Meddig bírja együtt egy pár, egy család, milyen következményei vannak egy döntésnek a többiekre nézve, mit tud felülírni a szeretet? – ilyen kérdéseket tett fel eddig Noah Baumbach rendező a Házassági történetben és további remek filmjeiben (The Meyerowitz Stories, Frances Ha, A tintahal és a bálna).

Most nagyobb feladatot vett a nyakába, a mikroközösségből kilépett gyakorlatilag globális szintre, de a családot mint alapegységet sem hanyagolta el. Azzal szembesít minket, mennyire vagyunk közel önmagunkhoz, hogy lássuk, ha kettőt hátralépnénk, nagyon megijednénk, mit művelünk egymással és a világunkkal.

Noah Baumbach rendező nem sokkal a Fehér zaj című könyv 1985-ös megjelenése után találkozott a regénnyel. „Apám adta a kezembe, el is olvastam, de bevallom, nem mindent értettem olyan mélységeiben meg akkor, tinédzserként, ahogy ma” – mesélte a rendező a 2022-es New York Filmfesztiválon. „Nagyon szerettem, csak 17 évesen nem voltam még ott, hogy minden téma fejbe vágjon, melyeket a könyv érintett. 

Mégis, érdekes módon velem maradt, az évek során számos víziószerű kép villant be belőle, melyek végigkísértek az életemen. 

Ennek ellenére nem úgy voltam vele, hogy mindenképp vissza kell térnem hozzá és muszáj adaptálnom. Aztán 2019 végén vagy 2020 elején elkezdtem újraolvasni a regényt, aztán meg is írtam a forgatókönyvet, miközben épp karanténban voltunk New Yorkban.”

Olyan tehát, mintha az élet is úgy intézte volna a rendezőnek, hogy épp egy, a társadalom számára kritikus időszakban találkozzon újra a könyvvel, ami az utólagos értelmezésben sosem hagyta békén. A Covid-járvány jelentkezésekor minden szempontból – humán, értékrendbeli, túlfogyasztási, környezetszennyezési stb. – válságban lévő társadalomról mesélő könyvet adaptálni kemény, ugyanakkor meglehetősen inspiráló is lehetett. Hiszen hasonlóan apokaliptikus hangulatba kerültünk a világjárvány elején kollektíven, mint a regény hősei.

Őket egy vonatbaleset során kiömlött, mérgező anyagból képződött toxikus felhő fenyegető veszélye sokkolja.

Baumbach őszintén bevallja, hogy a Házassági történet óta nem tudta, mihez kezdjen. Az addig önéletrajzi motívumokból dolgozó szerző számára úgy tűnik, a világ egyszerre zárult be (ahogy lockdownban kellett új forgatókönyvbe fognia) és tágult ki. 

Azzal kellett szembenéznie, hogy korábban a mikroközösség, a család és az individuum válságait elemezte, miközben valami sokkal nagyobb katasztrófa veszi körül makroszinten, ha kinéz lakásának ablakain. 

Pedig a világjárványt mint lehetőséget már jelezték a klímaválság szakértői korábban is, akik a legyintő laikus szemében épp olyan őrültnek tűnhettek, mint a Fehér zajban a bajt legkorábban észlelő szereplők.

Ők pedig: a gyerekek. Nekik esik le először a tantusz, ők a legokosabbak a filmben, nem a talárt viselő, értelmiségi apjuk. 

A Fehér zaj című könyv, noha 1985-ben íródott, hatalmas hangsúlyt helyez a gyerekek gyors reakciójára, informálódó és alkalmazkodási képességeire. Az eltunyult, Hitler-mániás/szakértő egyetemi oktató apa (Adam Driver) sokadszor kérdezi meg az étkezőasztalnál tespedve, hogy mikor lesz a vacsora, és egészen addig rá sem hederít, hogy a gyerekei már a menekülési terven dolgoznak, amíg a saját szemével meg nem látja a hatalmas, tömény füstfelhőt.

Ez csak egy az abszurd, szemet-fület becsukó fogyasztónak görbe tükröt mutató jelenetek közül. Végül mindenki odaül az asztalhoz, és chilis csirkeszárnyat próbál zavartalanul enni. Ekkor végre megszólalnak a szirénák, és elhangzik az evakuálásra figyelmeztetés (bár az apa még mindig inkább enne, és próbálja kihúzni a gyerekből, mennyire erősen felszólító hangsúllyal szólt a rendőrségi sziréna hangja). 

A szerző, az amerikai regényíró, Don DeLillo munkássága a posztmodernben gyökeredzik, műveiben a huszonegyedik század elejének amerikai társadalmi problémáira reflektál. Legutóbb Cosmopolis című, szintén nehezen adaptálhatónak tartott művét David Cronenberg vitte filmre közepes sikerrel, bár az egyetemes értékrend-válságot viszonylag jól sikerült megragadnia. 

A Fehér zaj mint híresen „megfilmesíthetetlen” regény egészen nagy kihívás lehetett Baumbach számára, a népszerű jelző pedig egy szempontból valóban igazolta önmagát. Ez tényleg inkább irodalmi, mint filmes anyag. És a film, hiába több fejezetre tagolt, alapvetően nem egységes, s talán tényleg csak papíron tudott az lenni. Ugyanakkor fontos kérdéseket tesz fel.

A White Noise című regény anno meghozta a sikert a szerzőnek: 1985-ben National Book Award díjat nyert. 

A történetmesélést átható szatirikus-ironikus hangnem remekül köszön vissza a filmben, az akadémikus lét szatírája pedig kifejezetten komikus és átérezhető. 

Köszönhető ez nem utolsósorban Adam Drivernek, aki korábbi szerepeivel ellentétben kifejezetten – nem tudok más jelzőt használni – taszító és idegesítő figura. Elhízott, kényelmes családapa, aki meglehetősen bagatell módon el-elmélkedik kollégáival a lét számukra fontos kérdéseiről, és mint egy bulldog, tartja a fogai között Hitlert, akinek Erich Fromm is külön félkönyvnyi fejezetet szentelt A pusztulás anatómiája című könyvében. 

Az egyik legviccesebb jelenet az, amikor Jack, Driver karaktere beugrik kollégája Elvis-előadására, majd párhuzamos monológba kezd Hitlerről, amiből kirajzolódnak két grandiózus történelmi személyiség hasonló gyökerei – pl. anya-trauma – és az abból két irányba, az öndestrukcióba (Elvis) és a világméretű pusztítás iránti vágyba (Hitler) való menekülés.

A hatalmas ipari katasztrófa azonban mindent megváltoztat hőseink életében, és ennek tükrében mind Driver filmbeli családja, feleségével való kapcsolata, mind a látszólagos minden-rendben-van- típusú amerikai család képe is idézőjelbe kerül.

A film ambiciózus, de stilárisan nem mindig tudja teljesíteni, amit kitűzött maga elé. A leglenyűgözőbb inkább a szemléletes összeomlás-vízió, ami sokkal inkább az alapanyagnak köszönhető, mint a rendezésnek. 

DeLillo már 1985-ben pontosan látta, elég egy kisebb katasztrófa, és a társadalom elkezd a saját pusztításában még nagyobb sebességgel előre haladni. 

És nem lehet nem látni a sztoriban a Coviddal kapcsolatos párhuzamokat, gondoljunk a filmbeli karanténra, a karanténban bedühödött, televíziót lengető katasztrófatúlélőre, aki szerint „a félelem nem elég hírnek,”, vagy az apa felfokozott halálfélelmére azután, hogy exponálta magát a mérgező anyagnak (miközben ingyen jól teletankolta az üres benzinkútnál a kocsit).

A fogyasztói társadalomra nyújtott nyelvet teljes mértékben jogosnak érezzük, és erre csak ráadás a filmvégi, vége-főcím alatt megjelenő videoklip-szerű képsor a bevásárlóközpontban. A szupermarket visszatérő helyszínként szépen tagolja a történetet, ahol, amellett, hogy a szereplők a kosarakba dobálják a termékeket, számukra fontos egzisztenciális kérdéseket is megtárgyalnak, ami már önmagában is szórakoztató helyzet. Olyan, mint egy második otthon, vagy mint régen a piactér, hiszen itt is a halálról és az elmúlásról beszélnek a szereplők, miközben az áruházi hangszóróból egy dezinformált hang folyton összekeveri a márkák neveit.

Greta Gerwig karaktere, az anya külön problematikára világít rá, ami dramaturgiailag azért nem teljesen kompaktul simul bele a cselekménybe, mégis fontos. A gyógyszerkísérletben résztvevő nő, aki halálfélelmét pirulákkal akarja – hiába - csillapítani, gyakorlatilag a gyógyszerfüggő amerikai társadalom metaforája: akkor is szedi, ha belehalhat, miközben attól fél, hogy meghal. 

A függőség szereplőinket aztán a legdurvább végletekig elviszi, amit a film ügyesen groteszkül ábrázol, részemről az utolsó harmadán hatalmasakat tudtam nevetni.

A nyolcvanmillió dollárból – ez viszonylag nagy költségvetésűnek számít – készült Fehér zajnak inkább egyes momentumai, képei, jelenetei azok, amiket akár idézhetünk is később, leválasztva a fontos előképektől, mint David Lynch vagy Woody Allen, és ugyanúgy megmaradhatnak képek, mint Baumbachnak anno a regény benne idézett víziói. 

Még sosem repült ennyi műanyag zacskó egy beállításban, mint a zárókép alatt a szupermarket pénztárainál önfeledten táncoló vevők keze alatt, és még sosem volt ennyire boldog egy filmbeli család, aki számára az igazi közös, átszellemült program, miután túlvannak a katasztrófán, életveszélyen, családi krízisen, hit-válságon és reménytelenségen – az, hogy együtt belépnek a hatalmas, fényes, számukra szinte templomnak számító bevásárlóközpont bejáratán. Reális és szomorú múltbeli jövőkép, 1985-ből, a jelenről.