Pánikroham szkeccsműsorban elmesélve. Karanténopera szintipop és R&B számokkal. Fekete komédia internet- és társadalomkritikával, ami annyira igaz, hogy már fáj. Nekifuthatnék még száz ilyen mondatnak, de akkor se nagyon tudnám pontosan leírni, mi is történik a Netflixen debütáló Bo Burnham: Inside-ban.
Még azért az elején leírok ide hivatkozási pontokat, amik eszembe jutottak a műsort nézve, hátha az egyik nevet olvasva, kedvet kaptok a műsor elindításához: Lonely Island, Flight of the Conchords, Szezám utca, Andy Kaufman, a Kidding sorozat, Father John Misty.
Ebből a felsorolásból talán már látszik, hogy elég szerteágazó produkcióról van szó, úgyhogy bár műfaji meghatározása szerint az Inside egy comedy special, valójában kevés műfaji kritériumnak felel meg. Nem véletlen, hogy az egész Inside egyik fő kérdése az, mi a fenén lehet még jóízűen viccelődni, amikor mint a mémben, ég körülöttünk a ház?
Bo Burnham követőinek persze nem meglepetés, hogy a 16 évesen Youtube-videókkal feltűnő komikus/rendező/színész 30 évesen a comedy special műfajának reformerévé érett. De az még Burnham lelkes rajongóin is érződik, hogy az Inside messze a csúcsmű az eddigi életműben.
Healing the world with comedy
De mi is történik ebben a másfél órában? Bo Burnham magára a zárta ajtót egy évre, és Los Angeles-i otthonában berendezett egy stúdiót, ahol egyedül felvett egy egészestés produkciót.
Az Inside olyannyira egyszemélyes produkció, hogy Burnham nem csak írója és előadója ennek az őrült komédiának, hanem egyben rendezője, vágója, mindenese is az Inside-nak – és mindegyikben jó, hiába szabadkozik néha a műsor közben.
A beállításoknak, a barkács-világításnak, a képméretarány-váltogatásnak és a szándékosan nyers vágásoknak is ugyanolyan szerepe van, mint egy-egy dalszövegrészletnek vagy egy-egy átvezető szövegnek. Nem beszélve arról, amiben Burnham tehetsége eddig is kimagasló volt: minden egyes számban megcsillan az a kivételes érzéke, ahogy a poptörténet legtávolabbi bugyraiból húz elő egy-egy stílusparódiát vagy egy már cikinek számító zenei megoldást emel új szintre (zoknival bábozás, folk, 80-as éveket idéző szintipop, funky, minden elfér).
Egyszemélyes produkciót a járvány alatt láttunk sokat, többet is, mint amennyit kellett volna, de az Inside-nak valójában alig van köze a karanténhoz. A film első félórájában ugyan már gyanút foghatunk, hogy nem kizárólag a bezártság (úú!) vagy a fucked up world (áá!) lesz a téma. Burnham a bevezető félórában még csak játszik velünk a videócsetelésen, a felszínes insta-feedeken vagy a minden társadalmi témára ráugró márkákon gúnyolódó szkeccseivel.
A műsor aprólékosan kimunkált szerkezetéből fakadóan csak szép lassan esik le, hogy az Inside-ban Burnham nem csak saját szerepét, a nézőkhöz fűződő viszonyát, vagy az internetkultúrát kérdőjelezi meg, de lényegében a kamerák előtt omlik össze látványosan.
Apathy’s a tragedy, boredom is a crime
Közhely egy év elteltével, hogy a karantén sokaknak az önreflexió időszaka volt, de Burnham a tükörbe nézést is a maga kegyetlen módján műveli. Nem kell feltétlenül sok előismeret hozzá, hogy kiderüljön (hiszen erről nyíltan beszél a műsorban is), hogy a komikus mentális állapota már a karantén előtt sem volt túl kiegyensúlyozott.
Az internet csinált belőle sztárt tiniként, ünnepelt előadó lett a húszas évei elejére, csakhogy egyre több fellépés közben tört rá pánikroham. Eltűnt a színpadról és inkább a háttérbe vonult a gyógyulása érdekében, írt és rendezett egy filmet Eight Grade címmel, ami egészen a Golden Globe-jelölésig jutott, legutóbb pedig az Ígéretes fiatal nőben tűnt fel színészként.
Szóval nem úgy tűnt, hogy ismét saját műsorral jelentkezik, vagy hogy élő közönség elé áll. Nézők helyett így aztán legcinikusabb kritikusának, saját magának csinálhatta egy éven keresztül a műsort - az estjeiről ismerős nevetést is csak gépről szólaltatja meg dalai közben, a legkevésbé sem poénos pillanatokban.
Arról meg aztán végképp nem kell sokat mesélni, hogy hogyan hatott a mi egészségünkre, idegrendszerünkre és Bo Burnham állapotára az elmúlt egy év – szpojler, nem jól. Ennek a belső, őrjítő alaphelyzetnek, és a körülöttünk lévő világ álszentségének, képmutatásának feltárása fárasztó és veszélyes (ez veszélyes!) feladat. De aki bírja a tempót a film előreahaladtával egyre nagyobb szakállú, egyre elnyűttebb göncökben feltűnő, egyre eszelősebb tekintetű Burnhammel, azt a film utolsó negyedében apróbb csodák várják.
A reakciók alapján is az egyik csúcspillanatnak tartott Funny Feeling például a tehetetlen düh utáni beletörődés dala. Ahol már a mélypont utáni katatón állapotban a vesztébe rohanó világtól is elköszön hősünk olyan sorokkal, hogy
the whole world at your fingertips / the ocean at your door
vagy
the live-action Lion King / the Pepsi halftime show
twenty thousand years of this / seven more to go
És innen jön még katarzis is, de egyszerre fullasztó és felszabadító katarzis csak – pont olyan, amit a háborús hírek, a maxra tekert hangerővel az arcunkba ömlő hazugságok és a világvége-prognózisok közé szorított szaros kis életünk most megérdemel.
