyen evőeszközöket, szalvétákat, tányérokat használnak, foglalkoznak-e az egységes kinézettel, van-e koncepció, ami összeköti az étlap tartalmát és az egész hely filozófiáját.

Ez a fajta nézőpont eddig kevésszer kapott szerepet a versenyben, hisz az alapvetően arról szól: finom és szép-e az étel, amit kapunk, elüt-e a megszokott balatoni strandgasztronómiától, mer-e újítani, használ-e regionális alapanyagokat, előállítható-e más balatoni helyeken is (tehát utat tud-e mutatni, gasztrotrendet képes-e teremteni).

A győztesek

A fent említett evolúció két fontos fázisát emelném ki. Az egyik, hogy 2020-ban tartott először a Balatoni Kör (és a We Love Balaton) ünnepélyes díjátadót, és osztott ki okleveleket is, ez most sem volt másképp, augusztus 4-én tudhatta meg a publikum a győztesek neveit. A másik, hogy egyre több kategória jelenik meg évről évre, így az Év Strandételét kiegészítették különdíjak is, mint az Év Felfedezettje, az Év Büféétele, az Év Bisztróétele, az Év Vegán/Vegetáriánus Étele és az idén debütáló Év Jóárasított Étele is.

A grand prix-t végül a balatonalmádi Terasz hozta el a balatoni füstölt nyelvlepénnyel (amit zsűrizés közben át is neveztünk Balatoni nyelvesre). A nagydíjas egyben a büfékategóriát is behúzta. A bisztró kategóriában a balatonboglári Gianpiero's Étterem hideg tökfőzeléke feltétlenül (lehet kérni feltétnek garnélát, mi így kóstoltuk) győzött. Az Év Felfedezettje a balatonmáriafürdői Lángos World lett (a Balatoni Pilpil lángossal indult). Vega vonalon az alsóörsi Fogas Bisztró zeller raviolija erdei gombákkal, sült paradicsomszósszal aratott sikert, míg ár-érték arányban a vonyarcvashegyi PartY Hangulat Party Harcsalija nyert.

Aki az egyes ételek leírásaira, a gasztronómiai finomságokra és elkészítési módokra kíváncsi, ajánlom a többi zsűritag anyaújságainak cikkeit.

Sziasztok, nagy márkák, nem idomulnátok?

Győztest ezen arculati kategóriában nem akarok hirdetni, de azért árgus szemekkel figyelve feljegyeztem magamnak ezt-azt. Először is, minden büfének és bisztrónak a legnagyobb átok a kötelező márkamegjelenéseké. Ezen a különböző fagylalt-, üdítő- és sörmárkák is elgondolkodhatnának: hogyan lehetne az Ismert Sör vagy a Híres Kóla logóját úgy elhelyezni egy vendéglátóhelyen, hogy az ne szúrjon szemet, ne legyen esztétikai atomcsapás, de mégis betöltse szerepét, észrevegye a vendég.

Mert az az eklektika, ahogy a – valószínűleg a beszállítói szerződésekben rögzítve, kötelezően – elhelyezett márkamegjelenések belehasítanak az ember retinájába, pláne egy egységes arculatú helynél, az bizony vizuális szennyezés. 

Több olyan helyen is jártunk, ami lehet, hogy nem nyerné el az év belsőépítészeti díját, de látszik, hogy a tulajdonosok igyekeztek, barkácsoltak, időt és olykor pénzt nem sajnálva akartak egységes pofát adni szeretett helyüknek, de a betolakodó márkák logói idegen testként tokosodnak be az egységes szövetbe. Hallottunk azért vendéglősöktől pozitív példát is, hogy sikerült megegyezni egy Nagy Márkával az idomulásról, szóval van remény.

Ezerkilencszázkuszakilenc

Az is érdekes, hogyan próbálnak a helyek szép lassan átcammogni a kilencvenes évekből a kétezerhuszasokba e téren, néha tájidegen, néha saját helyüktől is elütő elemeket alkalmazva. 

Jártunk olyan helyen, ahol nem teljesen értettük, a tökéletesen záró tetejű fa pavilon alá miért kellett még egy napvitorlát is betenni. Mint kiderült, pont arculati okokból érezték szükségét. 

Akadt hely, amin látszott a törődés, figyeltek a bútorokra, színvilágra, logóra, de ha ránézett az ember az át- meg átmatricázott árlistára, rögtön szemet szúrt, hogy ezt szebben is meg lehetett volna oldani (védelmükben: szezon közepén, a nagy pörgésben ha árat kell változtatni, kapacitás és idő híján ez a leggyorsabb megoldás). És persze volt, ahol a fenntarthatóságot háttérbe tolva műanyag zacskóban kaptuk a műanyag evőeszközt.

A bisztrók általában el tudnak különülni a környezetüktől, ők már-már étteremnek nevezhető egységek, de a büfék sokszor nehezített terepen mozognak. A balatoni strandok eklektikája a büfésorokon a leglátványosabb. 

Itt megtalálod egymás mellett a már a nyolcvanas években legendává vált lángossütő bácsi minden arculati elemet nélkülöző, összetákolt helyét (ami nem zárja ki, hogy étele élményszámba menjen), az italreklámoktól rogyadozó, mindent is kirántó, klasszikus büféket, no meg a jelen verseny és mozgalom célját képező helyeket, amik mernek újítani, ráncfelvarrni, designt vinni a belsőbe és külsőbe.

Balaton-kék–napsárga

Kardos Gábor, a Balatoni Kör és az Év Strandétele verseny alapítója is beszélt nekünk pár szót a témáról. 

Messziről indulva elmondta, már 

a balatoni nyaralóépítészet is kusza, ami az egész térség arculatára rányomja a bélyegét: „az egyik egy spanyol ranch, a másik egy toszkánai ház, a harmadik valami provence-szerű, a negyedik egy alpesi muskátlis faház-hütte” – sorolta a mintázatokat. „Mindennel próbálunk azonosulni, csak magunkkal nem”

– magyarázta Kardos, aki szerint azért lehetne egyfajta arculat, bár nem túl központi. 

A Garda-tónál pl. a városoknak egyéni arculatuk is van. Itt is jó lenne egy arculati kézikönyv, ami szabadságot hagy az egyes településeknek, és helyben alkotják meg, nem Budapesten.

Ennek megfelelően az egyes vendéglátóhelyeknek sem kéne egységes arculatúnak lenniük, de a színvilág konvergálhatna. A Balatoni Kör szerinte megalkotott egy előremutató példát: „Amire külön büszke vagyok, hogy amikor a BalatonBor színvilágát összeraktuk, ezt a Balaton-kék–napsárga kombinációt, ez sok helyen köszön vissza” – mondta Kardos. A cél az volt, hogy ez inspiráljon másokat, legyen egy régiós arculat alapja, és terjedjen el, akár spontán módon. „Mert előírni nyilván nem lehet, nem szabad vagy nem szerencsés ezt a dolgot” – tette hozzá. 

Kardos szerint külön jól járnak a mostani csökkenő vendégszám idején azok a helyek, amiknek bejáratott márkájuk, ezáltal törzsvendégkörük van. És itt megint bejön a képbe az arculat, pl. a tálalásban. E téren 

„az utóbbi tíz évben nagyon látványos a fejlődés, egyre több olyan fiatal szakács akad, akik stázsoltak, akár több európai vagy tengerentúli étteremben, akár Michelin-csillagos helyeken, és láttak már nagyon szép tálakat”. Már nem arra a 15-20 éves trendre épül a tálalás szerinte, hogy tegyünk a tányér szélére narancsot.

„Amit még hozzá kell tennünk, hogy összeomlóban vannak a kádári retró büfék (én refluxnak hívom), amik vendégköre már nem tud eljönni nyaralni.”

Sok régi büfé ráncfelvarrásba kezdett közben, hisz be kell vonzani az embereket. Az újhullámos helyeknek is kell a megfelelő arculat, mert ha egy hely nem néz ki jól, „egyszerűen be sem ülnek azok a vendégek, akik el tudják tartani a vendéglátóhelyet”.

(Kiemelt kép forrása: Heim Alexandra / Balatoni Kör)