hero
Tóth Olivér 2021. június 29. 17:52
Árpa Attila: „A szólás szabadságának gátlástalan kihasználása érdekel”
Magyarországon az ismert emberek magánélete jobban érdekli a közönséget, mint az, amit letettek az asztalra. Igaz ez Árpa Attilával kapcsolatban is, aki egy időben élvezte a rá osztott szerepeket, így lett motoros rosszfiú, médiacápa, vagy, ahogy ő fogalmaz: bulvár kereskedelmi Antikrisztus. Ma is azt teszi, amihez kedve van, és még csak arra sincs szüksége, hogy összeegyeztesse magában a magasművészet iránti elhivatottságát a kereskedelmi televíziózással.

Gyakran mondod, hogy nem érdekel, ki és mit gondol rólad. Te mit gondolsz magadról?

A véleményem folyamatosan, a korommal együtt változik, de azt hiszem, hiteles, egyben reális önképem alakult ki az évek során. Az interneten kering egy mondás: tisztelettel kérdezem azoktól, akik úgy élték le az egész életüket, hogy mit szól majd a falu népe, hogy végül mit szóltak? Nem érdekel a tömeg ítélete felettem, de ha filmet készítek, fontos a közönség visszajelzése, hiszen nekik készül. A szakmai, a családi és a baráti véleményekre is gyakran építek, de itt megáll a történet, különösen ma, amikor bárki bármit kommentálhat. És akkor megint egy mondás, ami ugyan nem elegáns, de igaz: a vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, de ez nem jelenti azt, hogy kíváncsi vagyok a máséra.

Mi táplálja a magabiztosságod?

Azért beszélek így, mert ténylegesen e szerint élek. Ez inkább meggyőződés. A személyiségem azon része, amely széles körben nem ismert, része a saját világomnak, amelyben tökéletesen jól érzem magam, és amelybe kevés embert engedek be.

Kreatív igazgató, színész, rendező, producer, író, forgatókönyvíró, műsorvezető – mintha folyamatos útkeresésben lennél.

A show-biznisz minden területe érdekel. Amikor egy szerepkör megtetszik, dolgozom azért, hogy egyre jobb legyek benne, nem csak meglovagolom a szerencsém. Egyébként sem volt minden szerepem tervezett, de mindegyik alakított a személyiségemen. Lehetőségnek fogtam fel, amikor az RTL kreatív igazgatója lettem. Rengeteget tanultam, és biztos egzisztenciát nyújtott. Persze volt sok olyan műsor, amellyel nem tudtam azonosulni, ezek alól úgy próbáltam magam felmenteni, hogy sokszor a műsorok paródiáját készítettem el. Az exhibicionizmusomat leginkább a színészet táplálja. Például a Karinthy Színházban játszott pszichothriller, a Tortúra férfifőszerepe segíti a szakmai elismertségemet és egómat, ami egy kereskedelmi tévés szerepről nem minden esetben mondható el.

Fotó: Sárosi Zoltán (RTL Magyarország)

Mennyire határozzák meg az életed az ellentmondások?

Nem gondolom, hogy teljesen ellentétes dolgokat tettem, nyilatkoztam vagy képviseltem volna. Ha velem kapcsolatban ellentmondásról lehet beszélni, az leginkább a megítélésemben keresendő. A bulvármédia festett rólam egy képet, amelynek nem felelek meg. Bárcsak egy forintot kaptam volna mindenkitől, akivel a való életben találkoztam, és azt mondta nekem, hogy kellemesen csalódott bennem! 

A 2000-es évek elején élveztem a rosszfiúszerepet, amelyre rá is játszottam. Akkor még nem voltak botrányhősök, senki nem írt botránykönyvet, nem voltak tele a címlapok azzal, hogy valaki ki meri mondani a véleményét, én pedig brutálisan őszintén nyilatkoztam. A külsőségek, mint a csajozás, a bulizás, a motorozás, a tetoválások vagy az amerikai foci pedig mindezt megerősítették. Használtam a bulvárt, ahogy ők is engem, de miután sorra kerültek képernyőre a különböző valóságshow-k és tehetségkutató műsorok, egyszer csak már nem volt menő botrányhősnek lenni, ciki lett bizonyos személyekkel egy címlapon szerepelni, de ekkor már nem tudtam visszafordítani az imágómat. Mindenféle jelzőt aggattak rám, voltam szerencselovag, kalandor, fenegyerek és médiamacsó. Utóbbiról azóta sem tudom, mit jelent.

Hívtak médiacápának is.

Igen. Szerencsére ma már az exfeleségem a cápa (Tomán Szabina, a Cápák között című műsor egyik befektetője – a szerk.). A lányunknak viccesen azt szoktuk mondani, azért különleges gyerek, mert az anyja egy cápa, az apja meg egy krokodil (Árpa Attila az Álarcos énekesben viselte ezt a maszkot – a szerk.). Elkezdtem a megjelenésem észszerűen szabályozni a médiában. Ma már csak akkor hívnak, ha egy-egy kérdés ténylegesen hozzám kapcsolódik, az aktuális kedvenc alsónadrágszínekről meg megkérdezik a muslicacelebeket.

Honnan ered a magamutogatás iránti vágyad?

Talán kényelemből fakad. Ez kell ahhoz, hogy úgymond híresnek számítsak. Persze Magyarországon híresnek lenni olyan, mint Monopolyban gazdagnak. De legyünk őszinték, igenis sok helyzetben megkönnyíti az életet.

Melyik szerepben érzed a legjobbnak magad?

Jelenleg minden szerepemet imádom, de a TV4-en futó Galileo című szórakoztató-ismeretterjesztő magazin műsorvezetése a szívem csücske. Németországban születtem, gyakorlatilag ezen a műsoron nőttem fel, megtisztelő benne szerepelni. Ráadásul nem hagyományos műsorvezetésre kértek fel, így valahova a komoly és a bohóc-komédiás műsorvezetés közé lőttem be a szerepem. Én vagyok a nem túl profi, és ettől talán vicces súgógépolvasó, ez már önmagában megéri.

Az RTL Magyarország napi és heti sorozataiban, a Keresztanyuban és az Apatigrisben színészi feladataim vannak. Sokáig nem szerettem volna napi sorozatban szerepelni, de örülök, hogy elvállaltam. Mindkét sorozatban számomra is szórakoztató karaktert játszom, egy idióta rosszfiút, aki egyfolytában lövöldözik, és egy playboyt, aki megvilágosodott.

Viszont a legnagyobb szerelem mindig is a filmkészítés volt, ezzel párhuzamosan pár éve elkezdtek érdekelni a fikciós sorozatok is.

Mindig érdekelt, hogy abban, amit csinálsz, úttörő legyél. Miért nem szálltál be az elején a hazai sorozatgyártásba?

Egyrészt akkor nem a kereskedelmi televíziózásban dolgoztam. 2002-ben elegem lett, ahogy az RTL-nek is belőlem. 2003-ban leforgattam az első mozifilmemet, az Argót. Az volt az álmom, hogy minden évben csinálok egy filmet, de be kellett látnom, hogy a tervem irreális. Ehelyett olyan dolgokkal foglalkoztam, amelyekhez értettem, és amelyeket imádtam csinálni: írtam több bulvárkönyvet és egy thrillert, meghonosítottam az amerikai focit. Próbáltam elkerülni, hogy vissza kelljen térnem a kereskedelmi televíziós piacra, de közben elkezdett csökkenni a bankszámlám egyenlege, és ekkor már a gyermekem is útban volt. A Viasat3 számára készítettem saját gyártású realitysorozatokat, a Topmodellt és a Lúzer FC-t, majd a TV2-nek a Buzerát, a Megasztár két évadát, a Senorita Szöszit vagy A kiválasztottat.

Másrészt nagyon nehezen indult be Magyarországon a fikciós sorozatgyártás ipara. A kezdeti próbálkozások mindkét nagy kereskedelmi csatornán bukták voltak. Szerintem az „úttörés” éppen most zajlik, amiben részt is veszek. Fejlesztettem forgatókönyveket, pitcheltem különböző csatornáknak, jelenleg pedig együtt dolgozom a Paprika Studiosszal, de a Netflixszel is tárgyalok. Mondjuk, ki nem?

Mit gondolsz egykori kreatív igazgatóként a kereskedelmi tévék kreativitásáról?

Minden magyar kereskedelmi csatornánál kiváló szakemberek dolgoznak, akik lubickolhatnak, mert most van az a fordulópont, amikor a saját fejlesztésű formátum nagyobb presztízzsel bír, mint egy adaptáció. Ugyanakkor még nem tudnám megnevezni, ki a magyar John de Mol vagy Chuck Lorre.

Mit gondolsz a televíziós tartalmak minőségéről és értékességéről?

Válasszuk ketté! Minőségi tartalom létezik, de az igazán értékes alkotásokra még nem áll készen a magyar néző, a folyamat viszont elindult. A mély mondanivalóval bíró műsoroknak egyébként sem feltétlenül a kereskedelmi csatornákon kell megjelennie. A néző edukálása az állami média feladata lenne. Nézzük meg az angol BBC-t, ahol működőképes a modell, és közpénzből minőségi tartalmakat gyártanak! Sokszor az az érzésem, hogy a magyar állami televízió meg sem próbál minőséget gyártani, többnyire nézhetetlenek a műsoraik, pedig az anyagi feltételek adottak, a pénzek azonban nem a képernyőn végzik. Egy dologból azonban kiveszik a részüket: a tévéfilmek, mint A berni követ, az Örök tél vagy a Trezor, csak az állami csatornákra készülnek, egyelőre.

Kik hatottak rád filmkészítőként?

Darren Aronofsky és Denis Villeneuve stabilan hozzák a stílust, nem engednek a színvonalból. Fincher és Tarantino valaha zseniálisak voltak, de az utolsó műveik kevésbé voltak meggyőzőek számomra. Bámulatos, ahogy Scorsese egy old school maffiaeposzt még mindig letesz az asztalra, ahogy tette ezt Az ír esetében a Netflixen. És persze vannak remek magyar filmkészítők. Nem lettem volna képes megrendezni a Saul fiát, de rendkívül irigyeltem Nemes Jeles Lászlót azon az estén, amikor elnyerte az Arany Pálmát. Magát az élményt, az érzést, amelyet átélhetett, szívesen átélném én is egyszer.

Mi az az üzenet, mondanivaló, ami leginkább foglalkoztat?

Egyrészt a mély érzelmek, a klasszikus témák, a szerelem, a halál… Szeretem, ha egy film az elején aránylag könnyedén tálalja a komoly mondanivalót, majd egy adott ponton eltalál, szíven üt. Másrészt a bátorság, a szólás szabadságának gátlástalan kihasználása érdekel. Ritka, amikor ez a két dolog egyszerre van jelen egy filmben. Park Chan-wook filmje, az Oldboy jut eszembe, amely beléd mar, elgondolkodtató üzenettel bír, és közben nagyon bátor a megvalósítása.

Ott tartasz a szakmai életedben, ahol tartani szeretnél?

Határozottan nem, de ez egyfajta belső motorként hajt előre. Ha minden úgy alakul, ahogy szerettem volna, menthetetlen lennék, sokan így is arrogáns pöcsnek tartanak. Így viszont kialakult bennem a szakmai alázat. Tudom, hol a helyem a hierarchiában.

Hogy tudod összeegyeztetni a magasművészet iránti elhivatottságodat a kereskedelmi televíziózással?

Egy filmes mindig annyit ér, amennyit az utolsó műve. Engem az Argo alapján ítélnek meg. Én vagyok a rendező, aki megcsinálta a vicces magyar akcióvígjátékot, amiben káromkodnak és lövöldöznek. Ha viszont leforgatnék egy interdimenzionális társadalmi drámát, ami elviszi a San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztivál díját, rögtön másképpen gondolnának rám. Itt kanyarodunk vissza a beszélgetésünk elejére. Pont ezért nem érdekelnek a külső vélemények. 

Mindig van lehetőség változtatni a közönség rólam alkotott megítélésén, és mindig lesznek olyanok, akikén nem lehet. Minden alkotó azt teszi, amihez kedve van, mindegy, milyen stílusban alkot, mi a filmjének üzenete, az alkotása az életműve része. Amikor Woody Allen elkészítette a Match Pointot, mindenki azt mondta, nem is igazi Allen-film, de ma már az életműve része. Ezért sem feltétlenül szükséges összeegyeztetni a két dolgot. Az megint más kérdés, hogy a magyar filmes szakma elfogad-e filmrendezőként engem, a bulvár kereskedelmi Antikrisztust, de nem a szakmai siker határozza meg, milyen ember vagyok. Annál sokkal fontosabb, hogy mindennap egy kicsit jobb emberré válljak, mint amilyen tegnap voltam.