Feltöltődés. Ahhoz, hogy megértsük, nekünk mi számít feltöltődésnek, először tudnunk kell, mi a lemerülés. Sokak számára a munkájuk az, ami leszívja őket, és a hobbijuktól töltődnek fel. 

Nekem, akinek az elmúlt években a legfontosabb hivatása a kisgyerekeinek nevelése volt, a hagyományos értelemben vett munka kifejezetten csábító feltöltődést jelentett. Imádom a lányaimat, de ha éjjel-nappal velük vagyok, akármilyen tündériek, egy idő után menekülnöm kell valahová. Feltöltődni? Talán. El.

Hová lehet elmenni? Előfordul, hogy az ember eljut moziba, színházba, úszni egyet az uszodába. De általában  – rémisztő igazság – nem tud. Az én titkos helyem, ahová kimenőt kaphattam akkor is, ha nem mehettem sehová, egy képzeletbeli hely volt. Képzeletbeli világ, ahol képzeletbeli emberek bőrébe bújtam. Vitatkoztam, rejtélyt oldottam meg, féltem vagy örültem. Ha előttem volt egy létra, felmásztam. Ha bántani akartak, harcoltam. Mindent megtehettem, és bárhová eljuthattam.

Mondjuk a fenti bekezdés alapján simán lehetnék bolond is, pedig csak regényeket kezdtem írni.

A regényírás, már állíthatom, nem munka. Nekem legalábbis nem az. Számomra feltöltődés, elmerülés egy másik világban, kalandos utazás. Egy idő után rájöttem, hogyan írhatok úgy, hogy nem ülök gép elé és nem használom a telefonomat. Babát ringatva, mosogatás közben, sőt még felolvasás alatt is képes voltam egy előttem álló problémára koncentrálni, megkeresni, hogyan oldjam meg a következő elágazást, hogyan csatoljam vissza a tegnapi elágazást, hogyan szálljak szembe a szereplők önállósodni látszó akaratával úgy, hogy a történet visszataláljon önmagába. Kiengedtem a lehetséges történetverziókat a jövőbe, és megnéztem, hová vezetnek. Igazítottam rajta, és újra ellenőriztem.

Regényt írni olyan, mint labirintust készíteni. Annak a fejével próbálsz gondolkozni, aki megfejti a labirintust. Közben a falak önálló életet akarnak élni, és mindegyiknek saját elképzelése van arról, hol szeretne állni. Ezzel küzdeni pedig akárhol lehet. Volt, hogy számítógép elé csak este jutottam, de már lefolytattam a magam harcait, azokat a konfliktusokat, amik napközben feltöltöttek.

Hogy tölthet fel a konfliktus? Úgy, hogy egy babával törődni a nyugalom őrjítő állandósága. A konfliktus olyan lesz, mint a drog.

Ha nagy probléma előtt álltam, az erdőbe mentem sétálni – a kerítésünkön túl már ott volt, nem kellett sokáig gyalogolni. Egy óra a fák között minden esetben választ adott a legnagyobb kérdésekre is. Fogalmam sincs, merre járhattam pontosan, mit láttam közben, felőlem akár egy medvén is átmászhattam, rókákon ugrálhattam át, nem emlékszem. A legtöbben azért járnak erdei sétákra, hogy szépségekben gyönyörködjenek. Én harcolok, hogy feltöltődjek.

Ha úgy akarok sétálni, hogy gyönyörködöm is a körülöttem lévő világban, a pesti belvárosba megyek. Nemrég olvastam egy cikket a sétáló meditáció gyakorlatáról, arról, hogyan lehet séta közben gyakorolni a munka és a problémák elengedését, a jelen pillanat befogadását, ezáltal egy módosult tudatállapotot megtalálni úgy, hogy közben tudatosítjuk magunk körül a világot. 

Most jöttem rá, hogy már tíz éve ezt csinálom. Nekem a céltalan városi séta az, ami kikapcsol a munkából és a családapa feladataim alól is, egyszerre.

Jó, valójában nem céltalan. Van célja: meglepetést találni. Budapest tele van velük, és ha módosult tudatállapotban iszod be a környezetet és figyelsz, felkínálják magukat azok a bizonyos ajtók, ahol érdemes benyitni, azok az emberek, akikkel érdemes beszélgetni. Gyűjtögetsz élményeket, megfigyelsz embereket, arcokat, reakciókat. Elraktározod őket.

És holnap, ki tudja, talán valamelyik világodban összetalálkozol velük. 

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.