Hogyan indul a kurátori munka egy ilyen kiállításnál? Egyáltalán hogy találja meg a téma kurátort?

Három évvel ezelőtt volt egy kiállítás ugyanebben a térben Art Deco Budapest, Plakátok, tárgyak, terek címmel, ahol különleges plakátokat, bútorokat, öltözékeket, filmeket, városi tereket mutattunk be a két világháború közötti korszakból. Középpontjában a magyar art deco művészet, kiemelten a plakátművészet és a modern nagyvárosi élet állt. Annak a kiállításnak is én voltam a kurátora. Mivel szerette a közönség és a szakma is, a főigazgatónk azt javasolta, hogy folytassuk a témát a szecesszióval. Nekem is tetszett az ötlet, mert volt egy régóta dédelgetett tervem arra, hogy ezt a korai korszakot – ami tulajdonképpen a plakátművészet születése, első virágkora – egy nagyobb anyagon keresztül bemutassuk. Az élet művészete tehát az Art Deco Budapest folytatásának tekinthető. Most is hasonló volt a koncepció: a plakátművészet egy adott korszakával, egy stílusirányával foglalkozni, miközben megnézzük a korabeli tárgykultúrát, a nyomtatványokat, vagyis a plakátművészetet a vizuális kultúra tágabb kontextusába helyezzük. 

Nem evidens, hogy egy művészettörténész a plakátművészet iránt érdeklődjön.

Ebben szerepet játszik, hogy kommunikáció szakos diplomám is van, illetve, hogy a pályámat az Országos Széchényi Könyvtárban kezdtem, ahol az ország legnagyobb plakátgyűjteményét őrzik, ráadásul ennek egy hatalmas és eléggé ismeretlen nemzetközi anyag is a része. Az egyik első feladatom az volt az OSZK plakáttárában, hogy írjam le és rendszerezzem ezt a nemzetközi gyűjteményt. Ebben nagyon sok nagyszerű darab volt: Alfons Mucha, Jules Chéret, Henri de Toulouse-Lautrec, Gustav Klimt és sorolhatnám. Friss diplomásként rácsodálkoztam, és már akkor elkezdtem tervezgetni, hogy jó lenne egy kiállítás, ahol bemutatjuk ezeket a korai nemzetközi plakátokat, mellé téve a magyar anyagot is. A jelenlegi tárlattal ez nagyjából megvalósult, bár én szerettem volna egy kicsit több külföldi plakátot, tehát a téma még nincs kimerítve.

Milyen munkafolyamatok előzték meg a kiállítást?

A megnyitót megelőzően két éven át zajlott intenzíven a munka. Van egy mentorom, tanácsadóm, Bakos Katalin művészettörténész, senior kutató, aki korábban 10x10 év az utcán: A magyar plakátművészet története címmel írt átfogó kötetet a témáról. Vele és Márkus Dorottyával, aki kurátorasszisztensként vett rész a munkában, először átnéztük a saját gyűjteményt, majd elkezdtük végigjárni a Szépművészeti Múzeum, az OSZK, a Kiscelli Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és több kisebb intézmény gyűjteményeit. Nagyon sok plakátot néztünk át ebből az időszakból, és végül kialakult egy – nevezzük így – „legjobb művek” gyűjtése, minden egyéb kiállítási tárgyat ehhez választottunk ki.

Ahogy a kiállítás címe is utal rá, szecessziós plakátokat válogattunk, ami azért érdekes, mert a korszakból sok mindent azért nem tettünk ki, mert nem tűnt elég szecessziósnak. Például a kiállításon látható Unicum plakát, de nem szerepel az a talán leghíresebb, amelyik egy vízből felbukkanó fejet ábrázol. Mert bár 1909 körül készült, nem hozza azokat a jegyeket, amelyeket mi a szecesszióra jellemzőnek gondolunk. 

A tematikus csoportosítás pedig az alapján született meg, hogy milyen termékeket, eseményeket reklámoztak legtöbbet a korszak plakátjain. Kicsit önkényesen csináltam egy szekciót a nőkről is Lányok, hölgyek, dámák címmel, mert feltűnt, hogy a plakátok egyik fontos motívuma a nő, aki a legkülönbözőbb szerepekben tűnik fel. Érdekesnek találtam, hogy a média hogyan ábrázolta őket – egyébként a mai médiáról, reklámiparról is fel lehet tenni ugyanezt a kérdést. 

Amikor megvan a teljes anyag, és kirajzolódik a tematika, akkor lép be a kiállítás látványtervezője?

Igen. Ahogy három évvel ezelőtt, úgy most is nagyon fontos alkotótársam volt Albert Ádám képzőművész és csapata, köztük Fusz Mátyás és Imre Réka, a kiállítás látványtervezői. Együtt terveztük és építettük meg a tárlatot, és alkottuk meg a katalógust is (a munkában persze többen is részt vettek), mert az volt az ötletünk, hogy ez a kettő legyen egységes.

A szekciók menetrendje és a műtárgylista már zömében megvolt, amikor elkezdtük kitalálni a designt. Az egyik alapgondolatunk az volt, hogy a falakon, a terekben visszaköszönjenek a szecesszió organikus, íves motívumai, ezért kerültük a szögletes formákat, a posztamensek forgástestek lettek, a keretek ívesek. Utólag döbbentünk rá, hogy a Szépművészeti Múzeumnak van egy saját képkerettípusa, az úgynevezett Toroczkai-keret, amit Toroczkai Wigand Ede iparművész, belsőépítész tervezett a múzeumnak ebben a korszakban, és az éppen ilyen íves.  

Mivel a tipográfia is nagyon fontos a plakát műfajában, a kiállítás egészének és minden szekció címének külön feliratot terveztünk, ezek mindegyikét egy-egy, a szecesszió más-más irányát képviselő plakát inspirálta. Ugyanezeket a betűket használtuk a katalógusban is.

Mindenképpen hozzátenném, hogy egy ilyen kiállítás megvalósításában óriási szerepe van a kiállítás-szervezőknek is, akik projektmenedzserként kézben tartják a feladatokat, és ezzel rengeteg munkát vesznek le a kurátor válláról – most Rajkai Magdolnával és Pataki Petrával dolgoztunk együtt.

Laikusként azt gondolom, a plakátművészet kimondottan közönségbarát műfaj. Vagy tévedek?

Én is az tapasztalom. De azért nem rendeznek túl sok ilyen jellegű kiállítást, például átfogó magyar plakáttörténeti tárlat utoljára 1986-ban volt. Talán azért, mert a magyar művészettörténetben máig tartja magát egy régi hierarchia: a festészet a csúcs, majd utána jön a grafika, míg az alkalmazott műfajok, az iparművészet jóval kisebb presztízsűek. Emiatt viszonylag kevesen foglalkoznak alkalmazott grafikával. Bár úgy látom, hogy az utóbbi tíz-húsz évben ez változik, a fiatal szakemberek közül egyre többeket érdekel a design – talán már nem húzódik olyan éles határ az alkalmazott/nem alkalmazott művészetek között. 

Azt meg csak remélem, hogy a közönség szereti ezeket a kiállításokat. Talán az lehet a kulcs, hogy ehhez a műfajhoz könnyebb közelíteni. Nemcsak mint esztétikum működik, hanem a mindennapi élethez is kapcsolódik, el lehet képzelni hozzá a korabeli életmódot. A kiállításon ezt szolgálják a korszak szecessziós tárgykultúráját bemutató bútorok, kerámiák, ékszerek, újságok és egyéb nyomtatványok.

A kiállítás a kezdetektől nyomon követi a plakát fejlődését. Hol van az pillanat, amikor a műfaj megszületik?

A folyamat Párizsban indul, és 1870 körül már látszik, hogy a felnagyított újsághirdetésből egyszer csak plakát lesz, ami nem úgy működik, mint egy festmény, és nem is úgy, mint egy illusztráció. De a kiállítás azt is bemutatja, hogy a szecessziós plakátművészetnek hányféle iskolája, iránya volt. A korszak fő sztárjának, Alfons Muchának a plakátjai pedig tulajdonképpen antiplakátok: a műfaj szabályai szerint egyik sem működik jól, de a rendkívül erős stílusuk miatt mégis nagyon népszerűek lettek. 

A plakát elterjedéséhez szükséges technikai háttér adott volt már a korszak elején? 

Adott volt a litográfiai eljárás, amit a 18. század végén dolgozott ki Alois Senefelder nyomdász, és nem sokkal később már színes litográfiák is készültek. Amikor a plakátművészet megszületett, az egyik első neves francia alkotó, Jules Chéret egyszerűsített és javított az eljáráson. De azt is mondhatjuk, hogy a plakátművészet új értelemet adott a litográfiának, hiszen időközben megszületett a fotó, ami reprodukciós eljárásként átvette a szerepét az újságokban, a könyvekben, a különböző kiadványokban. 

A kiállításból az olvasható ki, hogy idővel kialakult egy sajátosan magyar szecessziós plakátművészet. 

Igen, legalábbis én erre jutottam. A szecesszió teljes mértékben nemzetközi hálózat volt, az alkotók sokat utaztak, merítettek egymás művészetéből, a francia, német, osztrák hatások beépültek a magyar plakátművészetbe. A kiállítás egyik legtöbbet szereplő alkotójának, Faragó Gézának van egy korai, 1905-ös plakátja az Éjszakai élet szekcióban: az Operabál, ami egyszerűbb stílusban ugyan, de Muchát idézi. A néhány évvel később született Törley vagy a Tingli-Tangli plakátjai azonban már jellegzetesen Faragó hangvételűek. Vagyis az 1890-es évektől induló magyar plakátművészetnek 1910 körül már érezhetően van egy erős, saját hangja. 

Mitől sajátos ez a hangvétel?

Ebben a korban a hazai plakátművészek többsége újságrajzoló volt, főleg karikaturista. Bakos Katalin kutatása szerint a századelőn öt élclap működött Budapesten, vagyis nagyon sok karikatúrára volt szükség. A korszak legnagyobb plakátművészei, Faragó Géza, Biró Mihály is rajzoltak karikatúrát, és úgy látom, hogy ez a fajta humor és szkeccsszerűség jelenik meg az érett plakátjaikon. Ez a nézőpont akkoriban benne volt a levegőben, nem véletlen, hogy ebben az időszakban született meg a Nagy Endre-féle első híres pesti kabaré is. A legtöbb Faragó-plakát ezt a hangulatot hozza, valamilyen apró, könnyen elképzelhető jelenetet ábrázol tipizált figurákkal, karikírozva. Ezt érzem a szecessziós magyar plakátművészet jellegzetes vonásának. 

Feltűnt, hogy a politika alig jelenik meg a kiállításon, csak az utolsó teremben látunk néhány társadalmi kérdésre reflektáló plakátot. Ennek mi az oka? Nem foglalkozott vele a műfaj?

A magyar politikai plakát 1910 körül született meg, kurátorként azonban az volt a kérdésem, hogy ezek az alkotások mennyire nevezhetők szecessziósnak. A már említett Biró Mihály 1910-ben érkezett vissza egy külföldi tanulmányútról, és rögtön elkezdett plakátokat tervezni a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak. Akkoriban Budapest forrongott, óriási volt a társadalmi feszültség. Biró 1912-ben rajzolta a híres, vörös kalapácsos embert ábrázoló plakátját, és a tízes években több olyan erős politikai plakátot készített, amelyeknek a motívumai azóta is sokszor előjönnek. 

Egyébként Biró korai politikai plakátjait nemzetközi szinten az elsők között jegyzik, a külföldi szakirodalom is a „politikai plakát atyjaként” hivatkozik rá. Bár Angliában korábban is készültek választási plakátok, azok inkább felnagyított karikatúrák voltak. Művészi igényű, hatásos politikai plakátokkal Biró jelentkezett először. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy Magyarországon valóban igazságtalan volt a választójogi rendszer, a lakosságnak mindössze öt százaléka szavazhatott, ugyanakkor nem volt olyan erős a cenzúra, hogy ne nyomtathattak volna ilyen plakátokat. 

Tehát a kiállítás utolsó falán azért jelenik meg ez a téma, mert én is észrevettem, hogy a korábbi szekciókban nem csak politikáról, de társadalmi kérdésekről sem beszéltünk. Ha pedig úgy megy ki a látogató, hogy ebben a korszakban minden tökéletes volt, csupa móka és kacagás – mert nem esik szó az elszegényedésről, a kivándorlásról, a munkásosztály nehézségeiről –, akkor az nem hiteles. Az utolsó plakátokkal ezt szerettem volna legalább képbe hozni. 

Enteriőrfotók: Magyar Nemzeti Galéria