Insight:

Az elektronikai áruházad továbbra is gondoskodik rólad az új mindennapi élet kialakítása során.

Van az a hely a könyvtárban, ahová senki sem jár. Nálunk az iskolában ez a galéria. Azok a kötetek vannak itt, amiket egy tanterv sem érint. Valaki mindig itt felejt egy párnát, amikor hirtelen arra ébred, hogy becsengettek és menni kell a következő órára dolgozatot írni. Most egy sincs itt, a polár pulóveremet gyűröm helyette gombóccá. Hat számmal kisebbe is beleférnék, de legalább nagy a párna belőle. Erre kuporodok be egy könyvvel, amit csak helyben lehet olvasni.

Még egy óra van a videóklubbig, amihez ma én hoztam kazettát. A Nicsak, ki beszél mostot választottam, még karácsonyra kaptam és felsős létemre az egyetlen a gyűjteményemben, ami nem rajzfilm. Utálom Kirstie Alley mindig sipákoló szinkronhangját, de nem akarom, hogy kicsinek nézzenek valamelyik Disney-vel. Gondosan előretekertem, és most lent pihen a könyvtáros néni asztalán a kis képcsöves TV előtt, amit igazából csak azok látnak, akik elég közel találnak helyet hozzá. Aki hátul a kanapén foglal helyet, az igazából csak a társaság miatt jött, mert semmit sem lát a filmből a folyton vakarózó fejbúbokon kívül.

Közben mélyet szippantok a növényhatározóba, majd tovább lapozom. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne élőben is látni ezeket a varjúhájféléket. Még senki sem vihette haza ezt a könyvet, ezért erdőben sem járt. Sok olyan kötet is van, ami bár kölcsönözhető, mindig a polcon marad. Tudom, mert én segítek rendezni a kartotékokat, ami minden könyvnek tudja a múltját; és komolyan aggódok azokért, amik felé senki sem néz. Ott az Ablak-zsiráf is az osztályterem beépített szekrényében, 25 példányos toronyban, példásan bekötve. Ugyanabban a szekrényben tároljuk a tornazsákokat és a rongyos labdákat, ami használttá tette őket, úgy, hogy hozzájuk sem nyúltunk. Egyszer mindet felpakoltam egy gördeszkára és áttoltam ide a könyvtárba, de fennakadtam, amikor üres kartonokat próbáltam szerezni nekik a katalogizáláshoz. Értetlenkedő tekintetek kísérték vissza a tornyot kényszerhelyükre.

Szóval még mindig használjuk a kis kartonlapokat, igaz a múlt héten kötött be egy gépet a számítástechnika tanár, aki annyi mézeskenyeret evett meg cigizés közben, hogy bármihez nyúl, hetekig rajta ragad a furcsa egyveleg. A gépen megy a Prince of Persia is, de az émelyítő szagtól csak akkor nyúltam végül az új évezred rendszeréhez, amikor végre nekiestünk a kis papírosok digitalizálásának. Néhány annyira megfakult, hogy alig lehet leolvasni a számokat, és vannak amik úgy összetapadtak, hogy rotringgal és vonalzóval kell szétimádkozni őket. Aztán vigyázni kell, hogy mindent ugyanoda tegyek vissza, különben örökké elvesznek. – Most még el sem tudom képzelni, hogy felnőttként majd a lomtalanítás legnagyobb káoszában lássam viszont a rendezőszekrényt, kihúzott-kivert fiókokkal, szanaszét szórt kartonlapokkal abban a kupacban, ami mellett nem áll őrt egy hokedlis vadász sem. – Ahogy ültem laponként haladva, megakadt a szemem a könyvtáros szemüvegének vastagságán. Vajon mindenkivel ez történik, aki sokat olvas? – Akkor még azt sem tudom, hogy nekem is ilyen lesz. – Félelmetes az arca benne, ahogy mélyet vág a sziluettjébe az üveg, mintha nem lenne meg a teljes a vonala. És ha kicsit oldalról nézve pókszeme lesz, talán azért, hogy egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc szemmel nyolcszor annyit tudjon olvasni. Ennyi tekintettel nincs semmi meglepetés abban, hogy mindenre kiterjed a figyelme, és akkor is látja, hogy mit rontok el, ha nem is néz oda.

Vannak könyvek, amiket már kézbe venni jó, akkor is ha még nem olvasom. Szeretem lassan végighúzni a gerincén az ujjam, hogy érezzem az erős varratokat, amik összetartják a nehéz lapokat. Ez a növényhatározó is ilyen. Belegondolok, hogy az apró szakadásokba és ütődésekbe, amitől két kötet sem marad egyforma, csak ha nem nyúlnak hozzá sosem. Egy meggyűrt borítóért egy rendetlen táska felel, a szamárfülért egy hirtelen becsöngető szomszéd, a megtört ragasztásért pedig maga a történet, ami teljesen magába szippant. Szemben a könyveken, amiken mások történetei olvadnak eggyé, a pedánsan visszatekert VHS-em makulátlan, és el sem tudom képzelni, hogy ez másképp legyen. Hallom, hogy elkezdenek szivárogni a videóklubba. Ahogy egymás után csapódik az ajtó, úgy dobbantanak könyvek, apró porpelyheket tüsszentve a levegőbe, amit keresztülvilágít a függönyök találkozásánál beszűrődő napsütés.

Lassan mindenki elfoglalja a helyeket, és ahogy az utolsó függönyt is behúzzák, már hallani, ahogy dolgozni kezd a magnó. Indul a kazetta, tekerés nélkül, éppen az elejétől. Ez olyan hirtelen történik, hogy elkerülhetetlen a főcím alatt a köhécselés, a suttogás, a végtelen táskában matatás az uzsonnák utolsó maradékai után. Nemcsak az osztálytársaim vannak ott, hanem alsóbb évfolyamokból is érkeztek, valami fontos miniszternek a lánya ül az első sorban, karnyújtásnyira a TV-től. Alám jár eggyel, és idén iratták át hozzánk, amikor beköltöztek a kerületi kormányrezidenciára. Azóta nem köszön nekem, mióta nem kértem autogrammot egy múzeumban az apukája kollégájától, ahol mindenféle bácsit kínoztak, majd a liftbe állított TV-n fel is akasztottak. Nem értettem miért kellett volna ezért lelkesednem, nagyon féltem a vezetőtől, akivel sehogyan sem tudott találkozni a tekintetünk, olyan furcsán álltak a szemei. Hetekig nem mertem hozzányúlni azokhoz a ruhákhoz, amikben aznap hordtam, mintha azt gondolnám, hogy fertőz. Visszaemlékezve erre, a pulcsim cipzárját egészen a nyakamig húzom. Ekkor tűnik fel, hogy a híres lány leemelte a TV mellett hagyott kazettatokot, és most azzal játszik. Nyitogatja, mintha egy felszállás előtt álló pillangó volna, majd mintha egy hirtelen döntés vezetné, beleharap.

Nézem a jelenetet, mármint a valóságot, egészen elszűrődik a fejembe párhuzamosan érkező film montázsa, és átveszi a helyét a lucskos csócsálás egyre erősödő hangja és képe. Még követi a film ritmusát: rágás-tépés és rágás-tépés és rágás-tépés, ami hamarosan szólóban szól már, a visszhang sem veri vissza, mert a legmagasabb zajokat is magába nyelik a könyvek végtelen sorai. A lány teste megfeszül a szakításokba, a székének nyikorgása, mint hegedű festi alá a kegyetlen dalt. A nyál lassan áztatja a műanyag fólia alá csúsztatott borítót. Már a kutyaszereplők orrát nyaldossa a folt, innen látom, pedig két sorral hátrébb ülök, és erősen markolom a térdeimet. A kezem izzadságával nedvesítem a kedvenc lila kordbársony-nadrágom szárait. Érzem a nyálának mérgező szagát és hallom a lerágott fecnik padlóra hullását.

Kirstey éppen kiakad valamin, nem követem a sztorit már percek óta, de most felnézek a TV-re. Valamivel interferál. Mélyen szántja egy glitch a képernyőt, majd egy pillanatnyi fehér zaj után Kirstey félbeszakítja a mondatát, és egyenesen kinéz

a lányra. Másodpercek telnek el így, de rajtam kívül senkinek sem tűnik fel. A politikus lánya sem veszi észre, mert szó szerint felszínesen merül csak a filmbe, és ha jól látom már a bal mutatoujjának körmébe is. Eszembe jut, ahogy otthon videotékásat játszunk a hugommal, ahogy egyesével kipakoljuk a gyűjteményüket, aminek magját persze Disney filmek teszik ki. Kétségbe ejt, hogy fogy kinézni a sorban az ázott, szétrágott tok. Ha most hátulról nekidobnám a táskám, vagy ha csak szavakat vágnék hozzá, mindegy is lenne, politikai inzultációért intőt kapnék, amiről fogalmam sincs mit jelent, és nem érteném, hogy a szüleim miért örülnek annak, hogy elnyertem.

Pedig gondolatban odamegyek, és nem áll hülyén rajtam minden, hanem határozott vagyok, felnőtt és elmondom neki, hogy nem rendelkezhet a tokom épsége felett. Nem mozdulok a helyemről.

Hogy van az, hogy dicséretes nem megmozdulni, amikor az osztályban egyedüliként nem kérsz autogramot attól, aki másképp meséli a történelemkönyvet. Akkor nem mozdulok meg. De nem mozdulok meg most sem. Hagyom, hogy történjen.

Nem tudom, hogy lett vége a filmnek, csak állok már vele szemben és nyúlok a tokért. Még mindig a szájában van, amikor meglengetem a másik kezemben tartott kazettát. A düh könnyeket vezet a szemembe, de minden erőmmel azon vagyok, hogy egy se alakuljon akkora gömbbé, hogy végül lehúzza a gravitáció. Nem láthatja meg senki, hogy sírok miatta!

Kiveszem a kezéből. Leveszem a pulóverem és az egyik szék karfájára terítem. Lassú mozdulattal végighúzom a padlószőnyegen, hogy a nyál nagyját letöröljem. Majd a földre rakom a nyitott tokot és belemászok. Mozdulataim tudatosak, mégsem magabiztosak. Keresem a megfelelő szöget és pózt. Hamar rájövök, hogy a tépőzáras LA Gear cipőmtől is meg kell válnom, és így sikerül egészen szögletessé hajtogatnom magam, hogy beférjek. A tok tetejét pedig körömmel húzom be, éppen be tudom akasztani az egyik kis forradásba. Itt maradok egész éjszaka, és csak akkor nyitom ki magam, amikor hallom, hogy a kulcs elfordul az ajtóban. Ez jelzi, hogy vége a nyitvatartásnak, hiszen annyi helyem nincs bent, hogy a világítós Casio órámat az arcom elé emeljem. Vagy később van már? Kilépek a tokból és az iskola előtt vagyok a lomok között. A zsebembe nyúlva egy lejárt felnőtt könyvtárjegyet találok, és szemben a látszólag régen bezárt videókölcsönzőn egy már napszítta plakát hirdeti a DVD-k végkiárusítását. Lomtalanítás van a kerületben, ez tiszta, de valahogy minden más, az iskolám is olyan kicsinek tűnik innen. A kartotékrendező a kupac közepén áll oldalára döntve. A fém fogantyúkat mind letépték róla.

Erdei Zsófia