Török Flóra: Őrült nagy podcast-hallgató vagyok, amikor az agyam nincs lefoglalva, de a kezem igen, akkor podcastet hallgatok. Minden nap 40 kilométert vezetek, ezalatt hallgatom a beszélgetéseket, de a háztartás – a főzés és teregetés – sincs meg podcast nélkül. Az első ilyen beszívó élmény a Radnóti Színház Kortárs felbeszélések volt, a másik pedig az Egyszer lent. Ez utóbbi azért hatott rám erősen, mert az én életem is egy ilyen „egyszer lentes” élet: egyszer csak lecsapott rám a meteor, sérült gyerekünk született harmadiknak, és ez totálisan megváltoztatta az életemet. Egy podcast hogy tud igazán inkluzív lenni és mindenkihez szólni? Például egy hallássérült emberhez?

Román Balázs: Nagyon érdekes, mert az elmúlt egy hét alatt te vagy a második, aki ezt jelzi nekem. Először egy jogász vetette fel a Betone éves ügyfél buliján, hogy előbb-utóbb valaki meg fogja kérdezni tőlem, hogy a hallássérültek számára hogyan lehet egy podcastet elérhetővé tenni?! És akkor tessék, itt van a kérdésed! Azt nem tudom, hogy nemzetközi szinten ezt hogyan csinálják, de egyértelmű gyakorlat lehet erre az AI technológiák segítségével hangzó műsorokat szöveggé alakítani. Persze nem tudom milyen élvezeti értéke lesz akkor az Egyszer lent podcastnek, amiben nagyon sok hangeffekt van, és egy műsorban 15-20 zeneszám is megszólal, de egy beszélgetős műsor esetében, ahol csak két hang van, egyszerűen meg lehet csinálni. Egyébként a különböző típusú podcast hosting felületek közül néhány már kifejezetten javasolja, hogy tegyük fel a transcriptet, tehát a műsor leiratát, és ezt nagyon sokan meg is csinálják. Tehát ez a technológia lehetőség lehet erre, bár kicsit még drága a leiratozás. 

T. F.: Viszont ha lesz szöveg mindegyik podcasthez, akkor jobban kereshetővé válik, és jóval több emberhez is elérhet. 

Igazából a digitális akadálymentesség sokkal több embernek jó, mint annak a szűk rétegnek, amely a fogyatékos társadalom egy részét jelenti. Tehát a filmek feliratozása akkor is jó, ha új nyelvet tanulsz, a rámpa pedig a babakocsis szülőknek és az idős embernek is segítséget nyújt, míg a felolvasott e-mail annak is hasznos, aki éppen nem tud a levelekre ránézni. 

R. B.: A transcript esetében valóban azt mondják, hogy a kereshetőség szempontjából kifejezetten érdemes használni. Flóra, te emlékszel a podcasttel való első találkozásra?

T.F.: Nem emlékszem az elsőre, de mint a korosztályomban sokan, úgy nekem is egyre szűkült az az idő, amit a vizuális tartalmakra tudtam fordítani. Viszont lett egy csomó olyan idősáv, amit a saját gondolataimmal töltöttem, és ilyenkor szívesen fogyasztottam volna valamit. A húgom New Yorkban lakik, és nagyon sok audiótartalmat hallgat, ő ajánlhatott nekem valamit. Először a telefonom podcast lejátszóján hallgattam a beszélgetéseket, aztán megtaláltam a Pocket Casts-ot, ahol van egy saját könyvtáram. Általában a storytelling dolgokat szeretem hallgatni, és itt találtam rá az Egyszer lentre, ami nemcsak a téma miatt volt érdekes számomra, hanem Lovas Rozi miatt is. Őt nagyon régről ismerem, mert korábban művészügynök voltam és őt is képviseltük a színházi munkáiban. Minden olyat szeretek meghallgatni, amiben hús–vér emberek történeteit lehet megismerni. Biztos azért, mert hozzám hasonló spéci szülőkkel is dolgozom, látom az ő hősiességüket és a spéci emberekét is, akik azért nagy hősök, mert ugyanott próbálnak helytállni, ahol mi mindannyian, csak egy sokkal-sokkal nehezítettebb úton kell haladniuk. De hallgattam a Lapozz a 99-re és Pistyur Veráék beszélgetéseit. Szóval sok szál köt hozzátok.

R. B.: Egyébként az Egyszer lenttel kapcsolatban aktualitás, hogy decemberben könyv jelent meg, a hetvennél is több sztoriból kiválogattunk tizenhármat és transzformáltuk könyvben is fogyasztható történetekké.

T. F.: Tessék, akkor a hallássérültek is tudják fogyasztani a történeteket!

R. B.: Az Egyszer lenttel egyébként nem csak annyi volt a célunk, hogy csináljunk egy műsort, hanem van mögötte egy misszió. Azt szeretnénk általa elérni, hogy az emberek halljanak olyan történeteket, amikben nem feltétlenül a probléma a lényeges, hanem az arra adott reakció. Mert a reakciót saját magunk adjuk, vagyis erőteljes ráhatásunk van arra, hogy egy tetszőleges problémából a saját döntésünkkel és erőfeszítésünkkel hogyan tudunk kikecmeregni. Ezeket a sztorikat azért szeretnénk minél több médiumon keresztül minél több emberhez eljuttatni, hogy ráeszméljenek arra, mi a felelősségük a dolgokban, és értékeljék azt, ami van az életükben. 

T. F.: Hogy gondoljanak arra, hogy a saját dolgaikat cipelnék  tovább, vagy valaki másét?

R. B.:  Igen, így van. Ezért szeretnénk azt, hogy a félmillió hallgatón túl, eljussunk olyanokhoz is, akik nem feltétlenül hallgatnak podcastet. 

T. F.: Hol találjátok meg az alanyokat? 

R. B.: Nagyon vegyes. Mi is keresgélünk, de a sok epizód miatt már kapunk jelentkezéseket és ajánlásokat is. A műsor formátuma meghatározza, hogy milyen jellegű krízisekről beszélünk, és arról is van elképzelésünk, hogy milyen ívű legyen a sztori. Tehát ha valaki nem tudott kilábalni egy krízisből, akkor azt a szomorú történetet nem szeretnénk feldolgozni, mert nekünk a felfelé vezető út az érdekes, ami másokat is inspirálhat. 

T. F.: Én dolgozom krízisben lévő emberekkel, és ez a műsor szerintem is reményt tud adni. 

R. B.: Pontosan mivel foglalkozol? 

T. F.: Hét évvel ezelőtt mi, fogyatékos gyerekeket nevelő szülők gyógypedagógusokkal együtt hoztunk létre egy egyesületet. Egy érdekes játszótéri projektben találkoztunk, társadalmi vállalkozásként olyan játszótereket terveztünk és forgalmaztunk, ahol együtt játszhatnak a mozgássérült és a sima gyerekek. Több mint hetven ilyen hely lett az országban, ami sikertörténetként könyvelhető el, de rá kellett jönnünk, hogy nem elég az eszközöket kitenni, hanem az emberek fejében is akadálymentesíteni kell. Nem tudtak mit kezdeni egymással a játszótéren, és a sérült gyerekes szülők még mindig izoláltnak érezték magukat. Mi ezen akartunk változtatni, és elkezdtünk főleg szemléletformáló foglalkozásokat tartani iskolákban, óvodákban, most már egyetemen, munkahelyen is. De szervezünk sérült gyerekek testvéreinek meseterápiás csoportot, szülőcsoportot és sok hasonló dolgot. A LEGO Alapítvány segítségével rengeteg pedagógusképzést és gyógypedagógusképzést szervezünk. És nagyon büszke vagyok a Ne gondold túl! kampányunkra (erről a Kreatív is írt  - a szerk.). Ez arról szól, hogy a fogyatékos embereket meg lehet szólítani, ne gondold túl, csak kezdd el a beszélgetést! Hiszen nyugodtan mondhatod egy vak embernek, hogy viszontlátásra. Nekem is nagy tanulás volt ezzel a kampánnyal kilépni a nyilvánosság elé, hiszen a nagyszüleim még azt mondták, ha fogyatékos ember volt a környezetünkben, hogy „ne nézd meg”, „ne menj oda”, „ne bámuld”. Ezzel a hozzáállással nagy árkok és falak képződtek a fogyatékos és nem fogyatékos világ között, pedig ahol együttműködés van, ott általában előbbre is tartanak. 

Én mindenkit arra szoktam biztatni cégépítéskor, hogy ha van egy értelmileg akadályozott munkatárs, aki a kantinban dolgozik vagy a virágokat locsolja, ha felvesz egy hallássérült informatikust vagy egy látássérült telefonközpontost, akkor az előbbre viszi az egész csapatot. Mi ezt próbáljuk elmesélni az embereknek, hogy sokkal eredményesebb lesz egy csapat, ha diverz. 

R. B.:  Szerintem egyre több cég nyit ebbe az irányba, épp egy hete az egyik Müllerben szinte csak fogyatékossággal élő dolgozót láttam. 

T. F.: A Decathlonban most már automata pénztárak vannak, de sokáig ki volt írva a pénztáraknál, hogy „hallássérült vagyok, mindenképp nézz velem szembe, amikor beszélsz” A hipermarketek árufeltöltői között is vannak, akik valamilyen akadályozottsággal élnek. 

R. B.: Hogyan lehet jól beszélni ezekről az állapotokról? Az akadályozottság a jó szó rá, vagy a fogyatékosság?

T. F.: A szavak iszonyú gyorsan elavulnak. Az akadályoztatás jó szó, mert nem őt minősíti, hanem a környezetet. Például egy értelmileg akadályozott embert PC módon úgy kellene megnevezni, hogy ő intellektuális képességzavarral élő. 

R. B.: És testi érintettség esetén? 

T. F.: Mozgáskorlátozott, mozgásában akadályozott, kerekesszék-használó. Ez utóbbi azért, mert akkor az aktivitását mondjuk, és nem azt, hogy valamilyen. A „valamiben szenved” szókapcsolatokat például kerülni kell, de a fogyatékossággal élőt használjuk, bár erre meg van, aki azt mondja, hogy „én a feleségemmel élek, nem a fogyatékosságommal”. 
A szavakkal az a nehéz, hogy száz éve még azt mondtuk, hogy hülyenevelő intézet. Sőt, a Mozgásjavítóban, ahol a kisfiam járt óvodába, egy régi fotókiállításon láttuk, hogy az épületre régen az volt kiírva, hogy Nyomorékok Tanintézete. Ez volt a szó rá. Aztán a nyomorék szót elkezdték csúfolásnak használni. Az én gyerekkoromban a szefósat használták, vagyis a szellemi fogyatékost. Ma is hallom, ahogy a gyerekek egymásnak kiabálnak: „te fogyatékos”, „te auti” – azt is mondják, anélkül, hogy tudnák, igazából mit jelent. 

Az a fontos, hogy ha szövegben, podcastben beszéltek a fogyatékosságról, akkor mindig tegyétek hozzá, hogy „ember". Tehát ne főnévként, hanem melléknévként használjátok: mozgáskorlátozott utas, látássérült sportoló, kerekesszékes pszichológus. 

Egyébként pedig, ha összefutsz egy érintettel, meg kell kérdezni tőle, hogy szereti, ha erre hivatkoznak. Mi egyébként éppen a láthatatlan fogyatékosságok tematikán dolgozunk, mert egyre több iskolából érkezik ez a kérés, vagyis az elképzelhető fogyatékosságok mellett az ADHD, az autizmus és a diszek nem látható rögtön, de gátolhatja a barátkozást. 

R. B.: Nagyon jó, hogy van erre nyitottság az iskolák részéről!

T. F.: Ehhez elsősorban nyitott tanítók kellenek. Egyébként mi is gondolkozunk azon, hogy podcastezzünk. Mi az a három legfontosabb, amit érdemes szem előtt tartanunk akkor, ha szeretnénk ezen az úton elindulni? 

R. B.: Kétféle indíttatása lehet ennek, az egyik, hogy már létezik egy közösség, amelynek informálására létrehoznak egy médiumot, illetve létrehoz valaki egy médiumot és az szervez közösséget. A ti esetetekben az első a valid, és ez egy fokkal könnyebb helyzet, hiszen nem a nulláról kell a közösséget felépíteni, hanem csak meg kell találni azt a formát, ami a közösség ügyét a legjobban meg tudja fogalmazni. Van már valamilyen médiumotok?

T. F.: Igen, most egy blog kommunikál rólunk. 

R. B.:A  blog esetében az olvasás mint információbevitel nagyon fontos és megkerülhetetlen. De milyen médiafelületet tudsz még behozni? A Facebook csoport jó arra, hogy ott egymással interakcióba lépjenek azok, akik hasonló helyzetben vannak, de a podcast meg olyan szempontból jó, hogy ott éppen nem kell interakcióba lépni, de információt tudsz terjeszteni, meg edukálni és ezen keresztül is épül a közösség. Én azt gondolom, hogy a podcastnek helye van és nem is drága, ugyanakkor mint minden médiacsinálás, nagyon munkaigényes. Hiszen ha azt akarod, hogy jó legyen, sokat kell vele dolgozni és valamennyire érteni is kell hozzá. Ebben a podcast sem kivétel, de lényegesen alacsonyabb a belépési küszöb, mint mondjuk egy videós kontentnél, ahol a kép is számít. 

T. F.: Milyen eszközöket kell beszerezni?

R. B.: Az egy általános félreértés a podcastindítással kapcsolatban, hogy valaki nulladik lépésként a teljes felszerelést megvásárolja és utána indítja el a projektet. 

Mi az első három évünkben úgy gyártottuk a podcasteket, hogy nem volt semmink, csak a Covid idején vettünk egy jó mikrofont, hogy otthon is lehessen rögzíteni. Fillérekért lehet stúdiót bérelni, a vágást pedig meg lehet tanulni, nem bonyolult. Ami fontos, hogy legyen valaki, aki a tartalomhoz ért, jó, ha van egy szerkesztő és érdemes kitalálni egy műsorformátumot, amihez konzekvensen kell ragaszkodni. Szerintem nem érdemes túl sokat morfondírozni, el kell kezdeni csinálni, mert nagyon szépen alakul a közönség. 

A podcastben nemcsak az a zseniális, hogy sok értelmes tartalom van, hanem az is, hogy a médiapiacon belül ez az egyetlen olyan felület, ami teljesen igazságosan működik. Nem tudsz hallgatókat venni, nem tudod kikozmetikázni a dolgokat, hogy a nap végén úgy tűnjön, hogy te mekkora nagy szupersztár vagy. Ezt a médiapiac nagyon sok területén meg lehet csinálni, de podcastnél nem. Persze vannak járulékos eszközök, használhatod a Facebook-csoportot, de az az igazság pillanata, amikor megnézed, hogy hányan hallgatták meg azt az epizódot. Ha csak 15-en, akkor valamit valószínűleg nem csináltál túl jól, hiába nyomtad a Facebookot. Ez egy igazságos médium, és jó érzés az, amikor tényleg bebizonyosodik, hogy valami, amit kitaláltál, működőképes. És olyan szempontból is rendkívül igazságos, hogy nem kell hozzá túl nagy médiacéges háttér, meg mindenféle pénz és ismeretség. Példa erre a Hihetetlen történelem című podcast, ami mögött nincs nagy médiacég, még történészi háttér sem és mégis a top 15-ben mindig benne vannak. Magyarországon nincs túl sok podcast, körülbelül 500-600 műsor van, de a hasonló méretű Szlovákiában ennek a duplája működik.

T. F.: Ebben már benne vannak azok is, akik csinálnak egy rádióműsort, és felrakják podcastként?

R. B.: Igen, és talán az inaktív, vagy ritkán frissülő podcastek is. A korábbi kérdésedre visszakanyarodva, 

a három legfontosabb tanácsom: legyen egy határozott missziótok, hogy mit szeretnétek elérni a podcasttel, legyen egy konzekvens formátumotok, és legyen rendszeres. Ebben a médiatípusban a rendszeresség majdhogynem mindennél fontosabb. 

T. F.: A beszélgetés végére megtaláltam a két közös pontot, ami megmutatja, hogy érdemes inkluzívnak lenni. Az első, hogy a podcast egy inkluzív, befogadó műfaj, alulról is lehet kezdeni, mint a civil szervezeteket. A második, hogy ne gondold túl, csak kezdd el!