Írásunk a Kreatív 2025/3-4. számában jelent meg.
Havasi Zoltán, a szervezet alapítója tudatosan kerüli a nyomorpornót, de hisz abban, hogy még a szerteágazó üzenetek és a formabontó névválasztás ellenére is képes megértetni missziójukat és a jó segítés gyakorlatát az emberekkel.
Hogyan jutottatok el az első, 2011-es bringás karácsonyi ételosztástól addig, hogy a Budapest Bike Maffiát, mint brandet, már széles körben ismernek? Mi volt az első üzenet, ami áttörte a falakat?
Havasi Zoltán: Az már önmagában fontos üzenet volt, hogy másképp nyúltunk hozzá az adományozáshoz, mint ami az általános tapasztalat. Az első posztot, amit a BBM nevében írtam, ki is raktuk a kávézónk falára, és úgy szól, hogy: „Megcsináltuk. Stop. Kint voltunk. Stop.” Eleve azt a hangot ütöttük meg, ami nem a pátoszról szól, hanem egy „mi így csináljuk, álljatok mellénk” – üzenet volt. Ez egy két-három fős bringás csapatként indult, és arról szólt, hogy mi jól érezzük-e magunkat vagy sem. De jól éreztük magunkat és folytattuk, a kommunikációban pedig nem mások példáját követtük, hanem önazonosak voltunk – és ezt megszerették az emberek.
Kikhez szóltatok?
A barátainkhoz és a barátaink barátaihoz. Az első akció előtt egy héttel megcsináltam a Facebook-oldalunkat és azt mondtam, mi ezek vagyunk. Az első átadásokat végig is fotóztuk és mindenki látta, hogy ez egy szentestei történet volt, ami után másnap megint nekiindultunk adományokat osztani. Ezt követően jobban beleláttam a hajléktalanság kérdéskörébe, és mivel jól akartunk segíteni, elkezdtem felvenni a kapcsolatot a szociális ellátó hálózattal.
A kommunikációban vizuálisan is igyekeztem olyan irányba menni, amibe mások nem, és persze a névválasztás sem volt szokványos – még most is kapok olyan kommentet, hogy hova tart a világ, ha az ilyen embereket maffiának hívják.
A sikert azonban nem az hozta meg, hogy sokan elkezdtek követni. Alig egy fél év elteltével, 2011-ben szerepeltünk a TV2-ben, és utána felismertek az utcán. Majd éveken keresztül a sok megjelenés ellenére nem igazán történt semmi, majd 2014-ben egy japán világutazónak épp Budapesten lopták el a bringáját. Én annyira kínosan éreztem magam, hogy elkezdtünk pénzt gyűjteni, hogy vegyünk belőle neki egy új kerékpárt, de ezzel párhuzamosan kerestük is a biciklit, Facebookon posztoltunk róla, végigjártuk a piacokat és végül meg is találtuk. Ennek a híre robbantotta be igazán a Budapest Bike Maffiát, mi meg nem győztük magyarázni, hogy alapvetően hajléktalanokkal foglalkozunk. Egyre többen jöttek velünk bringázni és voltak kisebb-nagyobb akcióink, főztünk például romkocsmákban és volt olyan alkalom, amikor 110 adag ételt 109 önkéntes osztott szét. És aztán 2020-ban Vida Gusztiékkal, a Rewinddal megtaláltuk egymást és sokkal erőteljesebb lett a kommunikáció.
Az előbb említetted, hogy ti jól akartok segíteni – ez a gyakorlatban mit jelent?
Ahány terület, annyi fajta jól segítés létezik. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy úgy segítünk, ahogy mi is elvárjuk. Értem ez alatt, hogy ha ruhaadományokról van szó, akkor jó állapotú, nem szakadt rongyokat viszünk – vagyis nem használhatjuk lomtalanításnak az adományozást. Nagyobb léptékben pedig fel kell mérni, hogy valójában mire van szükség akár intézményi, akár családi szinten és azokat eljuttatni hozzájuk. Tehát körültekint, kérdez és csak aztán segít – tehát nem azzal kell behavazni az embereket, amiket mi akarunk adni, ez a jó segítés. Az intézményektől pedig tapasztalatot lehet szerezni, hogy mi az, ami mindig kell és a kapcsolataid segítségével ezeket folyamatosan beszerezni.
2013-ban ültem le a Menhely Alapítvánnyal és a BMSZKI-val (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei – a szerk.), hogy megtudjuk, az utcán mik azok a dolgok, amiket mondhatunk, amiket tehetünk és hogy még véletlenül se akasszuk meg az ő munkájukat.
Kommunikációs téren is kaptál tőlük tanácsokat?
Az már addigra – az indulás után két évvel – kialakult, hogy mi hogyan beszélünk ezekkel az emberekkel. Ha tudjuk azt, hogy a szakma mit szeretne – például azt, hogy menjenek be a szállóra – akkor azt is tudjuk, hogyan kezdjünk el velük erről beszélni. És ennek része az is, hogy nem lehajolok, hanem leguggolok az emberekhez, és teljesen egyenrangúként kezelem őket.
Ezt az önkénteseitek is tudják vagy még tanítani kell őket?
Ők már tudják, a Vitaminkommandóban egymástól tanulnak az emberek. Amikor elkezdtük, beszélgettünk erről, és mindig barátian, közvetlenül lépünk oda a hajléktalanokhoz, mert ez a fajta felszabadultság akkor tud működni, ha valakinek adni szeretnél valamit, és ezzel lehet elnyerni a bizalmukat is.
Hogyan alakultak ki az állandó programjaitok?
Először szendvicseket készítettünk, majd jöttek a közös főzések, de az első akciónk a Szimpla Háztáji Piacon volt: arra kértük az embereket, hogy egy vászontáskába vásároljanak valamit a rászoruló családoknak, és ha van kedvük, egy üzenetet is írjanak nekik, mi pedig ezzel együtt lefotóztuk őket, hogy tudják, kitől kapták. A családot is lefényképeztük és felraktuk a Facebookra, így aki adta, az is látta, hogy hova jutott az adománya. Nagyon fontos volt számunkra, hogy részletesen bemutassuk, mit és hova juttatunk el, majd 2014-16-ban több lakást is felújítottunk, elindult a +1 Szendvics programunk (ebben az iskolás gyerekek szülei eggyel több szendvicset készítenek, amelyet a hajléktalanoknak szánnak – a szerk.), ezeket mi szállítottuk az iskolákból.
Az én agyam – talán a reklámszakmai múlt miatt, hiszen korábban grafikusként dolgoztam – projektszemléletben gondolkodik és arra rezonál, amire éppen szükség van – például az ételmentésre, amit a mai napig csinálunk. A projektek közben jöttek és mentek, de a Vitaminkommandó és a +1 Szendvics ma is működik. Közben pedig edukálunk is, járunk ki a fiatalokhoz beszélgetni a hajléktalanságról és a rászorulókról, arról, hogy milyen világban élünk. Tehát csak arra reagálunk, amire szükség van, miközben az elmúlt 4 évben jobban rámentünk arra, hogy élményeket adjunk.
És itt nagyon fejnehéz a BBM márkája, mert már nem csak a hajléktalansággal foglalkozunk, hanem gyerekekhez, családokhoz, idősekhez is tudunk nyúlni, sőt, néha vegyítjük is. Ilyen a Torkos Csütörtök, amikor egy hajléktalanszálló ebédlőjét berendezzük és éttermi élményt adunk az embereknek – ezt eleinte mi magunk csináltuk, de most már jönnek pincérek, szakácsok és zenészek. Ez attól szép, hogy a bentlakók ilyenkor a legszebb ruhájukat veszik fel, összebújnak, buliznak – amit egyébként nem tudnának megélni. És ilyen a Nekünk a Balaton is, amikor a tópart élményét visszük el hozzájuk, a kertben felállított medencével, napernyővel, lángossal, ezt évente 3-4 alkalommal tudjuk megcsinálni.
Melyek voltak a Rewinddal közös, legsikeresebb projektjeitek?
2020-ban, kilenc év után nekem rengeteg feladatom lett és nem tudtam a kommunikációs feladatokkal egész emberként foglalkozni, ekkor kezdtem el Vida Gusztávval, a Rewind alapítójával beszélgetni, akivel már régóta jól ismertük egymást. Nekem az első közös projekt a legkedvesebb, ez a Mentsd meg 2020-at egy szendviccsel, mert én korábban sokszor elmondtam különböző embereknek, hogy mivel is foglalkozunk, de film erről még nem készült. A Toldi Moziban vettük fel, alig néhány óra alatt és hatalmasat ment. És minden olyan év végét szerettem, ami filmes volt, mert mindig ezzel löktük be a „gyere és segíts másokon”-kampányunkat. De az előbb említett Nekünk a Balatont is Gusztival találtuk ki, és amikor mi leülünk, akkor szikrázik a levegő és megy az őrült kreatívkodás, és valami új, tök jó dolog mindig születik.
A Szállóige első részében emberekkel beszélgettünk, az ő életükről pólók készültek, ezek megvásárlásával lehetett a szereplőket támogatni, és komoly javakat vettünk nekik, például tabletet, laptopot. A Szállóige 2. most kezd el igazán élni és lesz is egy mozis vetítés is májusban, ezt a Vöröskereszttel szervezzük. Az egyik szereplő, Péter, a baseballsapkás férfi orgánuma sokaknak feltűnt, és úgy döntöttünk, készítünk vele egy hangoskönyvet. Azurák Csaba felajánlotta hozzá a stúdióját, Lackfi János pedig örömmel állt a műveivel mellénk. Lesz majd róla videóanyag, és nyomon is lehet követni ezt a folyamatot is, tervezünk vetítést és a hangoskönyvből befolyó összeget Péter reintegrációjára és igényeire költjük majd.
Március végén a Vöröskereszt Madridi úti szállóján hajléktalan emberek készítettek szendvicset hajléktalan embereknek. Az alapötlet az, hogy abban a környezetben, ahol élünk, hogyan lehet tevékenyen segíteni. Mindig szoktunk üzeneteket írni a szendvicsek csomagolására, most pedig a hajléktalan emberek üzentek a társaiknak.
Rengeteg előítélet él a hajléktalanokkal kapcsolatban, nektek milyen lehetőségetek van az edukációra?
A kiindulás az, hogy akik kapcsolatba kerülnek velünk, látják, hogy itt nem szentbeszéd folyik, hanem amit csinálunk, az természetes és őszinte. Az edukáció részeként például iskolákban beszélgetünk a gyerekekkel arról, hogy a társadalom miért úgy áll hozzá a hajléktalansághoz, ahogy, és ők már ne így gondolkodjanak.
Az iskolákba pedig úgy jutunk be, hogy a tanárok meghívnak minket, mondjuk egy osztályfőnöki órára. Olyan témát viszünk, ami ott van mindannyiunk szeme előtt, és semmi olyasmiről nem beszélünk, amivel törvényt sértenénk. A +1 Szendvics programunkban is több mint negyven iskola vesz részt. Lehet, hogy nem a gyerek, hanem a szülő fogja elkészíteni azt az egy szendvicset, de a lényeg, hogy ennek kapcsán elindul otthon egy beszélgetés arról, hogy azt olyan emberek fogják megkapni, akiknek egyébként nem jutna étel, és ezzel most te is felelősséget vállaltál valakiért.
A másik lehetőség – és mi többek között ebből élünk –, hogy az egyszerű szendvicskészítéstől a bonyolultabb, akár edukációs foglalkozásig céges csapatépítő programokat szervezünk. A különböző tréneri feladatok, a konfliktuskezelés és az egyéb szokásos témák mellett beszélünk arról, amit mi csinálunk, és ehhez edukációs játékokat is kidolgoztunk. Valószínű, hogy aki részt vesz egy ilyen eseményen, az előbb-utóbb bekapcsolódik abba a folyamatba, amit úgy hívunk, hogy társadalmi felelősségvállalás. Nem azt mondom, hogy mindenkinek a hajléktalan emberekkel kell foglalkoznia, hanem csak azt, hogy próbáld meg így szemlélni a világot. A jó segítésnek is az egyik első pontja, hogy találd meg azt a szervezetet, amelyiknek a munkájában szívesen részt veszel.
Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikereteknek?
Két esetet említenék, mind a kettő adománygyűjtés. Az egyiket a 2017-es extrém hideg időjárás hívta életre, amikor másfél héten keresztül még Budapesten is mínusz 20 fok volt éjszaka. Abban az időszakban minden nap azt kértük a közösségi médián keresztül, hogy hozzanak takarókat és minden egyebet, amit ki tudunk vinni az utcára vagy átadhatunk szociális intézményeknek. Ilyenkor vörös kód van érvényben, az intézményeknek be kell fogadniuk az embereket, nagy a zsúfoltság, és mindenhol elkél a segítség. Másfél héten keresztül folyamatosan jöttek hozzánk, két helyszínen csináltuk a szendvicseket, és legalább ezerötszáz-kétezer ember segített nekünk.
Ilyenkor hogy érdemes megszólítani az embereket?
Kell egy jó hívószó, ami ebben az esetben a „krízis” volt. Egy képet is rendeltünk hozzá, hogy vizuálisan is átjöjjön, mekkora veszélyt jelent ez a hideg. Ilyen helyzetekben is nagyon fontos az őszinte kommunikáció és a megfogalmazás mikéntje – a nyomorpornót gyűlölöm, és világéletemben tudatosan kerültem. A felhívásunk mellé én is kiraktam egy szakállas hajléktalan ember fotóját, egy stock fotót, de kicsit módosítottam rajta. Nyilván az extrém hideg volt a siker egyik oka: az emberek azonnal átérezték, hogy milyen lehet kint az utcán, és emellé további konkrét információkat kaptak tőlünk, amivel tudtak azonosulni. Ez volt az első olyan fantasztikus élményünk, hogy Úristen, milyen sokan vannak körülöttünk a nagyvárosban, akik segíteni akarnak.
A másik extra esemény az orosz–ukrán háború kitöréséhez kapcsolódik. Amikor február 22-én hajnalban felkeltem, és ránéztem a telefonomra, sokkot kaptam. Láttam magam előtt, ahogy a zöld határon jönnek át az emberek, és rögtön írtam a többieknek, hogy itt most komoly gond lesz, ebbe bele kell állni. Viszonylag gyorsan készítettünk erre egy kreatívot, mert szerettünk volna minél több adományt elvinni el a határmenti településekre, hogy ők odaadhassák a menekülőknek. Meghirdettük a gyűjtést az Age of Hope-al közösen, és 4 óra alatt a tervezett két-három kisbusznyi adomány helyett húsz tonna jött össze magánszemélyektől, amit aztán el tudtunk vinni a határ mellé. A felhívásunkra négy-ötezer ember jött el az Illatos útra, konkrétan forgalmi dugó keletkezett a környéken. 150 ember csak szortírozott. A következő hetekben, hónapokban is segítettünk az ukrán menekülteknek, és a rengeteg pénzadományból, amit kaptunk, 22 millió forintot tudtunk átadni olyan szervezeteknek, akik szintén őket támogatták. Felemelő élmény volt, azzal a rettenettel együtt, hogy tudtuk, éppen mi történik Ukrajnában.
Már régóta nem csak hajléktalan embereknek segítetek, hanem más ügyekbe is beleálltok. Említesz néhányat?
Három éve a BMSZKI-val közösen létrehoztunk egy olyan nőgyógyászati rendelőt, amit hajléktalan és rászoruló nők vehetnek igénybe, hogy azok is eljuthassanak az orvoshoz, akiknek vagy nem volt erre lehetőségük, vagy esetleg a megaláztatástól félve nem mentek el szakrendelésre. Támogatunk anyaotthonokat, gyermekek átmeneti otthonát, de például 2013-ban és tavaly is ott voltunk az árvízi védekezésnél. Mindig megtaláljuk azokat a pontokat, ahol jól jön a segítség. Amikor valaki megkérdezi tőlünk, hogy mit csinálunk, akkor összefoglalóan azt szoktam mondani, hogy társadalmat jobbítunk.
Hogyan tudjátok ezt a szerteágazó tevékenységet úgy kommunikálni, hogy mindenkihez eljusson az üzenet? A Rewindtól nem kaptatok még olyan visszajelzést, hogy kommunikációs szempontból ez így túl összetett?
Dehogynem! Az volt az első reakciójuk, hogy egyértelmű kommunikációra van szükség. Én pedig azt mondtam, hogy annyi mindent csinálunk, amit muszáj megmutatni, hogy ne csak úgy ismerjenek minket, mint akik biciklivel szendvicset visznek a hajléktalan embereknek. Kellett hozzá négy év, mire azt is be tudtuk mutatni, milyen élményeket adunk. Egyébként ebben a sokszínűségben pont az a jó, hogy mindig meg tudjuk hökkenteni az embereket. Amúgy nincs ebben semmi különleges: általános igényekre reflektálunk, és olyan helyzeteket teremtünk, amibe őket is bele lehet vonni. Azt fogják szeretni.
Sokáig grafikusként dolgoztál. Mennyire vettél rész a Budapest Bike Maffia vizuális márkaépítésében? Egyáltalán lehet-e saját márkát rajzolni belülről?
A régebbi logónkat én csináltam, aztán az új arculatot és logót Szalay Sándor Sonnyfive vadította meg új elemekkel, majd átvette tőle 4 éve Bys, a Rewind egyik grafikusa. Korábban ő is graffitizett, és nagyon ráérzett az egész Bike-feelingre. Az az igazság, hogy amikor belemerülsz az operatív dolgokba és a kreatív projektek kitalálásába, akkor a vizualitással már kevésbé tudsz foglalkozni. De szerintem a BBM-nek most nagyon jó az arculata.
Szervezeten belül dolgoznak nálatok még reklámszakemberek, akik akár a kommunikációval, akár egyéb kreatív ügyekkel foglalkoznak?
Van egy ügyes kommunikációsunk, aki egyben projektmenedzserként is működik, és van egy ügynökségi múlttal rendelkező fundraiserünk, és van aki az operatív dolgokat viszi, de minden projektnek saját vezetője van. Az ilyen szakemberek nélkül nem működhet jól egy civil szervezet, vagy be kell vonni egy ügynökséget a kommunikációba. Csak kérdés, hogy egy ilyen ügynökségi együttműködés hosszú távon mennyire fenntartható, és itt most a pénzügyi korlátokra gondolok. Irdatlan összeget tud felemészteni a kommunikáció, de muszáj költeni rá, mert abból jön az újabb pénz, amit a projektjeinkre költhetünk.
