Az a helyzet, hogy – saját bevallásom szerint is – egy kicsit munkamániás vagyok. Szeretek dolgozni. Szeretek még a „kötelezőnél” is többet foglalkozni a munkámmal.
Érdekelnek az újdonságok, folyton keresem a kérdéseimre a válaszaimat, próbálok valami újat megtanulni, gyűjtöm az inspirációt, figyelem a piaci szereplőket, a világ trendjeit. Nehezen állok le. Azt hiszem, mindig is ilyen voltam. Addig nem hagyott nyugodni egy kérdés, amíg meg nem kaptam a választ. Addig nem feküdtem le aludni, amíg be nem fejeztem, amit elkezdtem. Épp ezért nagyon tudatosan kell figyelnem a pihenésre, tervezetten meg kell élnem az énidőimet, vagy a „miidőnket” (nekem ez is egy szerethető buzzword).
Szerencsére ebben partner a családom, és pontosan tudják, hogy mi kapcsol ki, támogatnak, sőt ösztönöznek is, hogy éljek ezeknek az élvezeteknek. Menjek, menjünk, csináljam, csináljuk.
Olyan elfoglaltságokat keresek, amik magukkal ragadnak, amikbe teljes lényemmel tudok belezuhanni. Valójában lehet ez bármi: séta az erdőben, zenehallgatás, fotózás, a család vagy a barátok, sport, társasok, egy magával ragadó könyv, főzés, bútorfestés, kertészkedés, agyagozás. Főleg olyan tevékenységek, amiket szívből csinálok, többnyire kreatív hobbik, amikor lecsendesítem a bal agyféltekém.
A bútorok új élete
Világéletemben rendezgettem az otthonom. Ide-oda tologattam a bútorokat, színekkel vagy formákkal alakítottam a lakás hangulatát, kicsit mindig a saját aktuális hangulatomra szabva, hogy az otthon még otthonosabb, frissebb és szerethetőbb legyen. Nem féltem a festékes vödörtől sem, ha úgy adódott, ecsetet ragadtam és átalakítottam valamit.
Először apróbb kiegészítőkkel kezdtem, de aztán bevadultam, és a megunt fenyőbútorokat is átgondoltam, átfestettem, antikoltam. Így mindig egy picit felfrissítettem a környezetem. Hogy mi történt az alatt a néhány óra alatt, amíg csiszoltam, festettem, waxoltam? Fogalmam sincs. Az élmény jól megragadott, és el sem engedett, amíg a kész tárgyak nem sorakoztak előttem. 😊
Sárból csoda
Egyik nagy szerelmem a kerámiázás. Ha még nem próbáltad, ne halogasd, csináld! De vigyázz, mert függőséget okoz! Bevallom, már a saját kemence gondolata is átfutott az agyamon. Nem tartom magam szupertehetségesnek, ami a kézügyességemet illeti, de ez sosem tartott vissza semmitől. Imádok alkotni! Elképesztően jó érzés, amikor egy sártömbből reggelizőkészlet születik, és ez az én kezem munkája. Pofozhatod, gyurkálhatod, nyújthatod, nyomhatod, vághatod, hajlíthatod, sodorhatod és a végén – egyelőre még segítséggel – ott ez a csoda.
Elkezded használni, reggelente erről a tányérról eszed a reggelid, és még az Instagramon is jól mutat. A pár órás workshopokon bekerülök a „semmi dobozomba”, vagyis nem gondolok semmire, csak az alkotásra koncentrálok. Teljesen belefeledkezem.
Fény és képek
Szerencsés és hálás vagyok, hogy a családtagok a cinkostársaim, segítenek, részt vesznek benne, sőt, sokszor ők indítanak el egy élményvonaton. A fotózás is szülinapi ajándék volt. Mindig volt nálam fényképezőgép, szerettem fotózni, de sosem tudtam, mit csinálok. Egy fotóssuliban megtanultam a technikáját, és elsajátítottam néhány trükköt, praktikát.
Ma már a fényképezés is el tudja venni az eszemet. Én vagyok az a társaságban, akire mindig várni kell, mert „mindjárt, csak ezt még le szeretném fotózni”. Szeretem a fényt, ahogy játszik a tárgyakon, az épületeken, a természeten vagy az embereken. Szeretem az érzelemteli arcokat. Szeretem az apró részleteket. Szeretem rögzíteni a pillanatokat. Sokszor fényképezőgép nélkül is fotókat készítek, fejben.
Azt vallom, hogy érdemes minden lehetőséget megragadni, kipróbálni és megtalálni azt az elfoglaltságot, ami olyan élményt nyújt, ami kizárja a világ zaját, elfeledteti veled a hétköznapokat.
A rutin és az évek alatt már számos lehetőségem volt, de talán tényleg ezek azok a dolgok, amik vissza-vissza térnek, és anélkül, hogy keresném az alkalmakat, ezek a töltődési lehetőségek újra és újra rám találnak.
Sosem voltam az a szószátyár gyerek, de valamiért mégis a kommunikációs szakma felé vitt az utam. A KVF utáni első munkahelyemen, a McCann-nél tanultam meg az ügynökségi élet alfáját és omegáját. Olyannyira elragadott ez a világ, hogy kezdetnek 10 évet töltöttem ott.
Aztán egy kis szabadon úszást követően – ahol a médiatervezés-és vásárlás mellett stratégiákkal és PR-rel is foglalkoztam –, épp 15 évvel ezelőtt átigazoltam PR-esnek. A Morpho 2015-től az életem része. A technológiai csapat vezetőjeként kezdtem, ma pedig Boost Strategy Directorként a csapat szakmai irányításáért és fejlődéséért, a stratégiai területért és az új üzletszerzésekért felelek.
A munkám sok gondolkodást igényel. Az a tapasztalatom, hogy agyunk akkor működik a legjobban, ha nem mindig ugyanazt a területét tréningezzük, és ha engedjük, hogy időnként a kezünk, sőt, alkalomadtán a szívünk vegye át az irányítást.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
