Insight: 

A vibráló levegőt figyelem a Hortobágyon. Erősen, mert ott kell lennie valahol a délibábnak. A prospektus szerint a déli órákban a legjobban megfigyelhető. A táncoló racka szarvak mögött kell a magasba emelkednie valami elképzelhetetlennek, mégis plasztikus jelenségnek. – Tantrikus merengésemből csak a halántékomon végiggördülő izzadságcsepp zökkent ki és irányítja a figyelmemet a látóhatáram peremére, az egyetlen nádfedeles épületre a határban. 

Elhagyott fogathajtó pályák gyűrűjében áll a Gémes Presszó.  Az utolsó ostorcsapások után felnőtt gaz mögött egy elhagyott akolnak nézném. Közelebbről mégis a valaha volt istállók nívóját hirdeti. Cégére egy fába vésett ló domborműve, sörényét a faragás szele borzolja. Pattogzik a festék róla, de még mindig büszkén tekint a 10 soros parkoló felé, ahol most csak egy kis szekér várakozik gumikerekeken. A kocsi elé zömök igáslovat kötöttek. Jelentőségteljesen köhint a kút, amikor a jószágnak vizet kezd pumpálni a gazda. Ez maradt az egyetlen működő, a többi kilenc utcácskát nyomókar nélküli csonk testek kereteznek. Valamikor a vízbőség totemeiként kérkedtek a látogatóknak, ma pedig hadd tikkadjon a szöcskenyáj. 

A presszó előtt kifakult megállítótábla hirdeti a jaffa szörp évekkel ezelőtti árát. Nagyot nyelek és arra gondolok, hogy a délibáb talán egy teletöltött gyöngyöző pohár. A vendégvárót majdnem leborítja egy úgynevezett jól szituált, friss nyugdíjasnak tetsző pár. Rozsdamarta biciklitartóba próbálják u-lakattal rögzíteni a fém jószágokat vigyázva, nehogy a fényezést megsértse a felhabzott barna kövület. Mindkettő ugyanazt a díszítést viseli, csak az egyik váz nőire görbült. Először hordott, így a gyári hajtásnál még gyűrődő, egyen biciklis mezben vannak, a férfi kékben, a nő pedig abban a narancsos-pink színben, ami valószínűleg alaptörvénybe foglalt, hogy csak ilyen színű lehet egy női sportfelszerelés. 

A nő, aki hunyorogva próbálja elolvasni, hogy mit ír a telefonja, kint marad, és lefoglalja az egyetlen kerti asztalt, ami felett még Eskimo-s napernyő feszít. Nem tartja elégségesnek a lakat védelmét, bizalmatlanul tekintget körbe. Elsétálok mellette, közelről látom, ahogy a saját selfie-jeit nagyítgatja egyesével, hogy élesen lássa magát. Belépve nincs kinek köszönni, elharapok egy jónapotot a néhány vendég felé, akik a legtávolabbi asztalnál ülve őszülnek, csendben.  

Amíg várom, hogy kiszolgáljanak, végighúzom az ujjam egy cserépváza mélyen barázdált mintáján. Többedmagával becsületkassza mellett állnak egy bejárat melletti asztalon.  Bedobom érte a pénzt és magamhoz viszem a pulthoz. Ott ülök le, szemezve a tükörképemmel a megkezdett, poros tetejű szeszes üvegek mögött. 

Beviharzik egy nő. Mellém ül le, nincs szerencsém. 
Lenke vagyok drágáim. – dörgi rekedten. Lendületből éri fel a bárszéket. Hatalmas táskájában frissen mosott törölközők állnak toronyban. Maga mellé ejti, és már fordul is a pult felé. Beszédét összekuszálja a karperecek csörgése, amik nagy csomóban tekeregnek a csuklói körül. 

Anyám, főzzél már egy jó feketét! – harsogja most már.  

Mivel kéred? – hangzik végre a válasz. Kijön a csapos lány a konyhából, még az utolsó falat kiflivel a kezében.

Mit tudom én, nem nekem lesz! Annusnak kérem, hogy igyon végre egy rendeset. – mondja Lenke. 

Annuskám, jössz már? – Néz maga mögé a semmibe. 

Belép a biciklis férfi. Kezében nedves törlőkendő, azzal próbálja letörölni fintorogva  a barna rozsdát. Ahogy felé fordulok, nagyot cuppan a combom a szék műbőrétől. Tarkójára feltapadt a cédula, hatalmas S jelzéssel, mint a 90-es évek kissrácai, akik a baseball sapkán lógatták a márka megerősítését. Mondjuk ez a kopaszodó, szikár férfi, keret nélküli szemüvegében belepirul majd, ha észreveszi, hogy nem vágta ki reggel a hotelben. 

Simán nekiáll rendelni előttem, mielőtt még jaffára formálhatnám az ajkaimat a csaposnak. 

Két frissen facsart narancslé lesz. – mondja a még az előző rendszerben disszidáltak rájátszott akcentusával, erősen megpörgetve a frissen szót.   

Olyanunk nincs. – mondja a lány hangjában a tanácstalanság súlyával. – Van Cappy meg házi jaffa. – sorolja a szemével a hűtő sorait futtatva.

Az nem ugyanaz. De elnézést kisasszony, mondja már meg, rendelet van arra, hogy Magyarországon nem lehet frissen facsart narancslevet kapni? – kérdezi a turista szerep őszinte kíváncsiságával. Lenke mellettem felhúzza a szemöldökét. Mellette a gőzölgő presszó Annuskára várva. A lány látszólag tehetetlenül áll, de igazából hidegen hagyja az egész. Szó nélkül kiadja a két Cappyt bele nem illő, hosszú szívószállal. Csak, hogy a férfié legyen az utolsó szó, kér két citromkarikát is hozzá, külön pohárba, ezzel egyensúlyozik ki a párjához. 

Végre én is megkapom a rendelésem. Meleg a szóda, de lehajtom a jaffát tisztességgel. Nem spórolták ki a szörpöt, a fullasztóan édes íz megtapad a torkomban. Otthagyom a pénzt a megint kiüresedett pulton és ezzel a lendülettel kisétálok. Nézem, ahogy elhajtanak a biciklivel. És mögöttük megjelenik a délibáb: egy tízemeletes panel méretű, elektromos narancsfacsaró. Felmordul, vagy csak a fűnyítót kapcsolták be a távolban?