Jaron Lanier az esemény végére annyi kérdés kapott, ami messze nem fért bele egy Zoom-előadás kereteibe. Őszintén elgondolkodott, hogyan tudna mindenkinek választ adni, ezért elkezdett a jövőről beszélni (mi azt kérdeztük, szerinte létezik-e még a ma ismert Facebook öt év múlva, erősen reménykedve abban, hogy esetleg azt mondja, nem, vagy másként). „Nem hiszem, hogy a dolgok megoldódnának öt év alatt. Szerintem generációs kérdésekkel nézünk szembe. Ha csak az Egyesült Államokat nézem, a hamis információ terjedése és a megosztottság olyan súlyos problémákat okoz, melyekkel a 19. század közepe óta nem találkoztunk. Hosszú távon optimista vagyok, rövid távon viszont kissé félek.”

Az amerikai polgárháborút az akkori pénzügyi modell – a rabszolgatartás – szétesése okozta. A mostani modellnek hasonlóan kell darabokra esnie, mivel „kevesek kezébe helyez hatalmas vagyont és hatalmat”. A kutató említette azt is, hogy mára sok befolyásos újságíró ír arról, hogy az Egyesült Államok újra kettészakadhat. „Nagyon remélem, hogy ez végül nem így lesz, de nem élünk egyszerű korban. Először legyünk túl a járványon, aztán a megosztottságon. Aztán dolgozzunk tovább a bolygóért és egy jobb, méltányosabb társadalomért… Uhh. Nem szerettem volna ennyire negatívan zárni” – és igyekezett mosolygni a kamerába, mikor elköszönt.

A vizuális művészként, zeneszerzőként, tech-kutatóként, filozófusként is tevékeny Lanier a ‘90-es évek végén a netezés terjedését kutató Internet2-nek nevezett projekt egyik vezető tudósa is volt. „A legtöbben talán azért ismernek, mert a kezdetektől aggaszt pár dolog a net körül, és ennek hangot is adok. Ami mostanában megváltozott, az az, hogy már nem vagyok egyedül.” Lanier sosem az internet, vagy a közösségi média eredeti elképzelése ellen érvelt, gondolatai sokkal inkább az ezek segítségével felépített globális üzleti modellt kritizálják – és ötletei is vannak, hogyan élhetnénk szebb új világban.

Internet: fail

„Volt idő, mikor mindössze pár tucat mérnök dönthette el, mi legyen az internet” – kezdett mesélni az általa is megélt hőskorszakról. „Már akkoriban két iskola állt szemben egymással. Az egyik csoport amellett volt, hogy a net legyen a kapitalizmus új terepe. Szóljon az üzletről, a vagyonhalmozásról, a versenyről, az óriási vállalat-birodalmak kiépítéséről. A másik csoport viszont úgy gondolta, az internet végre az a hely lehet, ahol megvalósulhat a tökéletes szocializmus. Mindenki szabadon, ingyen és egyenlően férhet majd hozzá az információhoz.” Lanier szerint mára mindkét elképzelés legrosszabb verziója jött be, vagyis a kettő katyvaszának poklában élünk (szevasz, 2020!): hiszen a dolgok nagy része ingyenes, pénzt viszont gigamultik halmoznak fel.

„Túlzásnak hangzik, mikor azt mondom, hipnotikus agykontrollal, a valóság torzításával befolyásolják a felhasználóikat a nagy tech cégek. De ez csak addig tűnik túlzásnak, amíg nem voltál ezeknek a vállalatoknak a sales-eseményein. Én sokszor voltam.” Lanier szerint a Facebooknál nem is kertelnek, büszkén mutatnak be kutatásokat arról, hogyan képesek az emberek érzelmi világát akár a behaviorizmus eszközeivel befolyásolni, majd kihasználni (itt asszociációkkal már nem vagyunk messze az 1984 gondolkozást elsorvasztó újbeszéljétől vagy a Szép új világ és a Walden Two szuperkondicionált társadalmaitól).

„Ami még nagyon aggasztó, az az, hogyan korrumpálja a rendszer azokat, akik megértik és beleszállnak. Jó dealnek tűnhet, hogy egy ingyenes platformon befolyásolhatod a vásárlóidat, végül viszont nem te leszel az, aki irányítja ezt a kapcsolatot”.  Lanier szerint ilyen szempontból mindegy, egy vállalkozás autógumikat árul vagy híreket. Amellett, hogy a hirdetések után befolyó összegeket és a userek adatait is elteszi a tech cég, végső soron az ő algoritmusa diktálja azt is, mit olvassanak az emberek. „Elveszítjük a helyi híreket, és ez baj.”

Lanier ezen a gondolatmeneten haladva még egy kellemetlenül ismerős példát hozott. „Ha egy ország bizonytalanná, instabillá szeretne tenni egy másikat, tömegesen vásárolhat trollokat vagy botokat, hogy félelmet és szorongást keltsen. Erre jól dokumentált példa a 2016-os amerikai elnökválasztás” – emlékeztetett. „A Facebooknál dolgozó barátaim azt mondják, ha új felhasználó regisztrál náluk – ami az Instagramot és a WhatsAppot is jelenti – általában 1 százalékot adnak annak, hogy valódi emberről van szó. 99 százalékban egy újabb bot került a rendszerbe... mára a tömegeket átverő, hazugságokat terjesztő tech cégek a világ legértékesebb és legbefolyásosabb intézményei. Ezt egy társadalom nem képes túlélni. Nem lehet a végtelenségig őrültségekkel kampányolni. Meg kell változtatnunk az üzleti modellünket.”

Két kávéból az egyik a tiéd

Örömteli, hogy a megoldáshoz szerinte visszafelé is nézhetünk: a történelem mutat jó példákat. „Ott van például a demokrácia egyik alappillére, a nyilvános könyvtárak intézménye. Akik képesek rá, fizetnek adót, az adóból pedig ingyenes könyvtár lesz, amit aztán bárki látogathat – és ez nem fáj egyik szereplőnek sem.” A beszélgetésen felmerült, hogy mindez szép, de sokszor épp a leggazdagabbak vannak a legjobban felháborodva, ha adózni kell. Lanier szerint ez egyszerűen nem méltányos gondolkodás. „Az egyenlőtlen világgal végső soron a gazdagabbak sem járnak jól.”

Egy másik lehetséges irányként Muhámmád Junuszt, a bangladesi közgazdászt említette, aki 2006-ban kapott Nobel-békedíjat. Junusz arra a problémára keresett megoldást, hogy adatok és háttér nélkül hogyan adhatnának kölcsönt bankok szegények tömegeinek. Abból indult ki, hogy akár egy kisebb összeg is segíthet kitörni, mikrovállalkozásokat elindítani. Az általa indított Grameen Bank így bizalmi tőkét kér: nem egyének, hanem csoportok kapnak kölcsönt. Az emberek érdekeltté válnak abban, hogy egymást segítsék, a feladat és a teher is eloszlik. „Amellett, hogy nem minden működik, amit Junusz kitalált, szerintem valami hasonló működhetne online is. Még nem próbáltuk ki, de dolgozunk egy ötleten. A lényeg az lenne, hogy nem egyének, hanem csoportok posztolhatnának a közösségi oldalakon – a mérgező és hamis információ pedig rosszat tenne az egész csoportnak.”

A rendszer ma így működik: a tech cég ingyen ad szolgáltatást, cserébe a felhasználó adatait és az abból kinyert információt felhasználja – például továbbárusítja hirdetőknek – és így pénzt keres. Lanier még egy gondolatot említett, amivel ezt a rendszert szeretné újragondolni: ez a fizess két kávét-elvre hasonlít. Ilyenkor duplaannyi összegért vesszük meg a kávénkat, a kávézó pedig ingyen adhat egy kávét valakinek, aki rászorul. Tehát ha a gazdagabb arányosan nagyobb összeget fizet a szolgáltatásért (ez az irány a közösségi finanszírozás különböző kreatív modelljeivel már elkezdett terjedni), a szolgáltató képes ingyenes hozzáférést biztosítani a szegényebbnek.

Lanier mindezt megcsavarná még egy elemmel: a szolgáltatást ingyen használó embereknek pénzt is kellene kapniuk az általuk feltöltött tartalomért. Ez csak így fair – mondja. Hiszen a szolgáltató ebből – a felhasználó által generált adatból – él. Ha pedig ennek a felhasználónak már több pénze van, beléphet abba a csoportba, amelyik képes fizetni is a szolgáltatásért (és az esetleges extra tartalmakért). Bónuszként: a hamis tartalomért nem jár pénz. „Ezzel csak nőne a piac” – érvelt. „A Google azt mondja, azért gyűjti az adatainkat, hogy aztán AI-okat építhessen és nekünk ne kelljen majd dolgozni. Ha viszont fizetnének az adatainkért, az egész rendszer érzelmi üzenete megváltozna.”

Fontos kérdés még a szabályok, törvények szerepe – a politika épp így próbálja megfogni a nagy tech vállalatokat. Lanier válasza ezzel kapcsolatban hasonló a fenti ötletekhez: kerüljön vissza a rendszerbe az ember, ne a felette álló, az ő adataiból élő, azt kihasználó erősebb hatalmak döntsenek. „Értem én, hogy a kormányok szerint nekik kell adó formájában begyűjteniük a pénzt a tech cégektől. Ha viszont a tech cégek adnának pénzt az embereknek, és aztán az emberek fizetnének adót, az kevésbé korrupt, emberibb és kreatívabb rendszert eredményezhetne.”

Kertész leszek

Az előadást legjobban Lanier egy kertészekről szóló története foglalta össze. „Kaliforniában élek, ahol mára komoly problémát okoznak a tűzesetek. Kertészek segítenek abban, hogy ne égjen le a környék: ők tartják karban a fákat, gondozzák a földeket. Szoktam velük beszélgetni, hogy megismerjem őket. A legtöbbüknek nincsenek papírjai és attól félnek, visszatoloncolják őket Közép-Amerikába. A másik félelmük az, hogy robotok fogják lecserélni őket.” Erre az alaphelyzetre Lanier A és B verziót is elképzelt.

„Az A-sztoriban pár év múlva megjelenik a Google bájosan színes kisbusza, az emberek pedig lemondóan nézik: ennyi, eljött a vég. Félreállnak, a tech cég elkezdi felvenni az adatokat. Még pár év elteltével megjelennek kertész-robotok, az embereket pedig munka híján kitoloncolják az országból. A B-sztoriban viszont a színes kisbusz megjelenésekor az emberek összeállnak, és azt mondják: adunk adatot, ha fizettek érte.”

Lanier említette, hogy a történetben elképzelt adat-közösségek felépítésén már dolgozik Kaliforniában, Hollandiában és Kanadában is. „Mikor a kertész-robotok megjelennek, a tech cégnek meg kellene fizetnie az adatok után járó díjakat. Az adatok átadásával így új kreatív közösségek jönnének létre, melyek egyre jobb, bonyolultabb és hasznosabb kerteket hoznának létre a robotok folyamatos fejlesztésével. Az A-sztoriban egyféle robot működik egyféle adathalmaz alapján, ami egy idő után elévül. A B-sztoriban viszont létrejön egy folyamatosan fejlődő, demokratikus, emberi közösségre épülő új piac, ahol mindenki jól jár. Nekem a B-sztori sokkal jobban tetszik.”

Ha foglalkoztat a 21. századi társadalmak helyzete és a net hatása általában, mi erősen ajánljuk Jenny Odell How To Do Nothing című könyvét. Odellt nem a Facebookról történő tömeges elvándorlás lehetősége érdekli: azt mondja, addig, amíg a közösségi média kereskedelmi alapon, hirdetésekre alapozva működik, komoly változás úgysem történhet. Odell a figyelemgazdaságnak nevezett mai rendszer (attention economy) tagadásának módjait kutatja: azt, hogyan tudnánk demokratikusabb, közösségekben gondolkodó, emberibb társadalmakban élni.

nyitókép: Medium.com