A Fehér Lótusz sorozatot jegyző Mike White azzal nyitotta a beszélgetést, hogy mivel a szex és az erőszak mindig működik, könnyű dolga volt, mikor ezek köré építette fel a sorozat sztoriját. Spoilerek nélkül: mindkét témából akad bőven, hogy aztán a hatodik részben minden elszabaduljon. 

A néha idegesítően kellemetlenkedő zene és virágnyelven történő beszélgetések miatt állandóan az az érzése az embernek, hogy itt mindjárt meg fog halni valaki. 

A sokrétű karakterek mellett a sorozat fő mozgatóereje ez az erősen dialógusorientált feszültségteremtés.

White elmondása szerint a legkreatívabb és legfelvillanyozóbb része az alkotásnak maga az írás, és kifejezetten utálja, ha erre munkaként kell tekintenie. Az írás során azért rétegzi a szöveget, hogy fenntartsa saját kreatív figyelmét. Rendezni nem is szeret, mert ott már csak a scriptet kell kivitelezni. Önironikusan hozzátette, hogy a kedvenc része az a pillanat, mikor már várhatja, hogy vége legyen. 

Elmondta azt is, hogy írói szabadságával élve általában olyan országba írja sorozatai helyszíneit, ahová maga is utazni szeretne (pro tipp a reklámszövegíróknak), így került például a White Lotus harmadik évada épp Thaiföldre. 

Mondjuk az eddig két évadot megélt társadalmi szatíra eddig se a legcsúnyább helyeken játszódott. Az első évadban a Hawaii-i Four Season Resort Maui, a második évadban a szicíliai Taormina Four Seasons San Domenico Palace luxuszállodák vendégeinek kellett végigvívódniuk- és szenvedniük a részeket, hogy megtalálják, mit is szeretnének kezdeni az életükkel (spoiler: nem sikerül nekik).

White szerint az írás legfontosabb része a reziliencia. Van az úgy, hogy egyik nap a sírás kerülgeti, a másik nap pedig megállíthatatlanak érzi magát. Nem tartja művészetnek, amit csinál, és kifejezetten nem érzi magát otthon a hollywoodi közegben sem. Ehhez a világhoz túlélési tippként a bullshitelést emlegette (nevetés).

Ezen a ponton kérdezte meg Liz Taylor moderátor (Global Chief Creative Office, Ogilvy) hogy ismeri-e a kiégés érzését? (Csend). Az író teljes őszinteséggel és egyenességgel válaszolta, hogy harmincasként a stressz miatt pánikrohamai voltak. Ekkor készítette a Cracking Up sorozatot, ami szerinte így utólag külön vicces a címe miatt (a “crack up” kemény nyomás alatt érzett érzelmi összeesést is jelent).

White idézett a pszichológusával folytatott beszélgetéseiből is. Egyszer például teljes meggyőződéssel mondta neki, hogy tök jól van, csak néha hány egyet a buszra várva. 

A pszichológus javasolt pszichiátriát is, mire ő azt mondta, hogy erre most nincs ideje, mert egy óra múlva megbeszélése van, majd elfutott, az orvos meg utána. White azt mondta, meg kellett tanulnia elkülöníteni a munkát az élete többi részétől, és rá kellett jönnie, hogy a perfekcionizmusa egy idő után gátolja az alkotói folyamatot. Ezen a ponton majdnem elsírta magát, a közönség pedig óriási tapssal oldotta a feszültséget, és mutatta ki az együttérzését. 

Azóta különösen figyel arra, hogy sokat utazzon és olvasson, új élményeket, nézőpontokat keressen. Elmondta még azt is, hogy filmeket azért sem igazán néz, hogy ne vegyék el az időt attól, ami hátra van még neki a Földön. A beszélgetés legvégén azt mondta még a közönségnek, hogy mindenki vigyázzon magára és figyeljen a kiégésre. Ha baj van, szerinte érdemes azok felé a dolgok felé fordulni, amik igazán érdekelik az embert, még akkor is, ha anyagi kockázattal járnak. 

„Egy életünk van, és ha izgatottá tesz valami, az másokra is átragad, és ez segít majd téged is továbblendíteni” –

foglalta össze tanácsát.

Képek: Cannes Lions / Marian Brannelly