Rick Rubintól hallottam, hogy a valódi művészet az, amikor hagyod, hogy csatorna legyél, és rajtad keresztül szülessen meg valami. Fiatalkoromban festettem, önálló kiállításaim voltak, imádtam létrehozni dolgokat. A kézzel való készítés, alkotás minden formáját gyakoroltam, sokáig tanultam, felfedeztem, így végeztem festőművészként, építészmérnökként és kezdtem el dolgozni belsőépítészként.
Egészen három évvel ezelőttig úgy éreztem, az alkotófolyamatokat uralom, de egy napon minden megváltozott. Egyszer csak azt éreztem, hogy írnom kell. Írnom? Élesen belém hasítottak a nyelvtanórák, majd a fogalmazásaimért kapott rossz jegyek, és az a konkrét eset, amikor a cókmók szót használtam, és egyessel jutalmaztak érte, mert annak nincs helye egy „irodalmi műben” – ez lett volna az én fogalmazásom ötödikben. És mégis úgy éreztem, hogy most nem festenem, nem terveznem kell, nem alkotós videót kell készítenem gyermekeknek, nem valakinek az álomszobáját kell kialakítanom, - ami a kisujjamban van, hanem írnom kell. Pedig sosem írtam. De azt éreztem, hogy az a tudás, az a tapasztalat, amiket tizenéven keresztül szereztem, sok embernek nyújthat kapaszkodót, kereteket és segítséget. Azt éreztem, hogy segítenem kell a szülőknek, és a pedagógusoknak is, mert elveszettek. Mert ez egy olyan új korszak, ahol nincsenek mintáink, nincsenek kereteink, és nehéz megtalálni segítség nélkül a helyes utat. Cyber forradalom zajlik, amelynek szülőként mi vagyunk az első résztvevői.
Testközelből láttam és érzem azt a változást, amit a gyerekek életébe a digitális világ hoz, hozott; 2014 óta gyártok a gyermekeknek kreatív tartalmakat – azóta figyelem az első sorból a változást. Több ezer gyermeknek tartottam kreatívórát, több mint száz családnak jártam az otthonában és alakítottam át velük együtt gyermekük szobáját, kapcsolódtam velük, beszélgettem kihívásaikról.
Sok ezer gyermek jött el alkotni is stúdiómba. Ezek által látom azt is, hogy mennyire kiszolgáltatottak a gyerekek, mennyire eszköztelenek a szülők, és mennyire nem is érzik, nem akarják érezni ennek az új világnak a lehetséges következményeit. Hogy homokba dugják a fejüket, mert nem találnak más megoldást.
Két év. Pontosan ennyit kütyüzik el az életéből 18 éves koráig egy gyermek.
Megdöbbentő, és félelmetes egyszerre. A Kamaszok című filmben számomra a legerősebb mondat a következő volt: „Otthon volt, a szobájában volt, azt hittem biztonságban van” – Igen, tényleg ezt hisszük mi, szülők. Hogyan segíthetnék észrevenni, hogy ez nem így van? Hogyan szólhatnék, amíg még nem késő, hogy Pál Ferit idézve: „Nem, ne adjanak oktalanul okoseszközöket gyermekeik kezébe.” Nem nehéz belátni, ha két évet a gyermek eltölt valahol, amiről csak homályos sejtéseink vannak szülőként, akkor ki lehet mondani, nincs biztonságban.
Úgy éreztem a könyv megírása előtt és közben is, hogy sok mindent ki kell mondani, ami kellemetlen, amivel nehéz szembenézni, ami nem tesz majd népszerűvé. De nem érdekelt. Azt éreztem életemben először ugyanis, hogy csatorna vagyok. Meg kell szülessen ez a könyv. Úgy éreztem, a sok tízezer gyermekkel való személyes és online kapcsolódásom során rengeteg tapasztalatot szereztem, amit meg kell osztanom szüleikkel. Ki kell mondjam a dolgokat. Ezeket tettem meg könyvemben. Tudom, hogy nem leszek népszerű, sokan nem fogják meghallani így sem, sokan nem értik meg, de ha csak egy szülőpáros változtat berögzült, nem tudatos szokásain, ha csak eggyel kevesebb kütyüfüggő gyermek lesz, mire felnő, már megérte.
Úgy éreztem, életemben először, hogy csatornává kell váljak, túllépve biztonságos alkotóközegemen. Nem érdekes, hogy nincs tapasztalatom az írásban, engednem kell, hogy megszülessen ez a könyv: Ahol te vagy a szín.
Hetvenezer kép. Átlagosan ennyi poszt születik egy gyermekről a közösségi felületeken 18 éves koráig. A legtöbbek digitális lábnyoma már születése előtt adott. Gondolhatjátok, hogy túlzok, de nem, ez napi egy-két poszt, ez a realitás. Jogunkban áll büszke szülőként, nagyszülőként ilyen, mindenki számára elérhető, szinte kitörölhetetlen családi fotóalbumot átadni ismeretleneknek gyermekünkről? Jogunkban áll helyette dönteni arról, hogy mi legyen számára személyes, és mi legyen nyilvános? Egy gyermek agya 21-23 éves korára fejlődik ki annyira, hogy tettei hosszútávú következményeiért felelni tud. Ennyi idősen tud felelősen dönteni arról is, mit szeretne megosztani a világgal magáról és mit nem. Könyvemben azon az oldalon állok, és gyűjtök érveket, hogy teremtsük meg szülőként neki ezt a szabadságot. Legyen ez mindenkinek az egyéni döntése, és ne a szüleié. Nehéz dolgunk van szülőként, ugyanis sem erre, sem gyermekeink tudatos kütyüzésére nem volt mintánk. Szép lassan, évről évre kell újra és újra felülvizsgálni korábbi döntéseinket, és szembenézni hibáinkkal, ami nem könnyű.
Én is posztoltam gyermekeimről. Megbántam? Igen. Könnyű volt elismernem? Nem. Örülök, hogy megtettem? És ezen a ponton teszem fel a könyvemben is a kérdést: én örültem volna neki, ha azzal szembesülök huszonévesen, hogy 70.000 adat kering rólam a neten, akaratomon kívül? Kimondom: senki nem örülne ennek. Mégis szülőként rengeteg kifogást adunk magunknak, és cselekszünk gyermekeink személyes szabadsága ellen. Instant boldogság. Ezt keressük, ezt kapjuk egy megosztástól, egy kis görgetéstől, és nagyon hamar eljutunk a függőségig úgy, hogy észre sem vesszük. Könyvemben igyekeztem megértéssel és empátiával megközelíteni a kütyüfüggőséget is, megosztom saját ballépéseimet, és kidolgozott módszertanomat is.
Adok egy háromhetes kütyüdiéta receptet, illetve megmutatom azokat az önismereti utakat, amik segítenek egyensúlyba hozni magunkat szülőként. Rengeteg gyakorlati feladatot adok, és felteszek több mint száz kérdést, amik segítenek megtalálni a számunkra helyes utat. Könyvem témája kapcsán hat különleges szakértővel is beszélgettem, az ő tudásukat podcast beszélgetésekben osztottam meg, ezeket a könyv nélkül is bárki elérheti ingyenesen podcast csatornámon. Köszönöm ezúton is Al Ghaoui Hesnának, Almási Kittinek, Chong An Sunimnak, Gyarmathy Évának, Malchiner Péternek és Steigervald Krisztiánnak, hogy tudásukkal segítették a szülőket ezen az úton.
Csillogó gyerekszemek, ez legyen a jutalmunk.
A szöveget a bemutatott alany írta.
